Valóra vált álom by Szoffy

New

2011-09-01T09:26:00.000-07:00

Sziasztok! Sajnálom, de egyelőre nem nagyon van ihletem ehhez a bléoghoz... amikor csak megnyitottam olyan fura érzés törtl, rám, mintha hirtelen minden kedvem elszált volna az írástól... minden esetre, még nem szeretném bezárni a blogot egyáltalán. Hátha egyszer valamikor újra folytatom, és akkor minden kommentelőmnek akinek van blogja írok, hogy van friss, és akkor biztosat is mondok....
Viszont most szeretnék ajánlani nektek egy blogot, ami új, és már sok sok fejezetet megírtam belőle. Nem várható ihleti pangás :D

Ez pedig a "Fogadd el" c. történet, ami egy olyan lány gondolatait írja le, akinek sok sok akadállyal kell megküzdenie. Nos... mindenkit örömmel várok :)

21. fejezet Mintha magamat látnám

2011-03-05T09:22:00.001-08:00

Alyson szemszöge:

- Mi volt az az extra téma, amitől ennyire nem foglalkoztatok velünk? – kérdeztem amint kiment Robert és a lelki halott a konyhából.
- Áhh munka ügy. Tudod nemsokára Breaking Dawn forgatás és… - nem fejezte be a mondatot. Csak szomorúan nézett a munkájára, és ezt a szörnyű tekintet nem a hagyma miatt volt.
- El kellesz mennetek igaz? – hajtottam én is le a fejemet kitalálva az egészet.
Tudtam hogy ez lesz. Nem lehetünk örökké együtt… mit is képzeltem, amikor vele összejöttem?
Pár hete megállt az idő körülöttem, amikor itt volt, most meg mire hozzászoktam elmegy, és újra normális életet kell élnem.
- De…
- Nem kell a hülye kifogás meg ígérgetés. – mondtam – úgysem tartod be – motyogtam magam elé alig hallhatóan.
- Kérlek hallgass meg – mondta, és szemem sarkából láttam, hogy kereste a tekintetem.
- Meghallgatlak, de tudd, hogy nem fogok várni rád! – néztem rá én is szomorúan.
- Minden nap felhívlak!
- Miközben más csajjal foglak az újságokon látni?
- Ez a munkám! Muszáj Bellával fotózkodnom!
- Jaj ne poénkodj!
- Akkor te meg ne írj le rögtön!
- De ha úgyis elmész! Most mi értelme van a távkapcsolatnak?
- Visszajövök! Nem megyek el örökké! És ha kapunk szünetet ideutazom!
- La Pushból? Tudod az milyen messze van?
- Nem érdekel! Fogalmad sincs mit érzek irántad! – mondta haragosan, és még én magam is hátraléptem.
- Talán tényleg nem tudom – választoltam kis idő múlva – Valószínű hogy hibát követtem el ezzel a kapcsolattal – néztem le a földre…
Hirtelen olyan szomorú lettem… egyedül éreztem magam.
- Alyson! – szólított meg, de nem emeltem rá a tekintetem, de elém lépett, felemelte a fejem, és ahogy a szemembe nézett, kirázott az ideg – Alyoson én szeretlek! Nem azt mondom, hogy te vagy az első lány, akinek valaha is ezt mondtam, de tudd meg, hogy nem hagynálak el soha! Mert az a levél nem arról szólt, hogy csak játszani akartam veled. Már szinte ismerlek, és nem szeretném soha azt mondani, hogy ő volt az a lány… mert én úgy szeretnék mesélni rólad, hogy ő az a lány, aki mindennél fontosabb nekem! Érted? – nézett mélyen a szemembe, közben pedig a kezébe fogta az arcomat.
A pulzusom felgyorsult, ahogy az ajkaink ilyen közel álltak egymáshoz, és vártam, hogy végre összeérjenek.
Talán tényleg megteszi… hisz… ő is ember, és én is nagyon szeretem, akármennyire is nehéz megbíznom egy filmsztárban.
A szemem sarkából Robékat vettem észre, ahogy ijedten figyelik ahogy veszekszünk, és várják a késedelmes reakciómat, hogy erre mit lépek… na ennyit a híres csókos békülésről.
- Rendben! De… akkor tényleg úgy legyen! És tényleg nem foglak várni!
- Annál jobb! Meglepetés támadás! – kacsintott rám, majd elmosolyodott a megkönnyebbüléstől, majd egy enyhe csókot lehelt az ajkaimra.

Mendy szemszöge:

Mikor sikeresen megkönnyebbültünk, hogy nincs semmi zűr Aysonék között, újból beballagtunk a hatalmas nappaliba, és könnyedén lehuppantunk a fotelbe… azaz én csak beleájultam, látva Robert lazaságát a saját két szememmel, 2 méterre tőle.
Először azt sem tudtam mit mondjak, hogy megtörjem az egyre kínosabb csendet. Csak kerestem a szavakat, de amikor feladtam azzal a gondolattal, hogy úgyse tudok kinyögni semmi értelmeset, amivel nem égetném le magam, csak korholtam önmagam, hogy író létemre nem vagyok képes elindítani egy szimpla csevegést, majd amikor ő szólalt meg, úgy éreztem hogy egy bizonyos súly lekerült a szívemről, és egy bizonyos fizikai rosszullét került a helyére a hangja hallatán.
- Huh… ha Taylorék itt lennének, már rég leszedték volna a fejünket. – mosolygott RÁM.
- Hát igen… ha Alyson hallaná a beszélgetésünket… hajaj mi lenne itt. – válaszoltam forgatva a szememet belegondolva a lehetséges tetteire, de közben éreztem ahogy engem néz.
- Szóval – kezdte el az igazi normális beszélgetést, egy kis hatásszünet után – Hallottam Taylortól, hogy milyen jó barátnők vagytok… és hogy az ízlésetek ellentétes. – villantotta rám sármos mosolyát, és nem tudtam eldönteni, hogy most mit érzek jobban… gyilkolási vágyat, vagy szégyellőséget.
- Na majd tárgyalok én azzal a kutyával… - morogtam lesütve a szemem.
A kedvét úgy látom, egy kicsit feldobtam, a hatalmas nevetését hallva, és látva azt a csodálatos mosolyát.
- Úgyis talál valamit amivel kibújhat a közelgő veszély alól.
- Hidd el nem fog!! Ha Alysont sikerül sarokba szorítanom, akkor ő sem lesz nagy falat.
- Oh! Ezek szerint jó érveket tudsz felhozni! Néha besegíthetnél amikor Daviddal kell vitázni.
- Szívesen segítek!! Bár nem védőügyvédnek megyek… pedig sokat mondták már hogy igazán mehetnék.
- Hmm… pedig igen jól lehet vele keresni.
- Igen tudom… a nagypapám az volt… megtanított minden trükkre régen, még mielőtt meghalt.
- Részvétem.
- Régen volt. Már csak egy emlék, és bár már fenn van a csillagok között… számomra mindig a szívemben él tovább. – mondtam ki ezt a költői mondatot, és csak egy kis szünet után jöttem rá, hogy milyen szép is volt… pontosabban pont akkor, amikor Robert épp megnyalta a csodálkozástól kiszáradt ajkait.
- Huh… Az írói szakmán gondolkoztál már?
- Nos… - belepirultam ebbe a kérdésbe… - hát… tudod… - nyögdöstem, de nem nagyon akaróztak jönni a szavak.
- Na ne! Írónak készülsz? – mosolygott csillogó szemeivel.
- Hát… szeretnék az lenni… sőt! Nagyon szeretnék! Van egy pár történetem, amiket úgy gondoltam, hogy talán kiadhatnám őket, de rájöttem, hogy inkább visszalépek, mert nem érzem azt, hogy tökéletes… akármennyien is mondják és mondják, hogy de igenis ki kéne adni, nem tudom. Oké.. jól esik, meg nem mondom azt, hogy amikor ezt mondják, akkor nem gondolkozok el ezen mindig, de egyszerűen még nem állok készen… ha lehet addig is a cyber világban maradok, elrejtve a való világtól… vagyis… nem sokáig. Most is újságírói tovább képzésen vagyok, szóval van rá lehetőség, hogy nem maradhatok tovább a kis szűk lyukban írni a saját dolgaimat… De talán egyszer sikerül egy könyvet is kiadni. – csak mondtam és mondtam, nem bírtam abbahagyni.
Úgy igazán most értettem meg Alysont, hogy miért nem bírja sosem befogni… valahogy sikerült felfogni, hogy neki miért kell mindent mindig elmondania… látszik, hogy már túlságosan is sokat vagyunk együtt. Talán valami fertőző betegség lehet…
- Bocsáss meg! Láttam hogy akartál valami mindig mondani, de én meg nem bírtam befogni… azt hiszem ez átragadt Alysonról. – mondtam megint a magamét, és éreztem, ahogy máglyán égetnek, mint egy boszorkányt… éreztem, ahogy a tűz nyaldossa mindenemet, pedig szimplán csak hülyét csináltam magamból egy olyan ember előtt aki minden bizonnyal sokkal komolyabb, és megfontoltabb… nem beszél ennyit, és le merném fogadni, hogy már nagyon unja a rizsámat, így mostantól némasági fogadalmat kötök!
- Semmi baj! Nem is igazán akartam, csak csodálkoztam… Szóval újságíró akarsz lenni? – érdeklődött, én pedig csak halványan bólintottam – Azt hiszem akkor mostantól inkább jófiú leszek! – mosolygott.
- Jaj ne!! Légyszi!! Csak add önmagad!! Végül is barátok között vagy! Én pedig úgysem rólad fogok írni. A politikai irányzat érdekel!
- Ó! Szóval a „Hogyan veszítsünk egy pasit tíz nap alatt” írónője leszel? – nevetett fel.
- Még meglehet! Majd keresünk neki egy Benibububut, és akkor befut a karrierje a jégvirággal! – jöttek be a konyhából Alysonék, és Robot mellém tessékelték.
Úgy éreztem egyre rosszabbul vagyok. a szívverésem egyre jobban felgyorsult, és szerintem az arcom is színt váltott, rózsaszínről, a rózsa színére.

Alyson szemszöge:

Mendy egyre rosszabbul nézett ki… az üveges tekintet úrrá lett az arcán, és olyan volt a színe, mintha belázasodott volna, de itt az ideje hozzászoknia.
- És miről beszélgettetek?? – kérdeztem érdeklődve nézve barátnőmre.
- Hát… semmi érdekesről… szimplán annyi volt a téma, hogy író akarok lenni.
- Igen, de az előtt!! Csak azt ne mondjátok, hogy fél óráig csak rólad beszéltetek! Ezt nem vagyok képes elhinni! Na csicseregjetek!
- Az igazság az, hogy az első percekben csak megszoktuk azt, hogy egymás közelében vagyunk… próbáltunk telepatikus úton beszélgetni, de csak olyan 15 perc után sikerült rájönnünk, hogy ez mind nem sikerül… - világosított fel Robert, és így már mindent értettem, viszont abban nem értettem egyet, hogy próbálták megszokni mind a ketten egymás jelenlétét. Talán Roberetre igaz is… de Mendynek inkább el kellett fogadnia a tényt, hogy ROBERT PATTINSONNAL volt egy szobában KETTESBEN.
Elvigyorodtam a gondolatra, hogy mi lesz még ez után, és abba belegondolva, hogy vajon Mendy most milyen állapotban van, nem beszélve arról, hogy miket gondolhat.
Mintha csak magamat látnám…

Előzetes

2011-02-28T07:08:00.000-08:00

Itt a tavasz, és még mindig téli időszak van... reméljük jó idő lesz :) ha pedig nem, hát akkor a szeretném bejelenteni, hogy mostantól újból beindul a történet :) Szerelmi krízisek, veszekedések... talán még néhányan könnyeket is fogtok ejteni :) De ebben a felében sem marad el a mérhetetlen nevetés, és Alyson bénáskodása... Megismeritek Mendyt, hogy milyen lány is ő. Várjátok már? :) Szombaton (amint felkelek :'D) felteszem az új fejezetet, és gondoltam már betekintést kaptok az új fejezetből :) hát jó olvasást, és szeretném várni a tűkön ülő komikat :)
jelenleg ennyivel szolgálhatok :

Alyson szemszöge:

- Mi volt az az extra téma, amitől ennyire nem foglalkoztatok velünk? – kérdeztem amint kiment Robert és a lelki halott a konyhából.
- Áhh munka ügy. Tudod nemsokára Breaking Dawn forgatás és… - nem fejezte be a mondatot. Csak szomorúan nézett a munkájára, és ezt a szörnyű tekintet nem a hagyma miatt volt.
- El kellesz mennetek igaz? – hajtottam én is le a fejemet kitalálva az egészet.

Hírek

2011-01-25T10:22:00.000-08:00

Sziasztok!

Szeretnék bocsánatot kérni ezért a mérhetetlenül nagy csúszásért.

Mással foglalkoztam, be akartam fejezni a Magányos Barátságot és sikerült is :)

Azt a hírt hoztam magammal, hogy a tavasz első szombatján hozom a következő fejezetet :) Remélem várjátok már Mendy és Rob beszélgetését ;)

Addig is kitartás, és ha van kedvetek, akkor nyugodtan beleolvashattok, az épp átírásra váró Magányos Barátság, első történetembe :)

másrészt hatalmas nagy örömöt jelent nekem, hogy 50 olvasóm van :) köszönöm szépen mindenkinek :)

20. fejezet Szégyen szemle.

2010-12-08T07:03:00.001-08:00

Mendy Szemszöge :

Annyi cuccot pakoltam, hogy mindegy lett volna már, ha az egész szobámat hozom. Alyson ki fog nyírni, na mindegy. Megkerültem a bőröndömet és a táskákat, majd beléjük kapaszkodva húzni kezdetem magam előtt az ajtó felé.
- Alyson, nyisd ki kérlek!!- kiabáltam az ajtó felé, mielőtt megszakadnék a cipekedéstől. pár másodpercig vártam, majd hallottam, ahogy kinyílik az ajtó én pedig hátra sem fordulva, tovább húztam a cuccomat, be Alysonék lakásába.
- Huh, már azt hittem, hogy leszakad a karom és a bőröndön marad. Minek tettetek lépcsőt a ház elé?- sóhajtottam kifulladva, miután elengedtem a csomagokat, majd éreztem, hogy a hátammal neki ütközök valaminek.
- Bocs Alyson... - szóltam, de amikor hátra fordultam, nem a barátnőm állt velem szemben...
Az agyam kikapcsolt. Csak meredtem előre és úgy éreztem, hogy az állam szabály szerűen leesett... a padlót érte. Majd mielőtt totál hülyének nézett volna, gyorsan becsuktam a számat és pislogni próbáltam, de az egyenletes levegővételek nélkülözése mellett ez is nehezemre esett... csak néztem az arcát, a szemeit, a vonásait és ezt hajtogattam magamban... ilyen NINCS!!!!
- Te biztosan Mendy vagy... várj! Segítek ezeket bentebb vinni - szólt hozzám, én pedig csak próbáltam összeilleszteni a hangot a fejemben az arccal és magamhoz képest normálisan viselkedni.
- Köszönöm- nyögtem és csak figyeltem, ahogy a cuccaimhoz ér és hihetetlen könnyedséggel felemeli a rohadt nehéz bőröndöt. Az én bőröndömet!
- Öhm... Alyson merre van?- kérdeztem, amire rám villantotta azt a gyönyörű nézését.
- A konyhában csinálja a vacsorát. Taylor is itt van hamarosan- mondta, én pedig csak bólintottam és a konyha felé sprinteltem.
Alyson a konyhapultnál állt és zöldségeket vágott, én pedig csak oda mentem és kikapva a kezéből a kést, azt a pultra csaptam és egyrészt zavartan, másrészt idegesen és érzésben, totál elaléltan vontam kérdőre a tekintetemmel.
- Alyson Roberts! Ez meg mi a frász? Előbb Taylor, most meg Ő??? Mondd, hogy nem álmodom, különben esküszöm, most fogok hiperventillálni.
Erre nem mondott semmit, csak egy hatalmas vigyor terült el az arcán, amire én még idegesebb lettem és a pultnak dőltem.
- Neki mentem a cuccaimmal és ráadásul úgy bámultam rá, mint aki még életében nem látott fehér embert... ez őrület, de komolyan! Most totál hülyének néz szerintem...- temettem a kezembe az arcom, amire Alyson csak köhintett egyet, én pedig felkaptam a fejem, és a hátam mögé néztem, ahová Alyson feltűnően bámult. Úristen... de rohadt ciki.
- Ő a barátnőm, Mendy- mutatott rám Alyson, és érthető módon Robertet nem mutatta be. Csak felé fordultam és figyeltem azt a tökéletes mosolyt az arcán, ami mindig visszatekint rám a fotókról és az újságokról, majd felém nyújtotta üdvözlésképpen a kezét, amit én gondolkodás nélkül elfogadtam.
- örülök, hogy megismerhetlek. Alyson az utóbbi egy órában rengeteget mesélt rólad- mosolygott, amit én viszonoztam és próbáltam a pulzusomat csillapítani, de valahogy nem nagyon akart menni... főleg, hogy még midig a kezemet fogta és a nyakamat mertem rá tenni, hogy érzi a csuklómnál a szapora szívverésemet, ami majd' át akarja szakítani a bőröm. Így gyorsan megszakítottam ezt a kontaktust, mielőtt újabb kínos pillanatokat kellett átélnem. Így is elég volt a betoppanó jelenetem...
- Bocsi, hogy kicsit nem normálisan reagáltam az előbb, de... Taylor jelenléte is elég volt hirtelen, erre most te is... bocsi, hogyha hülyén viselkedtem- jött ki belőlem hirtelen, amire csak elmosolyodott és a vállát rántotta.
- Semmi gond. Ahhoz képest, jól fogadtad, mert más lányok már a nyakamba vetették volna magukat és sikító görcsöt kaptak volna- nevetett.
- Az én agyam inkább blokkolt- húztam el a szám.
- Segítettek elkészíteni a kaját? Csak, hogy hamarabb végezzünk... közben pedig Mendyvel ismerkedhettek, hétköznapi körülmények között- ajánlotta Alyson, amire én csak felhúztam a szemöldököm, hogy mégis hogyan érti, majd megkaptam rá a választ, amikor Rob a pulhoz állt és rutinos mozdulatokkal vágni kezdte a zöldségeket. Te jó ég! Rob előttem főz, Alyson konyhájában és velünk beszélget... komolyan, ezek után kíváncsi leszek, hogy az agyam mit hoz össze az éjszakai mozira. Talán beválik Alyson „RémRobos” álomkívánsága, most az egyszer.
Megszólalt a csengő, én pedig rögtön magamhoz kaptam, hogy szívni kéne talán egy kis friss levegőt.
- Nyitom! – kiáltott Alyson.
- Nem hagyd majd én! – mondtam, de Alyson kikapta kezemből a rongyot, amivel épp a kezemet töröltem.
- Hagyjátok inkább én, amúgy is elrontanám a kaját. – szólalt meg a félisten előttem, majd Alls elindult, de én meg futottam utána, mert igenis én akartam kinyitni az ajtót.
Rob is csatlakozott, és elkezdett előzgetni, de nem hagytam magam, és amint barátnőm észrevett minket, hogy mi is az ajtóhoz tartunk sietve, ő is elkezdett futni, de neki volt a legjobb, mert ő nem egy kis folyosón küzdött egy istennel. Gyorsan kinyitotta még előttünk az ajtót, és én majdnem elestem a saját lábamba, de Robert megfogta a kezem, és egyensúlyba helyezett úgy, hogy a mellkasához ölelt.
- Szia! – visított Alyson és szerelme karjaiba ugrott.
- Mi folyik itt? – kérdezte érdeklődve Tay, s megcsókolta a kedvesét – Rob én inkább vigyáznék a csajjal… még a végén lecsuknak szívroham miatt! – kezdte rögtön a viccelődést, és mire felfogtam hogy mit is mondott, addigra Alyson már kinyúlt a földön a kacagástól, de a drága, csak vigyorogva tekintett rám… olyan 3 perc erejéig tartott rájönnöm hogy mit is jelentettek az elhangzott szavak, és miután sikerült felfognom, egészen bepipultam.
A saját lábamra álltam, hogy ne kelljen szegénykének még tovább tartaniak, és elkezdtem kergetni a vicces szupersztárt. Alyson már sírt a nevetéstől, és attól féltem hogy bepisil, így gondoltam őt is kergetem egy kicsit, de neki volt annyi esze, hogy berohant a házba, majd egyenesen fel a lépcsőn, és bezárta maga után ajtót.
- Jaj ne csináld már! Nem bántalak tudod jól!
- Emlékszel a múltkor mit műveltél?? Azóta is jóban vagyok a fodrászommal!
- A fene se gondolta volna hogy az pillanat ragasztó! – védtem magam – Ráadásul most nincs semmi a kezembe, csak egy sál!
- Na most meg fel akarsz akasztani! Már azért se jövök ki!
- Ne csináld már! Nyugi nem bántalak! Tudod mit?! Szemet hunyok azon, amit Tay mondott! Csak gyere ki! – kérleltem, és lassan kinyílt az ajtó, és a hölgyemény kisétált, majd lesétáltunk a lépcsőn hatalmas vigyorral a fiúkhoz.
Basszus! Most csináltam hülyét magamból Robert Pattinson előtt. Jesszus én ezt nem hiszem el! Hogy tehettem? Valahogy muszáj kimagyaráznom magam, de hogy tudnék gondolkodni, amikor így néz rám?
- Öhm… izéé… - kezdtem viszont nem nagyon akarództak jönni a szavak a számra – én csak… izéé… hát tudod nem hagyom hogy kötekedjenek velem – váltam lassan vörösborszínűvé, és legszívesebben annak örültem volna, hogyha épp rám zuhant volna a Titanik, és elsüllyedtem volna vele együtt a föld mélyére.
Ő csak elvigyorodott, és úgy látszik nem nagyon foglalkoztatta a dolog… Elkezdtek Tayyal megint beszélgetni, mint ahogy eddig tették amíg én könyörögtem Alysonnak, hogy jöjjön ki.
Nagyot sóhajtottam, amiről még én sem tudom hogy milyen sóhaj volt… megkönnyebbült, vagy szomorú, hogy nem foglalkozik velem.
Alyson elindult a konyha felé, és kíváncsian nézett hátra, hogy én miért nem jövök, de hamar magamhoz kaptam, és orromat lógatva elindultam utána.
- Bocsánat – morogtam, mikor beértünk a konyhába, és folytattam Robert dolgát.
- Ugyan miért? – kérdezte, miközben ő elkezdte felvágni a hatalmas darab szalonnát.
- Hogy megkergettelek titeket. – szomorkodtam, és fel sem néztem a hagymáról.
- De mégis miért? Ez olyan rutin dolog nem? Ilyen nem először történt. – mondta kedves hangján.
- Igaz de… mégis vendég van nálunk… inkább normálisan kellene viselkednem. – ostoroztam önmagam és lepottyant egy könnycsepp az arcomról.
- Jesszus te sírsz? – hallottam meg a legeslegszebb pasi hangját akit valaha hátán hordott a föld, és felnéztem végre a munkámból.
Ő idefutott hozzám, és egy gyönyörű kezeivel letörölte extra gyorsasággal a könnyeimet.
- Ugyan dehogy! Csak a hagyma! – mosolyodtam el, gyönyörű szemeibe nézve.
- Szerintem inkább hagyd! Majd én folytatom Alysonnal a főzést! – szólalt meg Taylor is.
- Hülyéskedsz haver? A múltkor majdnem rosszul lettem a főztöd miatt! – vigyorgott Rob, és elnevettük magunkat.
- Az a múltkor volt, és azóta már vettem pár leckét! Ráadásul nem hiszem hogy olyan nehéz lehet felvágni a hagymát. – morgott, de mi csak tovább nevettünk.
- Nos hát akkor hölgyem kijönne velem csevegni, ha már Taylor lepasszolt? – tekintett rám a szívtipró, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről.

19. fejezet Holnap után

2010-11-06T07:57:00.001-07:00

Újból Alysonék házában tanyáltunk.
Taylor elhozott minket kocsival, s ölben vitte be a barátnőmet a szobájába.
Olyan romantikus alkat. A fene se gondolná, hogy ilyen egy sztár… Khm… jó azért Robertről igazán el lehet képzelni! De most nem?!
Miután lekocogott a hős szerelmes leült mellém, a fotel másik szélére, összekulcsolta a kezét, és hátradőlt, aztán megszólalt fél mosollyal az arcán.
- Fogadni mernék hogy Robertrajongó vagy! – vigyorgott, és elpirultam.
- Honnan veszed? – kérdeztem.
- Amikor meghallottad Rob hangját úgy összefeszültél, hogy szerintem levegőt is elfelejtettél venni. Már azt hittem te is elájulsz. – kacarászott, és a karjába bokszoltam.
- És akkor mi van? Nem lehet mindenki Taylor Lautnerért oda! – támadtam.
- Héhéhé!! Nyugi van! Csak bírtam azt a pofát nálad! – vigyorgott – „ÁÁÁ Úr isten Raobert a hátam mögött van! Jó a hajam? Normálisan ki vagyok festve?” „Jesszus hozzám szólt! Öhm… ki is vagyok én Alysonnak?” –utánozta a hangomat, én meg rendesen hozzávágtam a párnát, hogy fejezze már be mert idegesít, hogy Edward képességét használja.
Már csak nevetett az egészen, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
- Sziasztok! – hallottuk meg Alyson kómás hangját.
- Szia! Felkeltél? – vigyorgott Taylor.
- Miért? Hogy kerültem ide? – kérdezte érdeklődve, s miután nem szóltunk egy szót sem kezdett bepánikolni, de inkább megszólaltam.
- Öhm… unalmasnak találtad az egész forgatást és bealudtál – vágott a „lélegzetembe” Tay.
- Arra emlékeznék! – pánikolt a barátnőm, s lekuporodott a földre – Istenem!
- Alls…
- Legutóbb mikor nem emlékeztem valamire kiderült hogy beájultam! És most nem emlékszem semmire! Úr isten! Ez nem lehet igaz! – nyöszörgött, s a maga módján elbújt a világ elől.
Térdei közé helyezte arcát, és összegubózott… de hát ez volt Alyson.
- Héhéhé! – állt fel Tay a kanapéról, és odakocogott szerelméhez – Nyugi semmi baj! – simogatta, de Alyson nem reagált – Hallod! Megeshet bármikor bárkivel! Te ilyen vagy, és így szeretlek! Ha nem ájultál volna el akkor te nem az én Alysonom lennél! – suttogta, és teljesen elaléltam. Jaj Bárcsak nekem is lenne egy ilyen pasim… Olyan kis mázlista a barátnőm ez nem ér!
Alls nagy nehezen megadta magát, és felnézett Taylorra.
- De ez olyan égő! – vinnyogott.
Tay már csak vigyorgott rajta. Alyson nagyot sóhajtott, és felnézett rám.
A Francba! Elkapta a vágyakozó pillantásom! Na most tuti beindul majd a tervezés a fejében, hogy valamit kéne csinálni velem.
Nem tartott sokáig a gondolkodása. Nemsokára az összeráncolt homloka kisimult, mikor kedvese a konyha felé intett a fejével. Felálltak a földről, és szép lassan, kéz a kézben elsétáltak mellettem.
Na hurrá… kezdhetek számítani arra, hogy minden másodpercben figyelni, és készülni kell a váratlan meglepetésre, pasi téren.

Alyson szemszöge 5perc múlva:

Kiballagtunk a konyhából, és Mendy képére rögtön elnevettem magam. Ez volt az a bizonyos „Tudom hogy készülsz valamire” nézése, amit nagyon bírtam nála.
- Nyugi! Tényleg nincs semmi! – mosolyogtam, és nyugtattam.
- Aha Persze! Na ne add az ártatlant!
- De hát ő ártatlan is! – védett a világ legaranyosabb pasija.
- Nincs kedved jövő héten nálunk aludni? – kérdeztem terelve inkább a témát, s hirtelen mindketten érdekesen néztek rám – most mi van? Olyan régen aludtál itt, úgy hogy csak mi ketten vagyunk! – néztem Mendyre boci szemekkel, s könyörgő pillantással.
- Jólvan! Oké!! – adta be a derekát nagy nehezen… öhm… akarom mondani nem volt ez olyan nehéz…
- Én is jöhetek? – vigyorgott Tay.

Taylor Lautner Szemszöge:

Mendy elkacagta magát, Alysonon pedig újra láttam hogy az ájulás szélén áll.
- Jól vagy? – kérdeztem vigyorogva.
- Utálom magam! – kezdte újból a nyávogást… most komolyan! Hogy lehet nem szeretni egy ilyen lányt?!
Mosolyogva megöleltem, s ő a mellkasomhoz bújt, eltakarva vele azt a gyönyörű angyal arcát.
- Na tudod mit?! Ezt bűn csinálnod!
Értetlenül felnézett rám… gondolkozott kicsit, majd kisgyerek módjára lehajtotta a fejét.
- Igazad van! Ezért halálbüntetés jár! – mondta szomorúan – Ezért bármelyik lány ölni képes! – lépett egyet hátrébb, és már menekült volna, de az utolsó pillanatban megfogtam a karját, és magamhoz húztam.
- Bolond! – vigyorogtam, és elmosolyodott.
Mendyn megint látszott az a bizonyos vágyódás, és igazán megsajnáltam. Amúgy is utálom, amikor valaki azt nézi tök egyedül, szingliként, hogy egy szerelmes pár boldogan, és felszabadultan viháncol, ölelgetik, és csókolgatják egymást. Én is tudom milyen érzés ez, még ha hihetetlenül is hangzik. Én is voltam már szingli, és volt olyan is, amikor egyáltalán nem voltam szerelmes, vagy nem vágyódtam úgy igazán senki után… aztán láttam egy gyönyörű párt, és belesajdult a szívem abba a jó szerencséjükbe.
Örülök hogy megtaláltam Alysont. Nála csodálatosabb, és hozzám illőbb lányt nehéz elképzelni mellém, még ha mások meg is vetik szerelmünket… de nem foglakozok velük… ha nem örülnek annak hogy boldog vagyok akkor vessenek magukra… érzéketlen emberek.
- Akkor mikor jösz? – szólalt meg Alyson a nagy csöndet megtörve. Kíváncsi vagyok mire gondolt ebben a pár percben.
- Hát… nem tudom…
- Először nem kéne a szüleitektől megkérdezni a dolgokat?
- Már meg van beszélve… a szüleink már lerendezték, hogyha egyik nap nem megy haza a kicsi lányuk akkor csak küldenek egymásnak egy SOS üzenetet, és ha nem érkezik rá válasz, akkor a kicsi lányuk biztonságban van. – válaszolta Mendy, és így már minden világos volt.
- Ti mióta vagytok ilyen barátnők? – kérdeztem gyanakodva.
- Lassan 2 éve – válaszolta Alls, és rendesen elcsodálkoztam.
- Na ne! Az nem lehet!
- Miért?
- Mert nem úgy néztek ki!
- Pedig igaz! – mosolygott Mendy – 2 éve ismerkedtünk meg egy blogon!
- Nagyon tuti volt az egész! Kommentekkel kezdődött! Hát aznap aztán rendesen nevetőgörcsöt kaptam! – folytatta Alls – Aztán pedig jött az msn és kiderült, hogy ebben a városban lakunk… és hát így összejöttünk… - néztek össze a csajok.
Érdekes. Pedig azt hittem hogy kicsi koruk óta ismerik egymást. Megmertem volna esküdni rá, hogy évek óta barátnők. Annyira látszik hogy mindent tudnak egymásról… és már a szüleik is bizonyára jó barátok, ha már ilyen különleges rendszert is kialakítottak.
- Mikor jöjjek? – váltott témát Mendy.
- Holnap után! – vágta rá Alls rögtön.
- Miért nem holnap?
- Fel kell készítenem anyát az éjszakára.
- Igazad van! Akkor holnap után!
- Ne hozz sok cuccot! Így is itt van a fele szekrényed! – kacarászott Alyson, kis barátnőnk pedig elszégyellte magát.
- És mit szólnátok egy szalonnasütéshez? – kérdeztem Alysonra nézve, aki rögtön elvigyorodott, én pedig tettem egy olyan merész dolgot, hogy rákacsintottam… de rögtön tudta mi ennek a jelentősége, s rábólintott.
- Ha már úgyse alhatsz itt…
- Azt ki kéne érdemelnie a fiatal úrnak! – szólalt meg a hátam mögül Alyson édesanyja, és összerezzentem ijedtemben.
- Szia anya! – szólalt meg mindkét csaj egyszerre unottan, és mit sem törődve az újonnan jött furcsasággal, rögtön megfordultam, és illedelmesen köszöntöttem.
- Jó napot, Miss. Roberts! – mosolyogtam rá, de ő csak komolyan tekintett vissza.
- Hmm… a második pont megvan ha mindig ilyen tisztelettel szólsz hozzám.
- Második?- örült meg Alls, és a nyakamba csimpaszkodott.
- Az első hogy szereted… bár, igazán nincs ínyemre, de mégis örülök neki hogy boldog – sóhajtott nagyot, majd leült Mendy mellé – Szóval szalonnasütés. – kezdett bele – ha már úgyse alhatsz itt, ugyanis az én kicsi lányom, még nem elég idős ahhoz, hogy mással aludjon – nézett jelentőségteljesen Alysonra, s nagyot sóhajtott – Oké de fel ne gyújtsátok a házat! Én nem hiszem hogy itthon leszek, ugyanis a csajokkal Party van a Lagúnában magányos szíveknek. – nagyot sóhajtott megint – bárcsak téged is magammal vihetnélek – nézett lányára, s inkább nem néztem Alysonra, mert féltem hogy elmosolyodok az arcán. – jó szórakozást előre is! – mosolyodott el végre Grace, és felpattant.
- Most hová mész? – kérdezte Alyson unottan.
- Az legyen az én titkom! – kacsintott, s oly „sok” idő után újra kedvesemre mertem nézni, és tudtam hogy rögtön mosolyogni fogok, hisz olyan igazi „ez nem igaz! Miért ilyenek az anyukák” nézéssel nézett.
- Akkor holnap UTÁN. – törte meg a csendet Mendy, az Után szót kihangsúlyozva.
Akkor holnap… Drukkolj Kedvesem! Remélem sikerül!

Közös blog ♥

2010-11-01T14:12:00.001-07:00

Szasztok újra :) Tudom tudom nem ennek a bejegyzésnek kellene jönnie dehát most na... ez fontosabb s érdekesebb :D
Szattinak nemrég eszébe jutott,hogy csináljunk közös blogot, és bele is vágtunk. Maga a blog szóval valjóban inkább Szatti érdeme, ugyanis a nagy munkát ő csinálta :$
Nos... mindenkit várunk szeretettel :)

18. fejezet Deja Vu

2010-10-31T05:56:00.000-07:00

A kicsi Alyson félig el volt bújva szerelme mögé… mint valami gyerek. Olyan kis aranyos volt, hogy kedvem támadt megsimogatni, de az hogy nézett volna ki? Tay tuti nekem jön… és szerintem elég lesz neki Alex kitörése.
- Hellóka! Nicsak! Csak nem megjöttél? – süvöltött végig a harc előszele Alex felöl.
- De! Megjöttem! Csak nem hiányoztam? – készült fel a harcra Tay mosolyogva, s elkezdtek verekedni.
A lány árván, kissé feszülten állt egymagában , s ijedten figyelte ahogy Alex izmai kiduzzadnak, amint Tayt próbálja földre kényszeríteni.
- Nyugi ez csak sima rutinművelet. – sétáltam oda hozzá, s megrezzent, mikor észrevette hogy mellette állok.
- Öhm… aha… biztos – mondta alig hallhatóan még jobban megfeszülve vékony hangján.
- Amúgy… - nyújtottam felé a kezem – Kellan Lutz – mosolyogtam rá, és kezdett feloldódni látva azt a bizonyos „Hülyének nézel? Eddig is Tudtam!” arcát, de elfogadta az üdvözlést.
- Alyson Roberts! – fogta meg a kezem, s kezet ráztunk.
Ennek a csajnak aztán tényleg puha keze van… és szép is… meg aranyos is… Nem csoda hogy a mi Jacobunk megszerette.
- Hát… nem semmi, hogy Tay pont egy rajongót fogott ki magának – kezdtem bele a beszélgetésbe.
- Nem vagyok teljesen rajongó – válaszolta, s elcsodálkoztam – Én tényleg szeretem. – mondta, szomorúan kedvesét nézve.
- Ez csak jó nem? – kérdeztem szimplán.
- Igen csak… olyan érdekes hogy pont én.
- Hát igen!! Arra a mai napig is emlékszem… amint megláttalak tudtam, hogy te vagy az a csaj akit a sürgősségire kellett vinni. – kacagtam el magam, s belebokszolt a vállamba halványan, hogy meg se érezzem.
- Az akkor volt!! Most most van! – elhallgatott kínosan – bár tényleg az a csaj az, aki most kézen fogva mászkál a világ egyik legnagyobb sztárjával. – nyöszörögte kissé elszégyellve magát.
Én már csak kacarásztam nyöszörgésén, és azon hogy fülig vörösödött.
- Örülj neki! Szerencsés csaj vagy az biztos! – vigyorogtam.
- Az nem kifejezés! Viszont… nem leszek az ha Alex Meraz most halálra kínozza… - meredt keserűen Alexre, aki még mindig küzdött azért, hogy Tay megadja magát, de úgyse fogja. Nehogy már a csaja előtt szégyenüljön meg!
- Oh ez el fog tartani egy darabig, amíg…
- Taylor Lautner! – harsant fel egy mérhetetlenül dühös hang, és mind megrezzentünk.
Oldalra pillantottam Alysonra, akin látszott, hogy az ájulás határán van.
A harc befejeződött, s mind kihúztuk magunkat. Főleg a lányka mellettem. Olyan komolysággal nézett rá, hogy az már fájt! Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy hatással van maga David.
- Van fogalmad róla hogy mennyit késtél?? – ordított.
- Bocsánat! Csak…
- Nincs semmi csak! – hirtelen megállt, mikor észrevette a mellettem lévő személyt, s látszott rajta, hogy próbálja lenyugtatni magát – Menj sminkeshez! Folytatjuk a normális munkát! Ezt meg majd befejezzük! – morogta végül, s Tay már el is iszkolt mellette.
Elindult felénk David, s megállt a levegő. Mindenki feszülten figyelte a műveletet, én pedig készen álltam elkapni az elájult lánykát.
Mikor elénk ért Alyson jól láthatóan remegett egész testével… bár nem is csodálom… az ő helyében én is ezt tenném.
David megmozdította a kezét, s hangosan hallatszott a szisszenés mindünktől.
- Szia! David Slade! – nyújtotta felé a kezét köszönés képen.
Alysont egy jódarabig figyelte, ahogy David üdvözlése arra vár, hogy elfogadják, majd félve, mint akit ráz az áram úgy remegve ő is felemelte a kezét, és végül a főnök nyúlt a kezéért.
- Nagyon örülök hogy megismertelek! – folytatta.
- Én is nagyon örülök! – nyöszörögte – Alyson Roberts! – mutatkozott be félve, s úgy tekintett a rendezőre, mintha David maga lenne az ördög, aki épp keresztbe akarja lenyelni őt. Viszont sajnos nem sokat tévedett. Aztán mikor David felnevetett mindenkinek megcsillant a szeme.
- Jesszus! Nyugi nem öllek meg! – újból csak kacagott – Úgy nézel rám, mintha én lennék Aro! – kacagott tovább, s megjelentek az első apró mosolyok.
- Mi folyik itt? – kérdezte az immár félmeztelen vérfarkas belépve társaságunkba.
- Taylor mond meg neki hogy nem eszem meg! – vigyorgott David. Tay hosszan elgondolkozott aggódva tekintve kedvesére.
- Vigyázz vele! – mondta ki végül.
A lánykából hirtelen elpárolgott minden erő. Összeesett megint, és láttam előre, hogy megint a mentőket kell hívni.
- Mi lesz ezzel a lánnyal, ha melletted kellesz elaludnia? – rázta a fejét Nikki.
- Nászajándéknak Koporsót kellesz neki venni. – viccelődött Jackson.
- Jól van lehet leszállni róla! – kapta fel a vizet a hős szerelmes, s karjaiba emelte szerelmét.

Amanda Wallker szemszöge:
Csak annyit láttam, ahogy Kellan Lutz kiszalad a falak mögül, és hirtelen észrevesz.
Felém intett, én pedig körül néztem, hogy kinek szól, majd mikor észrevettem, hogy nincs mellettem senki magamra mutattam, és bólintott.
Átmásztam a szalagon, s felé futottam.
- Alyson megint beájult! – kezdte rögtön, és elöntött az aggodalom.
- Jesszusom!! Jól van??
- Szerinted? – mosolygott – Na gyere! Tay tudta hogy kint vagy! És te vagy az egyetlen, aki tudja az anyja számát, ugyanis Alyson nem hozta magával a telefont.
Bólintottam, s nagyot sóhajtottam. Hogy lehet ilyen felelőtlenül hülye a barátnőm? Bár… kíváncsi vagyok mi 5történt már megint.
Amint beléptem minden szem rám szegeződött. A lélegzetem elállt, s inkább kerestem a barátnőmet, mintsem megtaláljam azt a személyt, akitől én is kifekszek.
Hamar meg is lett a bolond barátnőm… és nem csodálkoztam el.
- Legközelebb pólóba gyere ki! Vagy küldjétek ki Alysont a friss levegőre, míg így vagy! – poénkodtam Jacobbal.
- Meglesz! – kacsintott rám.
- … igen! Igen! Köszönjük szépen! – hallottam meg a hátam mögül egy nagyon édes hangot, de nem fordultam meg – Hamarosan ideérnek. – mondta, miután letette a telefont… legalábbis gondolom.
- Oké! – válaszolta Tay átnézve felettem.
„NEM NÉZEK HÁTRA! NEM NÉZEK HÁTRA!” – gondoltam magamban, s közben olyan kínosan éreztem magam, amilyen kínosan csak lehet.
- Szia! Te vagy Alyson barátnője igaz? – bökdöste meg a vállam.
„URAM EDWARDOM! HOZZÁM ÉRT!” – álltam az ájulás szélén, de képzeletben nagy levegőt vettem, és hátra néztem.

17. fejezet Döntöttem...

2010-10-16T07:42:00.001-07:00

Alex Meraz Szemszöge :

- Ej Taylor jól eltűnt azzal a csajjal… hogy is hívják?
- Alyson. Egyáltalán nem tetszik, hogy ennyire oda van Tay ezért a csajért… még baj hoz a karrierjére… - morogta David, de mi már csak forgattuk a szemünket.
Komolyan David olyan mint Charlie. Az oké, hogy egy régi barátjával járjon valamelyikünk, de ha valaki másba zúgunk bele az már katasztrófa, meg összerombolja a karrierünket. Szörnyű ez a pasas, de hát el kell viselnünk, hisz ő a főnök.
- Na jó mivel Tay nincs itt nem tudunk mit kezdeni. – szólalt meg Ashley, és már vette a vállára a kis női fegyvertárát… egy retikült.
- Héj!! Álljon meg a menet! Attól még összeüthetünk egy paródiát nem?? – kérdezte David Melissára nézve, aki zavartan nézett vissza rá.
- Paródiát?? Taylor nélkül? Hmm… - hosszan elgondolkozott, majd felnyitotta a gépét és elkezdett gépelni.
„Hurrá” hangzott a halk, unott együttérzés a csapatban, úgy hogy David meg ne hallja.
Ez nem ér! Taylor ezt még megkeserüli, hogy kimarad abból, hogy hülyének nézzék. Hú ha a szemem elém kerül komolyan meggyepálom a kölyköt. Most otthon lehetnék feleségemmel, és mégis itt kell robotolnom, plusz még hülyének is fognak nézni.
- Szóval a lényeg, hogy…

40 Perccel később:

Jasper nagy nehezen elhurcolt a hátán a Cullen csapat elé, majd letett a földre de nem eresztett.
- Úristen! Mi történt? - kérdezte egyszerre az épp kipakoló család, hisz nemrég voltak a forgató könyv szerint vakáción.
- Úgy öt napja, ez az idióta elkezdett üldözni engem! – förmedtem mindnyájukra, miután a Kamera épp a pofámhoz ért - Nem hagyott békén, valami olyasmit hebegett, hogy én leszek a legjobb barátja! Meg rendszeresen gondozni fog, etet, kapok bolhanyakörvet, meg ilyen hülyeségeket! – morogtam, majd Rosalie megszólalt.
- A Bolhanyakörvet támogatom! – kiabálta lelkesen, amire egész testemmel remegni kezdtem, de Jasper mellém sétált és megsimogatott, én meg unott képpel néztem arra a gondoskodó arcára, és abbahagytam a dühkitörést.
- Szóval! Azt hittem, legalább viccel, vagy ilyesmi és mivel farkas alakban voltam, nem tudtam vele beszélni. Már épp átváltoztam volna, mikor ez a barom le akart teperni és egy póráz volt nála. Hát erre, annyira mérges lettem, naná, hogy nem tudtam visszaváltozni. Gondoltam elfutok, majd a határnál úgyis megáll, de ez a rohadék még a határt is átlépte volna, ha nem fordulok vissza és morgok rá! A többiek azt hitték, hogy hülye vagyok! Kiröhögtek. Aztán, mikor másnap sem hagyott békén, kezdtek komolyan venni. Egész eddig folyamatosan zaklatott! Amint megláttam, vagy megéreztem a szagát, olyan ideges lettem, hogy rögtön átváltoztam! Adnak távoltartási végzést vérszívók ellen is? És most elkap, aztán ideráncigál! Mi a fene van ezzel? – kiabáltam, megint remegve, de a kis „gazdám” megint lenyugtatott.
- Ez egy jó kérdés. - mondta Carlisle. - Edward, esetleg meg tudnád mondani, ha már a fivéred nem szól egy szót sem?
- Hát nagyon kuszák a gondolatai, de megpróbálom kideríteni… - mondta Robert, s bevetette azt a speciálisan gondolkodó arcát, amin mindig elnevetem magam.
- ELÉG! – kiáltott bele David, s mérgesen felém nézett – Alex az istenért is!! Sosem fogod megszokni, hogy ilyen pofát kell vágnia? – kiabált, de ez sem hatott… tovább nevettem.
- El…elnézést! – kacarásztam, majd nagy levegőt vettem, s komoly arcot erőltettem magamra.
- CSAPÓ 28!
- Hát nagyon kuszák a gondolatai, de megpróbálom kideríteni. – mondta újból azt a gondolkozós arcot vágva, de most meg ő nevette el magát, és már mi se bírtuk nagyon.
- Ajj! Jól van 10 perc szünet! Addig próbáljatok hozzászokni! – morogta David, s hátra ment venni egy kávét, mint mindig, mikor kikészítjük.
A szemünkkel végigkövettük a főnököt, míg eltűnik, s utána kezdtünk el újból nevetni.
Hülye egy forgatókönyv… ilyen marhaságot is csak Melissa tud kitalálni… még hogy Jasper kutyát akar és ezért hazacipeli Pault. Hát ilyen nincs!
Egyre jobban és jobban röhögtünk, nem bírtuk megállni.
Újból kezembe vettem a forgatókönyvet és elkezdtem olvasgatni.

Alyson szemszöge: (40 perccel ez előtt)

- … és te ilyen lányt szeretnél aki mindent kimond? – néztem gyönyörű szemeibe.
Ő elkezdett mosolyogva bólogatni, s nagyot sóhajtottam szerelmesen, teljesen elalélva a tekintettől.
Döntöttem.
- Hát… ha ide óhajtasz költözni miattam a szomszédba örökké akkor…
Nem tudtam befejezni megint a mondatot, azonnal megcsókolt boldogan, s hevesen, s most már én is tudtam mit csinálok. Taylor Lautnerrel csókolózok.
Olyan… csodálatos. Kicsit nyálas, de akkor is olyan jó őt csókolni. A szívem hangosan dobog, és úgy érzem, boldog vagyok. Hiányzott már ez a boldogság, és rájöttem az előző kérdésemre. Lautner volt mindig is a szívem választottja, hisz sokkalta boldogabb vagyok vele, mint Brownnal. Vele úgy éreztem mindig is csak alsóbb rendű lény vagyok nála, Lautnerrel meg tudom hogy egy szinten vagyok, még ha ő sztár is, de van miről beszélgetnünk, és ugyan az a stílusunk szinte… ezt persze azon a bizonyos parkos óráknál tudtam meg. Olyan jó volt már akkor vele lenni, és el sem hiszem, hogy nem vettem észre mennyi a különbség amikor vele vagyok, és amikor Brownnal voltam. Most már tudom hogy ez a Tay az igazi, akit most csókolok, és sose lesz más remélem.

Taylor Lautner szemszöge :

Újból megcsókoltam, s nem akartam ezt a csodás tevékenységet abbahagyni. Olyan boldog voltam végre hogy vele lehetek. Végre azzal lehetek akivel akarok, és akit szeretek teljes szívemből. Bármit megtennék ezért a lányért. Akár a karrieremet is feladom csak vele legyek, hisz tetőtől talpig szerelmes vagyok belé.
A csókunk véget ért lassan – ami megjegyzem hogy nagyon pocsék érzés – s érdekesen böngészte a szemeimet.
- Ezt nem hiszem el! – mondta döbbenten.
- Mit nem hiszel el?
- Én… én… én veled járok! – nyögte ki mintha valami csodáról beszélt volna.
- Igen.
- De ÉN! Az a lány aki már a Twilight óta Jacobról álmodozik! Az a lány aki elájult amikor még nem is látott!! Én járok veled! – esett lassan kétségbe és már kezdett hisztérikusnak hallatszódni a hangja de az az óriási mosoly az arcán megnyugtatott hogy nem kell diliházba költöznöm mellé.
Elkezdtem jóízűen kacarászni rajta, de ő csak mosolygott tovább s hitetlenkedett.
- Jaj na!! Ez nem vicces!! Eddig azt hittem csak rajongok érted most meg rájövök hogy egyenesen szerelmes voltam minden képbe a szobámban amin rajtavoltál! Ráadásul most hogy megismertelek csak még jobban beléd estem!
- Nagyon szeretlek! – öleltem meg, s ő szintén átölelt, s a kezét felcsúsztatta a hátamra.
Nagyon jól esett ez a kis simogatás, s az ölelése. Vissza sem akarok emlékezni milyen szörnyű volt erre várni.
- Én is nagyon szeretlek!! – mondta ő is, és egyre szorosabban öleltük egymást.

Alyson Szemszöge (5 perccel később):

- Eljössz velem dolgozni? – kérdezte kíváncsian, mikor épp a cukrot öntöttem a teás kancsóba.
- A kutya fáját! – mérgelődtem, mikor vagy fél kg cukor beleborult az alig 1 literes üvegbe, amiben vagy 5 evőkanál citromlé várta az ízesítését – most már teljes értékű limonádét iszunk, nem teát! – morogtam, s kikapcsoltam a vízforralót, majd öntöttem a cukorhoz még több citromlevet, hogy ellepje a cukrot… végül még talán egy két deci víz belefért, s elkezdtem kavargatni az immáron cukros citromlének nevezhető italt.
- Nos? – kérdezte újból.
- Nem tudom hogy jó ötlet e… - kavargattam az innivalót – David úgy kivág a forgatásról, hogy el kellene hagynom a földrészt. – nyöszörögtem, s megint elnevette magát.
- Mennék veled. – mondta.
- Itt hagynád a munkatársaidat?
- Hagynálak egyedül bolyongani a világban? – vágott vissza, s ez mind nagyon jól esett.
- Nem fognak meggyepálni ha visszamész?
- Valószínűleg… de jobb mint David kitörése. – mosolygott, s nagyot sóhajtottam… nem igazán ismerek én ott senkit… csak elképzelésem van milyenek lehetnek.
- Rendben. Akkor menjünk!

Kellan Lutz szemszöge.
Forgatási Helyszín

Szerencsére nem volt valami sok szerepem… csak röhögni az egészen, amit már amúgy is tökéletesen megy. Ez a szerep igazán rám illik… bambulni és nevetni.
Már harmadjára olvastam végig a forgatókönyvet, de még mindig nem szoktam meg…
- Na jó!! Alex! – emelte fel a fejét Robert, s bevetette azt az érdekes pofát.
Persze a problémás szürke nem bírta ki nevetés nélkül, miután elkezdtem jó hangosan hahotázni.
- Sziasztok! Miről maradtam le? – jött be végre dolgozni Tay, Alyson kezét fogva.

16. fejezet A Csók

2010-10-09T02:15:00.000-07:00

- Jézusom! Taylor Lautner megcsókolt! – folytattam, és már komolyan igazán abbahagyhatnám… ezt most miért csinálom, hogy egyre jobban nevettetem szegényt… ennyire meg akarok halni, mint boszorkány?? – na jó abbahagyom. Megcsókoltál… miért? – kérdeztem, az amúgy tök egyértelmű válasszal válaszolható kérdést.
- Egy ideje már készültem erre, csak hát… - elgondolkozott, és hirtelen a kacagás abbamaradt – bocsánat. – fejezte be, majd lehajtotta a fejét bűnbánóan, és az én szórakozottságom is elszállt.
- Miért kérsz bocsánatot? Nem te vagy az első aki megcsókol… - mélyen elgondolkoztam, majd folytattam – visszacsókoltam? – kérdeztem, ugyanis dunsztom se volt erről az információról, pedig tuti eltelt vagy 2 perc csókunk között.
Az ő csodás, mélyről jövő nevetése újból felhangzott, s ez a csodás hang betöltötte az előszobát, majd mikor abbahagyta, csak bólogatott mosolyogva.
- Hát… Kristennel könnyebben ment. – vigyorgott, én pedig a vállába bokszoltam durcásan.
- Kristennel meg volt írva! – morogtam, de ő tovább kacarászott.
Lassan nem bírtam én sem magamban tartani a mosolyt és a jókedvet, s követtem Taylort a nevetgélésben. A végén mint Mendynél, már csak azon nevettünk, hogy a másik nevet.

Taylor Lautner szemszöge:

Összekulcsolta karjait, és inkább más merre nézett durcázva, mintsem rám. Olyan aranyos volt ilyenkor, amikor megpróbál haragudni, pedig egyáltalán nem megy neki, a szája széle mindig felfele kunkorodik...
Ezen csak nevetni tudok, hogy milyen édes, és igazán hálát adtam az istennek, hogy nem úgy reagált, mint ahogy megálmodtam.
Pocsék egy jelenetet kellett nem egyszer végigjátszanom. Volt amikor elfutott, volt mikor elkezdett sírni, de volt olyan is hogy kitessékelt az ajtón, majd a mikor megálltam a ház előtt a lábaim felmondták a szolgálatot, s utána meg kijött hozzám, és a vállamon sírt… mindegy a lényeg hogy pocsék volt az összes ilyen álmom.
Most pedig csak nevetek az egészen, már csak arra lennék kíváncsi, hogy mi lesz tovább, vagy hogy mire gondol most, vagy mire fog gondolni, és hogy veszi fel az egészet ezek után?!
- Mi lesz ezek után? – kérdezte megtörve, már a kínos csendet.
- Az lesz, hogy a fiatalember nem fogja tönkretenni az amúgy rendezett életedet! – szólalt meg Alls édesannya, amitől szegény lány úgy megijedt, hogy a nyakamba ugrott szó szerint
- Szent Jacob! A vámpírokat hozod rám! – kiabálta ijedten a karjaimban heverő lány, majd a fejét felém fordította egy pillanatra, és mikor meglátta hogy egy kitörő nevetést próbálok elnyomni elpirult és lesütötte a szemét.
A barna hajú, kissé nagyon mérgesnek tűnő nő karba tett kézzel állt velünk szemben felöltözve, táskája a vállára helyezve.
- Nem szeretném a lányomat még egyszer a címlapon látni fiam… szerintem dunsztod sincs milyen állapotban volt szegénykém… nem hogy még ezen a héten… - morogta, mérgesen a szemembe nézve.
- Jól van anya nem kell a házisárkányt játszanod, és ha tudnád részben miatta voltam olyan pocsékul. Brown csak rátett egy lapáttal… nah jó több mint 50% hogy miatta többet szenvedtem, de akkor is nagyon sajnáltam, hogy nem barátkozhattam többé TL-el. – vágott vissza mérgesen Alyson.
- Kicsim, én csak nem szeretném, ha olyan lenne az életed, hogy fotósok kísérnek mindenhova.
- Én meg azt akarom hogy olyan legyen! – morogta, és igazán meglepődtem most… azt akarja hogy fotósok kísérjék mindenhova? Szóval…
- Hát a te életed kicsim. De akkor is tudd, hogy féltelek, és Ebben az esetben Edwardot jobban csípem. – mondta, majd kikerült minket, és kisétált az ajtón.
Beállt a síri csend.
Ez bukta volt. De nagyon. Hogy érti azt, hogy Edwardot ebben az esetben jobban szereti? A lényeg pedig az „ebben az esetben”-en van.
Ez a helyzet már számomra is kínos volt, még ha jól is esett ahogy ölel, de akkor is kíváncsi voltam, hogy áll ehhez az egészhez. Mi van ha nem akar velem lenni? Mi van ha inkább az anyjára hallgat?
Alyson csak ölelt és ölelt, míg észre nem vette magát. Akkor elengedett gyorsan, és ez a kellemes érintkezés hirtelen megszűnt.
- Miért csókoltál meg? – kérdezte megint, most már sokkalta komolyabban, és ijedtebben.
- Mert szeretlek. Tetszel nekem. Ilyen lánnyal még sosem találkoztam, mint te. Mindig jókedvre derítesz, és minden könnycsepped olyan nekem, mintha gyomorszájon rúgnának. Nem akarom hogy szomorú légy. Azt szeretném ha boldogan élnél… velem.
- Hány lánynak mondtad már ezt? A való életben.
- Neked. Eddig te voltál a második, akibe szerelmes lettem.
- Na persze! Swift kisasszony, vagy Selena Gomez?
- Nem minden úgy van, ahogy azt a sajtó megírja, vagy ami látszik. Sokak életébe beleszólnak, aki még nem házasodott meg. – mondtam el egy szakmai titkot. – de most én következek! Tényleg azt szeretnéd, hogy fotósok kísérjék utadat? – kérdeztem, s hosszan elgondolkodott.

Alyson szemszöge:

Hogy azt szeretném e, hogy fotósok kísérjék utamat?
- Nem. – válaszoltam, s látszott az arán, hogy csalódott, ezért megszólaltam újból, hogy jobb kedvre derítsem – nem csípem az ipséket. Emlékszel mi volt a múltkor is? Majdnem odakiabáltam, hogy jöjjenek csak közelebb… Szeretek fényképezkedni, azzal nincs gond. De néha olyan pocsék fotókat csinálnak hogy szörnyű. – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, s közben visszagondolva a megannyi újság címlapjára.
Végre újból vigyorgott, amibe beleszerettem, mikor először láttam a Cápasrác és Lávalány c. filmben… emlékszem akkoriban voltam olyan bolond, hogy amikor elmentünk hajókázni, belevetettem magam a mély vízbe, mikor anya nem látott, és megszállottan kutattam a víz alatt, hátha talán értem jön. Na de ezt az egészet keresztapukám elrontotta azzal, hogy utánam ugrott és felhúzott… majd még utána kaptam egy taslit is és nem egyszer ordították le akkor a fejemet, merthogy „cápák is vannak a tengerben”
Könyörgöm! Én pont ezért mentem be a tengerbe! Hátha találkozok eggyel… mondjuk az én kis imádott cápasrácommal. Szerintem azt se bántam volna ha ő evett volna meg.
Megráztam a fejem erre a gondolatra, ezt egész furcsának találta, hogy mosolyogva rázom a fejem.
- Mi a baj? – kérdezte kíváncsian.
- Visszaemlékeztem, arra az időre, amikor a Cápasrác és Lávalány című film ment a mozikban. – mondtam, óriási mosollyal.
- Aha… szóval már akkor imádtál! – egózott én meg most úgy döntöttem egye fene növelem jókedvét.
- Azt se bántam volna ha megeszel. – kuncogtam, és óriási hangzavar támadt.
A heves nevetést nálam megint az a gondolat törte meg hogy szeressem e vagy sem? Jó oké… az egy dolog hogy a szívem tényleg hevesebben dobog a közelében… meg az a csók is… ha jobban figyelek tuti totál belebolondulok – na nem mintha eddig nem lettem volna tetőtől talpig rajongója de így hogy megismertem, csak egy re jobban megszerettem – viszont rajongani valakiért és szerelmesnek lenni valakibe az más tészta, és ebben a helyzetben nem tudom melyik, melyik. Vagy mégis? Talán Brownért csak rajongtam? Hisz… mindig jobban éreztem magam Lautnerrel… akkor talán mégiscsak jobban szeretem őt, mint egykori kedvesem?
- És Mi van ha Mike az, akivel járnom kéne? Végül is vele érzem magam néha legjobban… - megráztam a fejem – na nem! Mike csak a barátom. Őt nem úgy szeretem mint Tayt. – mondtam tudtommal magamban, de az előttem lévő Tay tekintet kíváncsivá vált- Miért van az, hogy mindig hangosan gondolkozok? Ez nem igaz! Kell nekem mindig annyit beszélni… már nem tudom mi a határ a gondolkodás és a beszéd között… és te ilyen lányt szeretnél aki mindent kimond? – néztem gyönyörű szemeibe.
Ő elkezdett mosolyogva bólogatni, s nagyot sóhajtottam szerelmesen, teljesen elalélva a tekintettől.
Döntöttem.

FŐBLOG

2010-10-03T08:16:00.000-07:00

Megnyitotta kapuját a főblogom :)

Mindenkit nagy szeretettel vár :)

Hogy mit fogtok találni rajta?

Képeket, zenéket, híreket... és még sok mást amit találok, szerkesztek vagy kapok valaha :)

+ talán néha beteszek néhány vicces msn beszélgetést, vagy olykor olykor idézeteket :)

Ajánlok oldalakat, és tervezem, hogy megmutatom mit, hogy kell csinálni a blogokra (pl. "hányan vannak most fent az oldalon", új fejezet számláló)

Egy szó mint száz sok mindent tervezek az oldalra :D

Katt a képre ;)

15. fejezet Vallomás

2010-10-02T04:21:00.000-07:00

Végül ő kísért haza, s be is hívtam egy pár percre.
Persze a fotósok újból elkísértek utunkon, s egy bátor (pofátlan) „vitéz” oda is jött hozzánk egy olyan hangfelvevős izével.
- Jó napot kívánok! A „News”től jöttem. Feltehetnék pár kérdést?? – érdeklődött kedvesen, én pedig kíváncsian néztem fel Taylor szemébe.
- Persze ha nem találnak ki hozzá valami mesét… – válaszolta Tay a nőci meg csak bíztatóan mosolygott.
- A Twilght Saga Jacobja, csak nem a valóságban is bevésődött?? – tette fel első kérdését, és minden lehetséges reakciómat próbáltam elnyomni és inkább csak tovább folytattam a kíváncsi bámulást.
- Nem. – mondta ki kis gondolkodás után.
Valami nincs rendben … hazudik biztos! Én kiszúrom az ilyet! Túl sokat gondolkozott, és zsebre tett kézzel mondta, a messzeségbe bámulva… na kifaggatom én amint hazaértünk…
- Aha… - válaszolta kissé hitetlenkedve a nőci, majd hozzám fordult.
- És ön… gondolom meg sem kell kérdezni, ha Tayolor megkérné önt hogy…
- Hééé!! Álljon meg a menet! – vágtam a szavába – Nem emlékszik mit mondtam 1 héttel ezelőtt? CSAK BARÁTOK vagyunk – mondtam tök nyugodtan mosolyogva, s ő csak bocsánatkérően tekintett rám.
- Csak még egy kérdés ha nem bánja… - mondta, és beleegyezően bólintottam, hisz mi rosszat kérdezne – A barátjával mi van?
Mint derült égből villámcsapás úgy ért hirtelen ez a kérdés.
- Elköltöztek. - sírni támadt volna kedvem, de e helyett csak elhúztam a számat.
- Értem… szóval táv kapcsolat? – kérdezte, de én hevesen ráztam a fejemet.
- Mindketten hülyeségnek gondoltuk… az úgy nem élet. – mondtam letörten, s egyre jobban honvágyam támadt.
- Köszönöm szépen, a viszont látásra! – iszkolt el az arcomat látva.
- További szép napot – köszöntünk ugyanúgy Tayyal, s elindultunk az ellentétes irányba… hazafelé.
Csendben mentünk egymás mellett a földet nézve, én pedig közben visszaemlékeztem arra a bizonyos szerdai napra.

Visszaemlékezés

- Alyson!! – rohant felém Gabi sírva, mikor meglátott a város kellős közepén, ahogy épp az új szobrot stírölöm komoran.
Amint hozzámért a nyakamba borult, s úgy sírt, mintha meghalt volna valaki, így persze elfogott a félelem, hisz nem láttam még ma kedvesem.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódva, s alig bírt válaszolni.
- Elköltözünk. – nyögte de nem hittem neki.
- Ugyan már! Hova költöznétek? Anyukádnak és apukádnak is itt az állása.
- Tudod… mondtam, hogy lehet elválnak… és ez megtörtént, és a ház közös tulajdonnak számít, így el kell adni – zokogott.
- Tessék?? De… ugye nem mentek messze? – kérdeztem rémülten.
- Mi Petersburgba megyünk egy időre nagyihoz… - mondta
- De hát az jó! Itt vagytok nem messze! Jöhetsz nyugodtan látogatni! – mosolyogtam rá, de ő egyre jobban csak sírt…
- A bátyám és apa meg Los Angelesbe. – folytatta, s teljesen kikapcsoltam
- Alls! – hallottam meg messzebbről egy nagyon ismerős hangot, majd a karjait rögtön körülöttem éreztem, s tartott, hogy nehogy a földön kössek ki.
- Elmentek??!!! Ezt mikor tudtad meg? Ne Ne NEEEM!! De ez nem igazság! Hogy tehetitek ezt velem?! – fakadtam ki, s annyira belém hatolt a fájdalom, hogy ott rögtön el is ájultam.
Majd már otthon voltam, mikor felkeltem. Egy levéllel az asztalomon.

„Drága Alysonom… Annyira sajnálom, hogy csak ilyen kevés időt tölthettem el veled. Ez a legnagyobb kínzás egész életemben, hogy most, mikor teljesült álmunk, rögtön össze is dől. Nagyon hiányozni fogsz, és meg kell értened… a távkapcsolatok sosem működnek, de tudd meg… ha akár egy napra is futunk össze, a tiéd vagyok azon a napon, abban a pár percben. Mindig is beléd leszek a legszerelmesebb, a sors egymásnak szánt, s még ha külön is, de szívünk mindig egymás ritmusát fogják járni remélem. Sosem felejtelek el!

Utolsó csók… Taylor Brown.”

Aznap be se mentem dolgozni, s egészen a mai napig, mint valami élőholt úgy éltem.

Fél óra múlva

Már a ház elé értünk, mikor feleszméltem, hogy Taylor mindvégig hozzám beszélt.
- … aztán meg Rob berontott és mindent elcseszett. – fejezte be durcásan, s rá néztem.
- Értem… - mondtam ki, mire rájöttem hogy választ vár tőlem – gonosz Robert! – vettem fel én is a durcás stílust.
- Szóval nem szeretnéd, hogy több szabadidőm legyen? – kérdezte mosolyogva.
- Öhm… dehogyisnem. De akkor is. – mondtam, mint aki hallott mindent, de ő egyre jobban nevetett.
- És mégis miért gonosz? – nézett rám, mintha valami iskolai felelésen lennék, és arról kéne beszámolnom, hogy mit tanultam.
- Mert az! – mondtam ki az első mondatot ami eszembe jutott… mégis miért lenne gonosz? Na majd a holnapi újságban elolvasom, vagy hátha benne van a ma reggeliben.
Ő csak nevetett és nevetett, egyre hangosabban és hevesebben, és akárhogy is próbálta visszaemlékezni, hogy hátha elkaptam valamit, amit mondott, de semmi nem maradt meg, mivel nem is vettem tudomást, hogy hozzám beszél, vagy hogy egyáltalán beszél.
- Gondoltam hogy nem figyelsz. Csak mert nem reagáltál arra, amit mondtam.
- Bocsánat! – hajtottam le a fejem, s megálltunk a ház előtt. – megkérhetnélek hogy mond el még egyszer? – néztem nagy ártatlan kiskutyaszemekkel, de megrázta a fejét. – De… Miért? Elkalandoztam! Bocsánatot kértem. Naaa!!! – könyörögtem, de ő makacsul csak rázta a fejét
Majd elindult az ajtó felé, s megvárt, hogy kinyissam azt.
Belehelyeztem a kulcsot a zárba, s előre engedtem a vendéget, majd én is beléptem, s pontosan egymással szemben álltunk meg, amint a zár kattant.
Mélyen a szemembe nézett, azokkal a gyönyörű, barna szemeivel, s komolyan elgondolkodva szemeztünk egymással… vagyis ő nagyon elgondolkodott valamin, amíg én szokásomhoz híven csak bambultam, mintha valami posztert látnék magam előtt, és épp unatkoznék.
- Nem! – szólalt meg hosszú idő után, s magamhoz kaptam.
- Mi nem? – kérdeztem rögtön.
- Még nem… - folytatta, s komolyan ezzel, most nagyon sokat tudtam meg…
- De mi még nem?
- Még nem mondom el.
- Te is elköltözöl?? Öhm… akarom mondani, elmész??? – kérdeztem aggódva, s már most kerülgetett a sírógörcs.
- Nem! Ugyan dehogy. Mikor hagyott el?
- Szerdán… de már túléltem köszönhető neked. Valahogy így könnyebb, hogy te itt vagy. Ne kérdezd miért fogalmam sincs, valahogy könnyebb, de hogy miért… Amúgy meg nem direkt hagyott el, muszáj volt, és mindkettőnk tudja, hogy a távkapcsolat nem működik, ezért is váltunk külön, csak azt sajnálom, hogy elköltöznek, mert akkor Happy End lenne, vagy nem tudom… lehet hogy nem mert talál másik csajt, vagy … áh nem. Nem találna, mi alapból olyanok voltunk, hogy egymásnak teremtett a sors, de akkor is, mikor együtt voltunk… hát nem is tudom. Jól esett meg mindent, de valószínű, hogy nem lettünk volna egy hullámhosszon, vagy lehet nem tudom. Semmi sem biztos a jövőben csak azt szeretném, hogy ott is találjon egy olyan csajt,aki annyira szereti, mint én szettem, de már egy halványit könnyebb köszönhető neked, és jó lenne már el is felejteni…
Nem tudtam befejezni az összezavarodott beszédemet, aminek amúgy semmi értelme nem volt, de azért mondtam és mondtam, de Taylor szó szerint belém fojtotta a szót. Ajkaink találkoztak, s olyan hevesen csókolt hogy majd’ elájultam.
- Oh anyám de jól csókol – jött ki hirtelen, mikor ajkaink szétváltak, és jelenleg azt kívántam, hogy úgy, mint első telefonhívásunknál ki lehessen nyomni a telefont, vagy el lehessen tűnni de ez élesbe megy, és ezért nem tudtam semmit tenni az ellen, hogy ne röhögjön ki. – Öhm… jesszus… megcsókoltál! – folytattam saját magam égetését, és úgy éreztem magam, mint egy boszorkány, aki maga gyújtja meg a máglyáját, és a nép meg csak nevet rajta.
- Igen. – nevette.

1. helyezet

2010-09-30T10:08:00.000-07:00

Sziasztok! sourire pályázatán 1. helyezést értem el, és gondoltam beteszem ide nektek a művemet ha érdekel titeket :) ez számomra nagyon nagy megtiszteltetés, hisz nem gondoltam volna hogy én ilyen eredményt érek el :)
majd ez után munka után felteszem azt, amit sajnos csak szavakkal tudom bizonyítani (vagy úgy se) régebben volt egy Crystal nevű blogger, akinek úgyszintén jelentkeztem a pályatára, és ott második lettem... de sajnos ő valamilyen ok(ok)nál fogva elment a bloggerről :/ Biztos vannak páran akik ismerték őt. :(

Nos akkor... Az 1. helyezetes pályázatom :

Ajánlott számok:
Nickelbak- Never Gonna Be Alone
Crystal- Mama

1993-ban

- Gyászoló testvéreim, barátaim! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor úgy tűnik, hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd, s ilyenkor a szavak nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítanak, amikor a valóság fájdalmat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek bennünk vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannak orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik ezt a kínt, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek csak még jobban tönkre tesznek minket. Lelki sebeink egyetlen orvossága nem más, mint az idő. Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető kínjainkat.
Lelkünk örökké zajos, mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünknek ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le.
Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Juliet Renaldi testvérünknek. Annak az elhunyt embernek a temetésére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek mint én, hisz egy családként éltetek vele, sok ideig láttátok mosolyát, és nevetését. Egy néhai embertársunknak a végtisztességén vagyunk jelen, akit én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Egy olya nőnek a temetésén vagyok, akit ha bár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni személyesen, én is megtapasztaltam a segítőkészségét, hisz ott láttam a volt templomunk újításán a tavalyi évben és láttam lelkesedését ahogy örömmel segített embertársainak. Jól emlékszem, bennem él hangja, amint beszélgettük, hogy amint kész a templom, be kell rendeznünk, majd vele együtt osztoztam ennek az évnek az örömében, amikor megtarthattuk az első misét.
Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtisztességet tevő gyülekezet bíztató együtt érző szeretetével. Szólom a vigasz szavait és egyben megköszönöm Istennek, hogy megismerhettem, ha e rövid időre is ez eltávozó embertársamat. Búcsúzzunk el tőle, mint aki mindig velünk fog maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életével kitörölhetetlenül beleírta magát és engedjük el, engedjük át őt az oltalmazónak, akinél megtalálja majd a végső békességet. Legyen számára könnyű a föld és számunkra hittel vigasztaló az eltávozósa. Isten legyen vele, Isten legyen velünk! Ámen – szólott a pap, s közben, tán még ő is könnyet ejtette a gödör felett, ahova szép lassan leemelték egy kislány édesanyjának koporsóját, kinek nem volt más, mint szeretett világra hozója, és egy kis bérelt lakás a senki földjén.

24 évvel később /Yume szemszöge

Már 17 éve, hogy elment. Hogy nem tért vissza a munkájából. Azt mondják rák tette ezt vele, de én tudtam, ez nem igaz.
Mindössze egyszer találkoztam a főnökével mikor még gyerek voltam, de annyi is elég volt. Mikor ráordított egyetlen családtagomra, már bújtam is be a gardróbba, s addig nem jöttem ki, míg el nem távozott.
Édesanyám akkor is mindent felkutatott értem, hisz be akart mutatni a főnökének, de nem bújtam ki rejtekhelyemről. A félelem magába kerített akkor teljesen, s összegubózva pityeregtem a szűk helyen a lépcső alatt. Féltem tőle, s még most is félek, hisz anyám helyébe léptem, miután lediplomáztam, s a remény, hogy nyugdíjba ment gyorsan szétfoszlott mikor megláttam az igazgatói székben, de nem tehettem mást. Megfogadtam már akkor, hogy ott fogok dolgozni, ahol ő, asszisztensként.
A telefonom megcsörrent. Josh neve volt a képernyőre írva, s rögtön megnyomtam a zöld gombot, ezzel utat törve a hangjának.
- Szia! – köszöntött azzal a hangnemmel, ahogy még sosem beszélt velem a főnököm.
- Jó napot! Segíthetek? – kérdeztem, majd nagyot sóhajtott.
- Mindenféleképpen be kellene jönnöd. Egy gyilkossági ügy történt a Winston Street-en. – tudósított.
- De hát szabadságon vagyok! Miért nem Lilien veszi most át ezt? – kérdeztem kissé felháborodva.
- Mert te vagy a legjobb! – bókolt, amire csak forgattam a szemem.
- 4 órára vagyok Los Angeles-től! – tudósítottam.
- Mi a fenét keresel te olyan messze? – kérdezte, amire szokás szerint könny szökött a szemembe.
- Hívok egy taxit. – mondtam, s inkább nem válaszoltam.
Letettem a rögtön a telefont, majd tárcsáztam a 303-303-mas számot, s hívtam ide az isten háta mögé egy autót, ami nem kis pénzbe fog nekem kerülni… majd kifizettetem azzal a szeméttel.

Pár óra múlva.

A taxisofőr aztán belehúzott. Alig telt el 2 és fél óra, és a munkahelyemhez értem.
Jól elbeszélgettem a helyes tíz évvel idősebb férfivel ez idő alatt. Megtudtam, hogy most vált el, és hogy kedvel engem, ami kölcsönös, de nem hiszem, hogy ugyanolyan szempontból mint ő. Mi tagadás nem mondhatom azt hogy egy bányarém vagyok. Rengeteget változtam 10 év alatt. Annyit, hogy a főnök úr visszahőkölt mikor azt hitte Juleitt szellemét látja, pedig kicsiként nem lehetett elmondani rólam, hogy az ő lánya vagyok.
Szerinte kiköpött ő lettem, és a régi fotókból én is ugyanezen a véleményen vagyok. Először ugyanolyan durva volt velem mint édesanyámmal. Mindenért ordibált, még az első kávéját is úgy kérte, mintha kutyához beszélne.
- Na emeld már fel a segged kisanyám!! Nem azért vagy itt hogy növeszd a feneket! 5 perc múlva az asztalomon legyen a kávém két cukorral egy tejszínnel és egy másodperccel se késs mert az állásod bánja! NA mi lesz már?! Tapsra vársz! Fél percet elpazaroltál! – hangzottak dühös szavai a fejemben, s legszívesebben felpofoztam volna akkor, de engedelmeskedtem.
Utána már durvább szavakat is használt, de sajnos ott kellett dolgoznom. Megígértem.
Majd mikor megismertem a fiát minden más lett. Fizetésemelést kaptam, és a hangszíne is kedvesebbre változott. Azóta mintha az apám lenne… legalábbis azt mondta, hogy lányaként néz rám, de az én szemszögemből ő nem tartozott a családomba. Örökké gyilkosként fogok rá tekinteni akármit tesz.
- Köszönöm a fuvart! – szálltam ki a taxiból, s kifizettem az 50 dollárt, amit megemlítek majd gyermekéveim megsemmisítőjének.
Mikor beléptem a főkapitányságra rögtön a mosdóba tartott az utam, hisz rendbe kellett szednem magam 2 és félórányi út után.
Mikor megláttam magam a tükörben, nem csodálkoztam túlságosan el. A hajam kusza, a bőröm kissé sápadt, majd végignéztem a ruhámon, s azt is megigazítottam.
Most már szalonképes vagyok még így, utcai ruhában is. Ahhoz már nem volt kedvem, hogy hazamenjek az egyenruhámért.
Majd kiléptem a folyosóra, s ballra pillantottam, ahol épp Penelopé állt meg hirtelen, s fordult vissza futva, és beszaladt az irodámba.
- Ebbe meg mi ütött? – kérdeztem szimplán magamtól, s elindultam dolgozni.
Most mindenki köszönt érdekes módon, még az is akit alig ismerek, és általában egymáshoz se szólunk, éreztem hogy valami nincs rendjén. Mi van mindenkivel?
- Szia Yume! – jött mellém két kedvesebb munkatársam, s elkísértek rövid utamon.
- Sziasztok! Mi történt a dolgozókkal? Mitől lettem ennyire észrevehető? Máskor is jöttem már be így sürgős esetre- mutattam a ruhámra.
- Oh igen de ez most tényleg nagyon fontos, és rajtad múlik mindenféleképpen.
- Ti miért nem oldhatjátok… - a szavam hirtelen elakadt, mikor az irodámhoz értem.
Mindenki bent volt aki számított, s akivel mindig is dolgoztam, de ez az én irodám volt.
- Így nem dolgozok! Nekem kell a hely és utálom ha figyelnek! - tudósítottam szívemnek oly kedves embereit, akik elnevették magukat.
Beljebb léptem, de a szoba közepén Noel megállított, s a derekamra tette a kezét. Oly mélyen nézett a szemembe, hogy belebizseregtem. Mi történt? Születésnapom lenne? Nem! Az szeptemberben van most pedig az április tombol.
Senki se szólalt meg. Csak álltunk egymással szemben, mintha csak mi ketten lennénk a világon, s a szívünk felvette egymás ritmusát.
Majd fél térdre helyezkedett, s felnézett rám, bal kezemet a kezében tartva.
Úr isten! Mi történt itt?? Most úgy áll/ül velem szemben, mint a filmekben amikor megkéri a csaj kezét a pasi. De a csaj mindig elszúrja mert belekotyog vagy beledumál, de én most nem teszem ezt, hisz ez nem egy lánykérés!!
Rémülten néztem rá izgatott helyett, s kíváncsian vizsgáltam csillogó égszínkék szemét, vörös ajkát, miközben apró mozzanatokban látszik, hogy azt fogalmazza mit mondjon.
Nem sokkal utána ajka szavakat formált, s minden érzékszervemmel azt figyeltem, ahogy mozog a szája, majd mikor elhalkult, tekintete kérdővé vált, s én lefagyva álltam előtte, ugyanabban a helyzetben, amiben pár perce voltam.
- Nos? – kérdezte kizökkentve a valóságba és nem tudtam életemben először hogy mit mondjak.
Csak ledermedve álltam előtte, mindenki előtt, s ijedten néztem a szemébe.
Nem akartam senkihez tartozni. Nem akarom hogy bárki hozzám tartozzon! Ha … ha megint elveszítenék egy olyan embert, ki a családomba tartozik nem bírnám ki.
„A válaszom… NEM!” hangzott a ellentmondást nem tűrően, keservesen hallatva magát a gondolataimban, de a helyett, hogy válaszoltam volna inkább elengedtem könnyeimet, hisz nem más jutott eszembe mint édesanyám. Nem mehetek férjhez! Nem tehetem tönkre magam megint. Félek, a haláltól, félek hogy őt is elveszíteném.
Mikor felállt ijedten érdeklődte hogy mi a baj, s közben letörölt egy könnycseppet arcomról, de elfordítottam a fejem, s észvesztve kirohantam két munkatársam között.
Sikeresen elrontottam eme boldog napot, s megint azért, ami már nincs.
Hamar hazajutottam, ahol csak én lehettem, hisz eldugott hely volt, s csak az enyém, de mégis bebújtam egy kis lyukba, mint kicsi koromban, s úgy bőgtem.
Vártam édesanyámat, hogy nyugtasson meg, hogy tegye a vállamra a kezét és azt mondja :
- Semmi baj kicsim! Én itt vagyok veled!
De ez nem történhet lassan 17 éve soha, soha többé. Örökké egyedül leszek, s nem kell más csak ő. Azt kívánom simítsa végig a kezét a vállamon, hogy meséljen nekem a mindennapjairól, hogy mélyen a szemembe nézzen, hogy tanácsokat adjon de mindezt hiába. Hogy kívánhatnék ilyet?
- Könnyen! – hallottam megy egy ismerős hangot majd kinyitottam a szemem, s óriásit csodálkoztam.
- Anya? – kérdeztem könnyeimmel küszködve, s elhatároztam, hogy elmegyek orvoshoz.
- Kedveském! Ne törd össze Noel szívét! – tanácsolta, de tiltakoznom kellett.
- Muszáj! Különben ő töri össze az enyémet.
- Túlságosan is félsz a haláltól! Hidd el ő sosem hagyna el. – jelentette ki, majd eltűnt, mikor kopogtattak.
- Ki az? – kiabáltam.
- Én vagyok az Josh! – hallatszott főnököm kissé szigórú, de szomorú hangja.
Felkászálódtam a földről, majd az ajtóhoz kecmeregtem, s ajtót nyitottam neki.
- Mit szeretne? – kérdeztem hidegen, kissé még mindig szipogva mikor bezártam az ajtót, s összekulcsoltam a karom a mellem felett.
- Csak… Azt szeretném kérdezni, hogy miért? – nézett rám keservesen.
- Megölte az anyámat. – bukott ki belőlem, s erre nagyot sóhajtott.
- Gondoltam hogy így gondolod.
- Túlhajszolta!!! – ordítottam, s megint elsírtam magam.
Összerogytam a fájdalomtól, úgy hasított belém a hiányérzet. Iszonyúan hiányzott, de ez nem segített semmit, nem értem vele mást, csak kínt, és könnyeket.
- Yume! Nem… nem én tettem. – sírta el magát ő is – az igaz, hogy úgy bántam anyáddal mint egy kutyával, de mikor megtudtam hogy beteg…
Hogy merészeli??? Még hogy beteg volt… én meg dúsgazdag vagyok, sőt! Én vagyok a főnököm főnöke!
- Hazudik!! – kiabáltam
- Nem hazudok drágám! Amiko…
- Mosolygott amikor elment hogy megint ugráltassa!!! Mosolygott és azt mondta hogy majd jön amikor ön elengedi!!
- Kedvesem tényleg beteg volt! – sírt, de ez nem volt más csak megjátszás! – csak annyit szeretnék kérni, hogy menj hozzá a fiamhoz! Ne törd össze a szívét!
- Én meg annyit kérek, hogy végre engedje haza az anyámat!!! – kiabáltam, majd kitessékeltem az ajtón, s mikor végre kint volt olyan erővel becsaptam az ajtót, hogy azt hittem kiszakad a falból.
A fájdalom egyre jobban és jobban elárasztotta a testem, s már sírni sem voltam képes. Csak ültem egyhelyben az ajtónak támaszkodva, s közben mint egy élő halott, úgy néztem ki a fejemből.
Anyám megint megjelent a szemem előtt, s bár csak délibáb volt, valahogy éreztem, mikor megsimogatja a karom, s mikor próbálta letörölni a megmaradt könnycseppeket, amik lassan az arcomra fagytak.

Másnap reggel 9 óra

*Píííííp*„Jónapot kívánok itt Yume Renaldi! Sajnálom de most nem vagyok otthon. Ha üzenetet szeretni hagyni nekem, akkor azt mondja el a sípolás után” *píííííp*
- Szia! Figyelj sajnálom ha megbántottalak, vagy túl hamar történt ez a lánykéréses dolog. Tudhattam volna hogy nem szereted a meglepetéseket, hisz sose voltál annyira oda az ajándékokért. Csak annyit szeretnék mondani hogy sajnálom, és maradjon minden a régi vagy nem is tudom. – hallatszott a telefon felől, majd letették.
Nem reagáltam semmit erre, majd jött újból, és újból a szívszorító könyörgés, s mikor már 14 óra lett feltápászkodtam.
Anyám délibábja rám mosolygott.
- Csakhogy felkeltél. Ez a fiú egy jó ideje már lóghat a telefonon. Na! Beszélj vele!
Újból megcsörrent, s 1 perc után már megint kapcsolt az üzenetrögzítő.
- Ebből elég! – kiáltottam és megint elsírtam magam.
Felkaptam a telefont és a falhoz vágtam. Nem akartam hallani többé annak a siránkozását, akit miután elhagyott a legfontosabb ember számomra a legjobban szerettem. Nem akartam hallani a könyörgését, hogy legyünk legalább barátok mert még szép hogy többet is akartam tőle. Nem akartam már semmit, csak véget vetni ennek a kínnak, ennek a minden napi fulladozásnak, ezeknek az emlékképeknek, s az emberi önzőségemnek. Csak egy dolgot szeretnék most már. Megnyugvást találni. Azt sem akartam, hogy szomorúak legyenek miattam, de a félelmem legyőzött, féltem hogy elveszítem Noelt is, hogy vége egyszer az ő életének is, s hogy a mostani kín csak nőne.
Eme délibáb csak jobban növesztette az elkeseredésemet, hisz tudatában voltam, hogy aki itt van, az nem más mint egy szellem, lelkiismeret, árnyéka kívánságaimnak.
Kopogtattak. Megint.
Még mindig keservesen sírva felálltam, letöröltem a könnyeket szememről, s kinyitottam az ajtót. Életem értelme állt előttem, s keservesen nézett rám. Látszott rajta hogy ő is kisírta a szemét, s még ez is rám tett egy lapáttal. Mindezt miattam.
Csak álltunk egymás előtt, de én nem bírtam a szemébe nézni. Nem bírtam arra gondolni hogy mi lenne ha…, hisz utána úgy is a sötét gondolataim árasztanának el, de nem is kellenek ezek a szép gondolatok.
Megint kibukott belőlem a sírás, s szerelmemhez bújtam. Mélyen beszívtam az illatát, s az AXE hatás meghozta a gyümölcsét. Elmosolyodtam, hisz a kedvenc illatomat fújta magára.
- Bocsáss meg! – fújta a hajamba, s az ő arcát is könny lepte el – Nem akartalak megbántani.
- Nem! Ne kérlek! Csak… csak… - akadoztam, nem bírtam elmondani neki azt, hogy mi történt.
- Tudok az anyukádról. És ne félj! Én nem hagylak el soha! – mondta, s ezek a szavak jobban estek most mint bármi más.
Beljebb sétáltunk szép lassan, egyik kezével bezárta az ajtót maga mögé nyúlva, de nem engedett el. Csak szorított magához, az egy fejjel magasabb barátom, s hagyta, hogy kisírjam magam.
Lassan estefelé járt, mikor végre megnyugodtam, s nem szipogtam többé.
Egymás mellett feküdtünk a hatalmas franciaágyon, én a fejemet még mindig a mellkasára téve, s közben cirógatott, játszott hosszú, szőkésbarna hajammal.
„Kérlek!” – hallatszott egy ismerős, női suttogás, s mintha a gondolatomba olvasott volna.
- Igen. – böktem ki, s végre megmozdult pár óra mozdulatlanság után.
A szíve egyre hevesebben vert, de azért megkérdezte.
- Mi igen?
- Szeretnék a menyasszonyod lenni. Mindennél jobban szeretném, ha te a férjem lennél. – könyökültem fel, majd a szemébe néztem, s kíváncsian vizslattam, mit reagál erre.
Felállt az ágyról, majd letérdepelt fél lábára, s újból a bal kezébe fogta a kezem.
Most már úgy reagáltam, mint minden más nő, kinek épp megkérik a kezét. Elmosolyodtam, s az arcom kipirult.
- Yume Renaldi! – kezdte újra gyönyörű beszédét, mit bizonyára a megkérésre írt – Szeretném újra elregélni neked azt a beszédet, mit saját magam írtam… - folytatta, s minden porcikámmal rá figyeltem. Alig vártam, hogy boldogan a nyakába ugorhassak, s azt kiabáljam, hogy „Igen! Igen akarom!” – A fenébe is már. Minek a beszéd? Yume Hozzám jössz?? – kérdezte, s elnevettem magam, majd a nyakába ugrottam, és hevesen megcsókoltam.
- Igen! – szólaltam meg a csók közben – Igen! Hozzád megyek! – jelentettem ki, s a csókunk egyre forróbb lett… majd nem sokkal utána a szoba hőmérséklete is.

Az esküvő napja

Édesanyám halálának az évfordulója.
Ezt a napot választottuk megesküdésre, hogy ő is jelen legyen. Egy törzs szerint ezen a napon a lélek visszatérhet a földre, s megcsodálhatja azt az embert, ki meglátogatja temetése évfordulóján sírját.
Noel még azt is elintézte, hogy a temető mellett esküdünk, hogy ő is láthassa, ahogy elkötelezem magam egy olyan ember mellé, aki mindig velem lesz, s ennek a meglepetésnek most igen nagyon örültem.
A pap, ki 17 évvel ezelőtt feketében mondott beszédet, most fehérben pompázott, s örült hogy végre boldognak láthat, hisz évekig gyászban látogattam meg isten házát, mikor haza látogattam, most pedig sugárzóan boldognak látott.
- Azért gyűltünk itt ma össze – kezdett bele, de nem figyeltem az apró betűre, alig vártam hogy kimondjam az igent, s reméltem hogy anyám látja mindezt. Éreztem, hogy a közelben van. Éreztem, hogy boldog, hogy végre én is boldog vagyok. Évek óta nem éreztem ezt az örömöt. Majd feleszméltem, amikor a férjem megszólalt mellettem.
- Igen! Akarom! – jelentette ki, majd a pap hozzám szólt, s nem kellett volna megkérdeznie eme egyértelmű válasszal válaszolható kérdést.
- Igen! Akarom! – mondtam szinte kiabálva az örömtől, majd elhangzott az a „megcsókolhatja a menyasszonyt” szöveg, s felé fordultam. Szemem sarkából észrevettem egy üres széket.
Oda fordítottam a fejem, s már láttam. Valaki ült ott, azon a széken az első sorokban.
Majd megcsókoltam a párom, s kézen fogva fordultunk a közönség felé, akiknek a fele sírt a boldogságtól, a másik fele pedig fütyülgetett és éjjenezett.
Annak a helynek a tulajdonosa pedig némán tapsolt, s ha tudott volna sírni, hát azt tette volna. Néma, láthatatlan könnyeket eleresztett, majd eltűnt, bólintva, büszkén látva lányát, majd elrontottam a sminkem egy könnycseppel, mi végigpásztázta az arcom, de évek óta először. Örömömben sírtam.
- Örökké veled leszek, míg az örökké meg nem szűnik. – suttogta kedvesem, majd hozzá tette – egy angyal tanácsolta, hogy ezt mondjam! – mosolygott, majd újból megcsókoltam, s ennek a csóknak a szenvedélye bizony egy életre szólt, és még tovább.

És a Véres Égbolt Pályázat.
2. helyezés :
(képes voltam Vámpíros történetet írni XD)

Killiana, Egy Volturi tag szemszöge:

Nem is olyan rég volt az, hogy csatlakoztam a Volturi klánhoz. Meguntam a nomádságot és úgy döntöttem, megállapodok valamelyik családnál vagy én magam csinálok magamnak egyet. Soha nem akartam nagy családot, talán elég lett volna csak egy 3-4 fős csapat az óceánon túl nyugaton. Bár csak alig értem el a 199. évemet, eme testben kiváló nyelvtudásom, és ízlésem páratlan volt. Hogy mit értek nyelvtudáson? Nos, nem tudom hogyan, de értettem minden nyelvet, még azt is, amit még sosem hallottam. Csak a szemébe kellett néznem az illetőnek, aki beszélt és máris lefordítottam arra a nyelvre, amit értek és ez visszafelé is működött.
Az ízlés pedig tényleg érdekes történet, hisz minden magam fajta szinte sóvárog az emberi vér után. Szinte érezhető a levegőben a vágy, amikor egy csapat halandó vonul el előttünk, de én mégsem érzem ugyanazt, mint a többiek… vagyis érzem, csak nem azok iránt, aki én is voltam. Inkább kívánom az állati vért, mint az emberekét. Ezt Aro csodálta bennem, de nem akartam elhinni, hogy csak azért tart becses és eltitkolt kincsének, mert meghagyom neki a finomabb falatokat. Szinte biztos vagyok abban, hogy Elezar a kezes az egészben, hisz mindig úgy tekintett rám, mint valami olyan dologra, amit nem kaphat meg. Majd, amikor elbúcsúztunk, láttam az utolsó pillantását, ami inkább bíztató volt, mint szomorú. Chelsea-n pedig sokáig látszott, hogy próbál egyre jobban kötni a klánomhoz, de úgy gondoltam mindez felesleges, hisz jól éreztem magam itt, ahol végre tartozhatok valahova, még ha katonának is sorolnak be. Harcosnak, földön futónak. De ez mit sem számított az ellen, amit Aro-ról gondoltam. Szinte csodáltam ezt a férfit, hogy a legrosszabb helyzetekben is képes mosolyogni, és mégis bűntudatot érez, még ha egy nagyon aprót is azért, amit elkövet. Az igazságszolgáltatás nekem biztosan nem menne ugyanígy, és sok múlik ezen a személyen az egész fajtámra nézve… pontosabban a három nagyúron, de a másik kettőt sosem láttam olyan derűsnek, mint Aro-t.
Minden esetre a mai napon, valahogy megváltozott a véleményem egész Volturi iránt. Annak a forradalmi vámpírnak – ahogy Aro nevezte – igaza volt. Ez már nem volt más, mint területfoglalás, vagy valami ilyesmi. Keresték az okot, hogy hogyan számoljanak le igazságosan Cullen-ékkel, ők pedig idegesen méregettek minket azon gondolkozva, vajon mikor óhajtunk támadni, s mi is szinte ugyanezt vártuk. Mikor kapjuk meg végre a jelet a támadásra? Ha már meg akarunk ölni valakit vagy valakiket, hát most azonnal tegyük meg, amíg el nem száll a Volturi által érzett büszkeségem, hogy ide tartozom.
Miközben ezen merengtem, és imádkoztam hogy Chelsea képessége felém is eljusson, az érdekes beszélgetés egy percre se szakadt félbe.
- Túl erővel állunk szemben kedveseim – harsant fel Aro dicsőséges szava, amire felkaptam a fejem -, nem számíthatunk külső segítségre. Hagyjuk a kérdést eldöntetlenül, hogy megmeneküljünk? – kérdezte minden családtagomtól, s gépiesen válaszoltunk is.
- Nem, uram.
- Megéri a világunk, hogy esetleg elvesszenek néhányan a mieink közül? – hangzott fel újra egy kérdés, de tétováztam. Mindenki a jól megszokott igennel válaszolt, de én ebben nem voltam ennyire biztos.
- Nem félünk! – mondták egy személyként, de én ledermedve figyeltem a nagyurakat, ahogy végigszántják rajtunk a szemüket.
- Tanácskozzunk! – jelentette ki újra Aro, majd megint sustorogtunk.
Sokan azon gondolkoztak, hogy élhet e egy olyan gyermek, aki félig vámpír, félig halandó. Valamint voltak olyanok, akik azon gondlkoztak, kinek menjenek majd neki a harc közben.
Majd észre vettem, hogy hallhatom mindkét félt. A hallásom eljutott egészen a Cullen családig is, és belesajdult a szívem, amikor meghallottam, hogy búcsúzkodnak. Rájöttem, hogy arra a szeretetre vágytam mindig is, nem erre a bűvöletre, amit mondhatni munkatársam hoz létre. Ez nem igazi kötődés… ez csak kamu. Semmi más. Csak azt akarják, hogy itt maradjunk a Volturival. Kíváncsi voltam, hogy vajon más érzékszervem is ugyanannyira éles e, mint a fülem, s úgy döntöttem kipróbálom. Először is becsuktam a szemem, hogy tudjak koncentrálni, és mélyen beszívtam a levegőt.
Az orromat olyan fenséges illat árasztotta el, amit még talán sosem éreztem. Mi lehet ez a hét fogásos vacsorára emlékeztető illat? Úgy döntöttem, itt az ideje a másik érzékszervem kipróbálásához, ha már ebből kettő 200%-ot nyújtott.
Szememet kinyitottam, nyeltem egyet, hátha a lángolást egy kicsit sikerülne enyhíteni, majd élesen a Cullen család felé koncentráltam. Csak kisebb résekből tudtam szemügyre venni őket, ahogy egymás kezét szorongatják, és bánatos, mégis csodálatos szavakat suttognak egymásnak, míg a tanács tagjai hangosan azon vitatkoznak, hogy hol lehetne rést találni a Cullen család makulátlan életén, majd megláttam a legínycsiklandóbb teremtményt, amit valaha teremthetett az isten. Egy jó nagyra nőtt farkas, hátán egy csöpp kislánnyal, akiről messziről lerítt hogy ember. Hallottam a szíve dobogását is, ami egy kolibri szárnycsapásaira emlékeztetett, majd mellette hallottam több szív dobbanását is, amik úgyszintén hevesen vertek, de nem ennyire fürgén, mint az övé.
A számban összefutott a nyál, a torkomat pedig egyre jobban égette az éhség, s alig bírtam magammal.
Hirtelen minden kötődésem Volturihoz elszállt, s nem sok kellett hogy átfussak a mezőn, hogy éhségemet csillapítsam.
Láttam, ahogy Chelsea és a többi hozzá hasonló, képességgel bíró vámpír egyre jobban összpontosít az ellenfélre. Érezték, s talán mind éreztük, hogy csak pár perc és elkezdődik az összecsapás. Voltak, akik már a versenyszellemtől túlhevülten támadó állásba álltak, s várták a jelet. De, akik le voltak maradva pár lépéssel, – mint én és azok, akik a gyereket nézték – csak figyeltük, mi történik.
A szomjam hamar elpárolgott… szinte semmivé vált a feszültséget megízlelve, ami mindenhonnan áradt.
- Mielőtt szavaznánk… - kezdte Aro mindenkihez szólva – Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy bármi is lesz a tanács döntése, nincs szükség erőszakra – mondta ki egy szuszra, mielőtt lángra kapna, eme lobbanékony levegő körülöttünk, de ránk, katonákra, semmit sem hatott.
- Sajnálatos pazarlás lenne fajunkra nézve, ha bármelyikőtöket is elvesztenénk. Téged, ifjú Edward és újszölött párodat különösen. A Volturi szívesen üdvözölne titeket a soraiban! – jelentette ki és felsorolt néhány nevet, amik olykor-olykor ismerősen csengettek fülemnek.
Az ellenfél meg se nyikkant, csak még hidegebb pillantásokat küldött felénk, és már tudtuk, itt az idő. Mindannyian támadó állásba helyezkedtünk, s a fenségek újra tanácskozásba kezdtek. Már iszonyú unalmas volt megint végighallgatni az egészet, hogy „de az a gyerek veszélyt jelent” vagy „Caius fogd már fel, hogy az csak egy gyerek” és a többi blablabla… már kívülről fújtam, annyiszor elismételték ugyanazt, majd úgy döntöttek, végre hangosabban is képesek beszélni, mint egymás között… bár azt nem tudhatták, hogy mindezt én is hallottam és jelen pillanatban inkább kívántam azt, hogy bárcsak ne hallottam volna.
- A gyermek jövője ismeretlen. Nincs megfelelö érv és ok arra, hogy létezni hagyjunk egy efféle veszélyt. El kell pusztítani a védelmezőivel együtt – harsant fel Caius szólója, amit egy gonosz mosoly követett.
- Én nem látok közvetlen veszélyt – mondta rögtön utána Marcus – A Gyermek egyelőre kezelhető és ártalmatlan. Később még mindig felülvizsgálhatjuk a döntésünket. Menjünk békével! – hangzottak békés urunk szavai.
Hosszú csend állt be, de mi meg sem mozdultunk… eddig döntetlen az állás. Aro szavai a döntő szavak.
A nagyfelség diadalmasan mosolygott, s mi egyre jobban készültünk a támadásra, hisz lerítt arcáról az, hogy végük.
- Aro! – kiáltott Edward Cullen még mindig reménnyel a hangjában.
A megszólított személy néhány másodpercig zavartan tétovázott, majd ugyanolyan töretlenül válaszolt.
- Igen, Edward. Akarsz még valami mondani?
- Talán. – hangzott a szinte nevetséges válasz, s úgy tűnt mintha csak az időt akarná húzni. – Először is, ha tisztázhatnék valamit…
- Természetesen. – mondta udvariasan a nagyúr, s ebből már elég volt. Ez tényleg semmi más csak időhúzás… Caius így is úgy is megtalálja a módját, hogy támadásba lendüljünk.
- A lányommal kapcsolatos veszélyeket abban látod, hogy nem tudod megítélni, miként fog fejlődni?
- Igen, barátom. Ha bizonyosak lehetnénk… ha volna rá garancia, hogy rejtve maradhat, az emberi világ előtt… és nem veszélyezteti a biztonságunkat…
- Vagyis, ha biztosak lehetnétek benne - szinte már nevetséges volt ez a téma… mégis hogy akarnák bizonyítani ennek a gyermeknek a jövőjét, ha nincs köztük az a jövőbe látó? -… hogy pontosan, mi lesz belőle… akkor egyáltalán nem lenne szükség a tanács döntésére.
- Ha volna rá mód, hogy teljes bizonyosságot szerezzünk… Igen akkor nem lenne köztünk vitás kérdés.
- És akkor békésen válnánk el egymástól, újra jó barátokként?
- Természetesen, ifjú barátom. Semmi sem szerezne nagyobb örömöt.
- Akkor van még valami, amit felajánlhatok – mondta, egy diadalmas mosolyt elnyomva.
- A kicsike teljes mértékben páratlan. A jövőjét csak találgatni lehet.
- Nem teljesen. Ritka az igaz, de nem egyedüli.
Mégis mire akar kilyukadni? Mégis, hogy létezhetne még egy ilyen lény?
- Aro megkérnéd Jane-t, hogy hagyja békén a feleségemet? – kérdezte tiszta haraggal a hangjában, amire a felség felemelte a kezét és csitította a támadóinkat, majd óriási mosollyal az arcán megszólalt – Gyere, csatlakozz hozzánk Alice! – kiáltotta, s érezni lehetett a túloldalról áradó szeretetet.
Újból, és újból felhangzott az a név, amit Edward utolsó szóként mondott, s a fák közül feltűnt egy aprócska lányka, mögötte egy szöszivel – mind ketten vámpírok, s biztos voltam benne, hogy az egyikük az a jövőbelátós csajszi – majd mögöttük egy magas, hosszú végtagú nő, rögtön utána pedig egy sötét bordó szemű nőszemély, kissé alacsony kreol bőrű, öket pedig egy sápadt fiatalember követett. A szeretet csak úgy áradt a levegőben, míg a csepp lánykát végig simogatták.
- Alice az elmúlt hetekben maga is tanúk után kutatott, és nem üres kézzel tért haza. Alice miért nem mutatod be a tanúkat, akiket magaddal hoztál?
- A tanúk meghallgatásának ideje lejárt! Aro, add le a döntő szavad! – horkant fel Caius dühösen, de Aro feltartotta a kezét csitítva társát.
A lányka előre libbent, majd bemutatta azokat, akiket magával hozott.
- Ő Huilen, és az unokaöccse Nahuel. – csilingelte, s újból sugdolózásba kezdtünk eme felettébb érdekes családi kapocsra.
- Beszélj Huilen! – parancsolta Aro – Halljuk tanúságtételedet, amelyért idehoztak!
A nő elkezdett arról beszélni, miként született unokaöccse, amire mind síri csendben figyeltünk. Csak az ő hangja volt hallható. Elmondta, hogy anyját megölte fejlődésével, de ő mégis szerette a szíve alatt a fiút és megkérte őt, hogy gondoskodjék róla, s a nő így is tett. Mindenki teljesen lefagyott… mintha szoborrá dermedtünk volna, még akkor is, mikor végzett beszédével. Végül Aro törte meg a halott csendet.
- Nauhel, te száz ötven éves vagy? – kérdezte a nagyfelség, lélegzet visszafojtva.
- Plusz minusz néhány évtized. – felelt a fiú, alig érezhető akcentussal.
A továbbiakban kiderült, hogy nem ő és az a Cullen gyerek az egyetlen. Kiderült, hogy vannak nővérei is, és hogy apja, afféle tudósnak képzeli magát, s abban hitegeti magát, hogy új világot hozhat létre.
Caius idegesen siettette testvérét, hogy végezzünk itt, aztán látogassuk meg ennek a fiúnak az apját, de Aro leintette és így szólt:
- Úgy tűnik, nem fenyeget veszély. Ez váratlan fejlemény, de nem látom semmi akadályát annak, hogy ezek a teremtmények éljenek, tekintve azt is, hogy ezek a fél vámpír gyerekek nagyon is hasonlítanak ránk. – mondta mosolyogva, de érezhető volt a hangjában a letörtség, hogy félő, már nincs miért visszajönnünk.
- Tehát így szavazol? – kérdezte dühösen Caius, de fivére mit sem törődött haragjával
- Igen.
- És ez a Joham? Ez a halhatatlan, aki annyira szeret kísérletezni?
- Talán el kéne vele beszélgetnünk – helyeselt Aro, és az idősebb fél vámpír gyermek is így tett, aki a testvéreit védte.
Aro ünnepélyes arccal bólintott, majd felénk fordult, s óriási mosollyal az arcán – amit mellesleg látszott hogy megjátszott – kijelentette, hogy ma nem harcolunk.
Elnézést kért attól a szerető családtól, hogy ilyen felhajtást rendezett, majd újból bevonult a saját magam vezette katonák közé, s indulásra készen álltunk.
Chelseah nagyon próbálkozott mindenkit még nagyobb kötődésre bírni, de ellenem ez mit sem ért. Egyedül nekem volt bűntudatom, hogy képesek voltunk ide jönni, és ha nem szállt volna inába a bátorságunk, talán most a földön fekvő halottakra dobnánk égő gyufát, akik mellesleg teljesen ártatlanok. Biztos vagyok benne, hogy bár dicsőség érzetünk magasan szárnyalt volna, valahol nekem akkor is fájt volna.
Tényleg igaza volt annak a nomádnak, és most már én is beláttam, hogy nem másért jöttünk, csak a konkurenciát elpusztítani.
- Jane! Látogassatok el Délre! – utasította Aro húgát, s a csapat már ketté is vált.
- Ez bukta volt. - szólaltam meg a felségek mellett.
- Fogd be Kiliána! – mordult rám Ciaus.
- Igaza van. Többet ilyen nem fordulhat elő. – állt mellém Aro.
- Kell lennie valami bűnnek abban a családban. – morogta Caius, és megdermedtem.
A csapat velem együtt állt meg. A nagyurak érdeklődve néztek vissza rám. Caius hirtelen mellettem termett s megpofozott.
- Mi ütött beléd? – kérdezte idegesen, de ügyet se vetetettem rá. Nem akartam ide tartozni.
- Tehát igaz. Csak a dicsőségért jöttünk ide. – suttogtam hitetlenkedve.
Sokan elgondolkoztak azon, amit mondtam, néhányan viszont úgy néztek rám, mintha valami olyasmit mondtam volna, amivel a Volturi ellen szegülök.
- Kedveském! Igazságot jöttünk szolgáltatni, nem öldökölni.
- Igazságot szolgáltatni Jane csapata is tudott volna egyedül… ahhoz nem lett volna szükség a feleségekre is. Csatába jöttünk… ez volt az a bizonyos ok, amiért az én csapatom is kellett. – mondtam szinte megtörten, s közben nem bírtam az eddig oly nagyra tartott személy szemébe nézni. Szinte undorodtam tőlük.
Caius megfogott, s a nyakamnál fogva felemelt. Olyan erősen szorította, hogy éreztem… most lesz vége az életemnek.
- Ne! – kiáltott fel Aro – Túl értékes! – mondta és Caius rögtön el is engedett, én pedig a földre rogytam, s a nyakamhoz kaptam, ami még mindig fájt a szorításától.
Aro rögtön mellettem termett és a kezét nyújtotta segítségért, amit örömmel el is fogadtam… hadd tudja meg, hogy nincs kedvem ide tartozni.
Mikor újból a szemébe bírtam nézni, tekintete a távolba meredt, s még mindig szorította a kezem.
- Menj! – parancsolta – Menj, csatlakozz Cullenékhez! – utasított, s hitetlenkedve meredtünk rá.
- Na de fivérem… - mormolta Marcus.
- Hadd menjen! Menj csak! Hozzájuk tartozol! – mosolyodott el, majd a szemembe nézett kedvesen.
Még egy darabig farkas szemet néztünk, majd végignéztem csapatomon, s a másik két elgondolkozó nagyúr szemébe.
- Férkőzz be a Cullen család bizalmába. – utasított, s többet nem akartam hallani.
Elrohantam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, vissza arra a helyre, ahol kb. egy órával ezelőtt álltam.
Már nem volt senki azon a réten, csak a nagy semmi. Itt már nem rohantam. Csak békésen sétáltam át az ellenség térfelére és egyre jobban éreztem az éhséget. Azoknak a kutyáknak a fenséges illatuk még mindig terjengett a levegőben, égette a torkomat. Akaratlanul is teleszívtam a tüdőmet vele, majd tovább haladtam a célom felé. Így sétálva fél órámba telt, hogy odajussak. Milyen érdekes... egy család, akik szövetkeznek a legnagyobb ellenséggel. És vajon a farkasok ezt hogy tűrik? Bizonyára a törzs ezt nem engedélyezné, de akkor miért?
Mikor megláttam a házat, elfogott egy furcsa érzés. Gyomrom összerándult, s oly sok év után hányingert éreztem. Izgultam, hogy vajon hogy fogadnak. Miként fognak hozzám állni? Haragudni fognak e rám, vagy örömmel befogadnak?
Egyre lassabban vettem a lépteket, majd az ajtó előtt tétováztam. Bár felemeltem a kezem, valahogy mégsem volt erőm bekopogni. Majd, amikor összegyűjtöttem az összes erőm, nagy levegőt vettem, és…
Hátrahőköltem, amikor az ajtó kinyílt. Carlisle állt előttem, és érdeklődve fürkészte az arcomat. Én ijedten tekintettem vissza rá, s bár az arckifejezése kedves volt, mégis menekülni támadt kedvem. Inamba szállt a bátorságom, és semmi esélyét nem láttam annak, hogy befogadnak. Mégis hogy képzeltem azt, hogy egy Volturi tagot csak úgy hipp hopp a bizalmukba fogadnak?
- Segíthetünk valamiben? – kérdezte kedvesen.
- Ömm… izé… én csak…
- Kerülj beljebb - szólalt meg mögöttem Edward hangja. – Rohantunk, amint Alice hívott. – tette hozzá, és már érthető volt, hogy honnan tudták, hogy jövök.
Lassan, félve belépdeltem és körülnéztem. Minden szem rám szegeződött, és megint ideges lettem. Az a szöszi úgy nézett rám, mintha most azonnal rám akarna támadni, Alice úgyszintén. A többiek pedig úgy méregettek, mintha még sose láttak volna magukhoz hasonlót, majd Edward törte meg a már lassan kínos csendet.
- Nyugalom! Ő egyike annak, aki nem szívleli a volt családját. – jelentette ki, én pedig ezt nem véltem igaznak.
Nem az, hogy nem szeretem őket, mert azért szinte hozzájuk nőttem, de így tartottam helyesnek… vagyis inkább nem éreztem magam oda valónak.
Újból a szemem előtt láttam azt a meghitt jelenetet. Azt a szeretet, amit ezen személyek szemében és gesztusában láttam. Csodálatos volt… már szinte fájdalmas egy magamfajtának, aki nem vágyik másra, csak szeretetre.
- Ez elég bonyolult lenne. – szólalt meg hirtelen Edward, és hirtelen kaptam fel a fejem. Észre se vettem, hogy a szomorúság ennyire kiült az arcomra.
- Megértem. Nem is kérem tőletek. Hisz Volturihoz tartoztam – csak már nem volt kedvem odatartozni – mondtam magamban a végét.
- Ezt teljesen megértem. Elég szánalmas dolog volt csak azért eljönnötök. De te… csak azért jöttél ide, mert láttál minket? – kérdezte érdeklődve.
- Persze! Na, meg azért, mert rájöttem, hogy irányítanak. Tényleg aljas húzás volt, amit veletek tettek.
- Volt erőd szembe szállni a nagyurakkal? Caiussal? – kérdezte hitetlenkedve Carlisle.
- Aro csak úgy elengedett. - mondtam ki egyszerűen, majd visszagondoltam a történtekre. Ez tényleg elég érdekes, hogy csak úgy hagyott szárnyalni. Ez nem rájuk vall.
- Úgy van. Valami hátsó szándéka van. – válaszolt Edward és már tudtam.
Rájöttem hogy Aro kémkedéshez akar használni, és hogy majd egyszer visszajön… de nem értettem. Hisz látta Edward gondolatait is, de akkor én miért kellek? Miért engedett el?
Na mindegy. Minden esetre nem maradhatok itt. Nem csalhatom ezt a családot csapdába. Túl kedvesek ahhoz, hogy lángoló tűz pusztítsa a testüket.
El kell mennem.
- Nem! Nem kell. – nyögte Edward, s ijedten meredt az alacsony lányra.
- Maradj! – szólalt meg ő is, és már tényleg semmit nem értettem.
Majd hirtelen bevillant egy kép. Én a nagy felségek előtt. Jane és Alec használja ellenem a képességét és Chelsea sem segít. Bár nem látok semmit, küzdök az életemért. Nem sokkal utána két erős vámpír lefog, majd a fejemet veszik.
Nem volt szükségünk lélegzésre, de hirtelen kapkodtam a levegőt, és a földre borultam, amikor végre vége lett ennek a szörnyűségnek.
Újra és újra lejátszotta az agyam ezt a jelenetet s egyre jobban pánikba estem.
- Mi történt? - kérdezte aggódva Carlisle tőlem, majd a felesége Alice-től, aki úgy szintén a földre borult.
Bár Edward tartotta magát, mégis teljesen lefagyott a tekintete, az új vámpír nyugtatta őt, de nem bírt magához térni.
- Hogyan? – kérdezte alig hallhatóan lélegzet visszafojtva, mintha fulladozna.
Nem tudtam hogy kihez érkezett a kérdés, így rá emeltem a tekintetem.
- Hogyhogy láttad? – kérdezte újból, már végre hangosabban, s érthetőbben.
- Nem tudom. – jelentettem ki.
- Mit láttál? – kérdezte hidegen Dr. Cullen.
- A… a Volturi… - nyögdécseltem, de semmi szükség nem volt rá, hogy megessen rajtam a szívük – Mennem kell! – mondtam, és felpattantam, majd kiviharzottam a házból.
Csak futottam és futottam, messze el akartam kerülni ezt a családot. Tovább kell élnem nomádként és bujkálni, még ha meg is találnak. Talán ki tudnám játszani őket, hisz semmi sem lehetetlen, de nem akartam többé családot. Nekem nem kell az, hogy szenvedjenek a barátaim a Volturinak köszönhetően. Azok a testvérek is. Szörnyű volt, amit Caius Irinával művelt. Megbocsáthatatlan bűn.
- Bocsi kislány, de velem jössz! – jött hirtelen velem szembe egy behemót, majd felkapott a vállára és visszafutott velem.
- Nem! Tegyél le hallod!! - ordítottam, de mintha meg se hallotta volna.
Mikor beértünk a házba, akkor láttam meg, hogy ő is egy a Cullenek közül.
- Nem rohanhatsz a vesztedbe! – szólalt meg csodás angyal hangon Bella.
- Ki mondta, hogy a vesztembe rohanok? Csak el akartam innen menni. Jó nekem nomádként! – förmedtem rá.
- Ja, engedjük csak el! Minek nekünk még egy púp a hátunkra?! – szólalt meg élesen a szőke, aki semmivel sem törődve, csak a falnak dőlt, és igaza volt! Nem leszek gondja ennek a családnak!
- Megvédünk! – jelentette ki Dr. Cullen, de én ebből nem kértem.
- Lehetsz a családunk tagja, hisz… a szemed. – szólalt meg egy olyan hang, amit még sose hallottam.
Hátra fordultam és szemügyre vettem azt a szöszit, aki Alice után jött, mikor még tartott a szavazás. Ez meg ki?
- Jasper Hale – válaszolt a gondolatolvasó, a ki nem mondott kérdésemre és ez már nagyon idegesített. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe. Annyira irritáló, hogy nincs saját gondolatom.
Edward a várt fejet vágta, ami valami olyanhoz hasonlított, mintha citromba harapott volna, és azt kell mondjam, úgy kell neki. Gonoszan rá mosolyogtam… olyan igazi Volturisan, amit Jane-től tanultam el.
- Te vegetáriánus Volturi tag vagy? – kacarászott Emmett.
- Valami olyasmi. – sütöttem le a szemem.
- De… hogyhogy? – kérdezte Esme.
- Nehéz lenne elmagyarázni. – mondtam és most jobban szerettem volna, ha Edward szólal meg. Nem vagyok ugyanis a szavak embere… akarom mondani vámpírja.
Így hát elképzeltem, ahogy Aro-tól engedélyt kérek vadászni, s azt a mámort, amit akkor érzek, amikor egy puma vérét ontom.
Sajnos akaratlanul is éhes lettem ettől a gondolattól, és észrevettem, hogy ebben a házban érezhető az a fenséges illat… annak az ínycsiklandó farkasnak az illata. De hogyhogy a házban érzem? Kutyát tartanak vagy mi?
Edward kacagása törte meg a gondolataimat, s válaszolt.
- Nem hiszem, hogy azokat bármikor is megkóstolhatod kivéve, ha meg akarsz halni – mosolygott, majd elképed arcot vágott – Hihetetlen! Nekünk azoknak a kutyáknak borzasztó szaguk van, te meg erre vágysz? Hát, te tényleg különleges lény vagy – mondta.
- Ízlésficamos vagy? - nevetett fel újra az óriás.
- Nem. Csak neki az állati vér a csábítóbb, az emberekétől pedig undorodik. – válaszolt helyettem Edward, amiért hálás voltam, mert az biztos, hogy én nem így adtam volna a tudomására azt, hogy nincs étvágyam az emberekre.
- Nem semmi. – képedt el Carlisle is.
- Ráadásul… - folytatta az okos tojás – Az imént. Nem hallottam a gondolataid – jelentette ki, s végre a szobában mindenki meg volt lepődve-, Jasper gondolataiban hallottam, hogy nem akartál valamit és kissé mérges voltál rám. De akkor tényleg semmi felőled…
- Akkor ezért!! – kiáltottam fel öntudatlanul, és már értettem mindent Aroval kapcsolatosan.
Én lehetnék a legjobb vámpír. Az előbb Edward gondolatait hallottam. Most meg Bella pajzsát sajátítottam el. Talán… talán ha…
„ha elsajátítana mindent” – hallottam Edward gondolatait, amire mindketten egymásra néztünk.
„akkor nem fájna a foguk Volturinak a különleges képességűekre” – fejeztük be együtt a mondatot, majd kérdően nézett rám.
„Akarod?„
„Ha ezzel segíthetek még szép!” mosolyogtam, majd bólintottunk, és körül néztünk.
Mindenki kíváncsian meredt ránk, hogy mi a csuda történik, majd beavattam őket.
- El tudom sajátítani a képességeiteket. Valószínűleg, ezért engedett el Aro olyan könnyen. Ha Alice és Edward nem csatlakozna hozzánk, akkor én le tudom másolni a képességeiteket, és nem kéne könyörögni. – jelentettem ki.

Egy héttel később

- Nyugi Emmet! Azért annyira nem nagy szégyen. – nevetgéltem rajta, mikor dühösen meredt rám, miután jól földbe döngöltem.
Azt vártam, hogy most aztán jól meg fog kergetni, de e helyett sajnos koncentrálnom kellet. Alice képességét vetettem be nemrég egy jó kis verekedéshez, ami ellen szegény Emmet nem tehetett semmit és ő volt az, aki a földön maradt végül.
Ezt Roselie-vel és eljátszottam, s erre jött Emmet bosszút állni kedvese vereségén.
Először dühösen közeledett felém, majd megállt, és rám mosolygott.
- Tudod mit? Rendben. Akkor hagyjuk inkább az egészet. Ügyes! Jól haladsz! – dícsért meg és éreztem, hogy egész testéből árad a boldogság, s közben gondolataiból azt olvastam ki, hogy őszintén gratulál.
Gyors tapsikolás hallatszott a közönség felől, majd a többiek is elkezdtek tapsolni dicséret képpen, én pedig hajlongani kezdtem.
Olyan jól éreztem magam velük. Èreztem, hogy a családhoz tartozom és egy jó ideje nem is láttam a medálomat, ami azt jelképezte, ahova valójában tartoztam.
Jaj, pedig olyan szívesen maradnék. Nagyon megkedveltem mindenkit. Talán Jaspert legjobban, valószínűleg azért, mert vele töltöttem el a legtöbb időt. Harcolni tanított. Ő volt a tanárom. Eddig is jó harcos voltam, de nem gondoltam volna, hogy lehetek jobb. Az otthoni seregem ezzel a csapattal mit sem tudott volna kezdeni.
Hirtelen bevillant egy kép, hogy Jasper hátulról megtámad, s felugrottam, hogy kikerüljem a becsapódást. A semmiért rettegni kezdtem tőle. Féltem valami miatt, s talán ezen a pajzs tudott segíteni.
- Ahogy gondoltam – mondtam mosolyogva, végre tele bátorsággal és Jasper is elmosolyodott.
Eltűnt a szemem elől és próbáltam koncentrálni. Csak egy helyben álltam védtelenül, mikor eldöntötte, hogy fentről fog a földbe döngölni, és már hallottam is az ágak reccsenését, majd tettem egy lépést előre, s megfordultam.
Elképedtem a mélyedésen, amit Jasper művelt a földben. Ebbe tuti belehaltam volna.
Majd jött egy újabb kép, hogy nekem futva fog nekinyomni egy fának, de újból felugrottam, s inkább a fán maradtam, de ez sem tartott sokáig, mert verge én következtem! Minden harci tudásomat be kell vetnem ellene és nagyon nehéz volt közben koncentrálásra is figyelnem.
Mindössze csak a jövőt néztem, az agyában turkáltam, és pajzsot emeltem magam köré, hogy ne féljek megtámadni, amit úgyszintén ki kellett találnom, hogy fog megtörténni, de úgy látszik ezzel az egy ütéssel most a földre küldhetem. Végre, először a tanárom. Háttal volt nekem, s későn fordult meg.
Egyenesen a pofájába nyomtam a tenyeremet, és hátraesett, én meg rá, majd a másik kezemmel a nyakához ütöttem… volna, de ezzel vége volt a mérkőzésnek. Én nyertem volna mindenféle képpen. Ebből nem szabadult volna ki.
Lemásztam róla, és segítettem felállni. Büszkén nézett rám, de én nem tudtam az lenni.
Hisz ez volt az utolsó csata, amit úgy küzdöttünk meg, mint testvér.
Na, de azért elnyomtam egy mosolyt, s kezet fogtunk, ennek a fejezetnek lezárásául.
- Köszönöm – mondtam hálásan, mégis szomorúan.
Csak egy bólintásra számítottam, de érdekes módon megölelt. Ő nem ilyen. Vagy mégis? Mindegy. Őt is ugyanúgy szeretem mint a többieket, és ez a gesztus tőle most mindennél többet számított. Jól esett a sajnálata, hogy elmegyek. Szomorúság tombolt a Cullen ház körül, ahol minden nap gyakoroltunk, ahol megtanultam leküzdeni az éhséget…
Hirtelen rám törtek az emlékek.
Amikor először találkoztam olyan emberrel, akinek vágyom a vérére, amikor Carlisle megtanított arra, hogy álljak ellen az éhségnek, amikor Jacobbal és a kis Nessivel elmentünk vadászni hármasban. Amikor az egész családdal vadásztam, Emmett viccei, Rosalie nevetése, ami tényleg emlékezetes az egész család számára… s még sorolhatnám, mi történt, míg ebbe családba tartoztam.
Nem akartam elmenni. Senki sem akarta, de mennem kellett. Csak így tarthatom össze őket, és tudom. Én mindig családtag leszek, még ha szembe is kerülünk talán egyszer.
- Akkor… - nagyot sóhajtottam. Nem szeretek búcsúzkodni – További csodás napokat! Vigyázzatok magatokra, és a barátaitokra! – kértem, majd elindultam.
Még a távolból hallottam, ahogy “Sok szerencsét” és “Máskor is szívesen látunk!”-okat kívánnak… nem is beszélve a hangos „Mindig családtag leszel”-ről, amitől sírni támadt kedvem. Szinte utánoztam Esmét, aki anyám volt egy teljes hét erejéig, s tudtam. Neki is többet jelentettem szimpla barátnál.

Már Volterrában

Bátorsággal a szívembe léptem be a nagyterembe. A folyosón végig bámultak, hogy hogy kerülök én ide, mikor a Cullen családhoz szegődtem. S mikor a tekintetem találkozott Aro-éval, óriási fájdalom járta át hirtelen testemet, s a földre hulltam.
Jane-t vettem észre, ahogy egyre közeledik felém gonosz mosollyal az arcán, s émelyegni kezdtem.
- Alec. – mondtam magamnak.
Erőt vettem magamon, s koncentráltam Bella képességére. Nem sok idő kellett, hogy sikerüljön létrehozni a magamnak állított pajzsot, s egyre jobban körém vontam. Még mindig homályosan láttam kicsit, de ez pár perc múlva el is állt, hisz nem tehettek ellenem semmit. Csak mosolyogtam Jane arcát látva, ahogy elképedten figyeli, képessége hatástalan, majd újra Arohoz fordultam s egyre lelkesebben közeledtem felé.
- Mit ártottam önnek uram, hogy rögtön rám támad? Nem árultam el Volturit! Visszatértem! – kezdtem bele kis haraggal a hangomban.
- Hátat fordítottál! – hallottam Caius hangját, majd rögtön bevillant, hogy rám támad, így kikerültem minden próbálkozását, majd végül hátrakötött kézzel végezte. Végre büszke voltam magamra. Dicsőségteljesen meredtem Aro hitetlenkedő ábrázatára, majd az elmosolyodott.
- Igaza volt Elezarnak. Reménykedtem, hogy hamar rá jössz, mit akarok.
- Már az első naptól tudtuk. – dicsértettem családom, amire Aro meglepődött.
Kezét nyújtotta, s nem láttam semmi hátsó szándékot. Nem láttam mit akar, miután megtudta minden gondolatom, s így elfogadtam a veszélyt.
Mohón zárta a jobb kezemet két tenyere közé, s bevallom jól esett ez a kis masszázs, ami művelt.
Egy percbe se telt bele ezt az egy hetet végigfuttatnia, majd finoman elengedte a kezem.
- Boldog voltál – jelentette ki.
- Úgy van – helyeseltem, de nem értem mire akar kilyukadni.
- Szívesen visszatérnél Cullenékhez igaz? – kérdezte újból, majd láttam a gondolataimban az én álmom.
- Igen. – válaszoltam.
- Akkor kötnék egy ajánlatot. – jelentette ki jószívű felettesem, s a gondolatától legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de ez igen illetlen dolog lenne – Visszatérhetsz – kezdte, és most jön az hogy de… - viszont amikor szükségem van rád…
- Repülök! – kiáltottam, amitől rögtön el is szégyelltem magam… biztos voltam benne, hogy ezt Alicetől vettem át.
- De ha valami olyat látsz, amitől veszélyben lennénk… – mondta végül, mintha az előbb nem is történt volna semmi – szeretnélek akkor itt látni, de rögtön. – fejezte be, én pedig nem bírtam magammal.
Megöleltem azt, aki mindig is királyom lesz, és példaképem, majd elhúzódtam tőle bocsánatot kérve, s hálálkodva.
- Most pedig eredj! – utasított, s már a teremben se voltam.

ui.: Edward szemszöge:

Mikor elment, még valahogy éreztem, hogy visszatér. Mindenki nagyon megkedvelte Killiánát, mintha már több hete ismertük volna. A kicsi Renesmee-n sem láttam azóta mosolyt. Elhitettük vele, hogy még visszajön, hisz még túl kicsi ahhoz, hogy ezt megértse. Túlságosan is megszerette. Volturi tag létére, jobban tudott szeretni, mint bármelyikünk, de ő hozzájuk tartozott. Látszott rajta az is, hogy gyűlölni is ugyanúgy gyűlöl, mint ők és az illata, maga a beszéd stílusa is ugyanaz. Ha… ha akkor nem csatlakozik hozzájuk… vajon akkor ő milyen lenne most?
- Apa mi a baj? - érintette meg az arcomat a lányom, s láttam a saját arcomat, miközben rajta gondolkoztam. Kétségtelenül szomorú voltam.
- Semmi kicsim. Semmi baj – nyugtattam, majd felkaptam, s magamhoz öleltem.
Killiána járt az eszébe neki is, majd megkordúlt a gyomra.
- Eljössz velem vadászni? – kérdeztem mosolyogva, de ő csak a fejét rázta, majd az arcomra tette a kezét, s tudomásomra hozta, hogy csak vele akar, s hogy megvárja, míg ő is eljön. – Nem! Addig nem várhatsz – mondtam egy sóhaj közepette.
- Miért? – kérdezte csodálatos hangján.
- Mert…
- Mert most dolga van – lépett be feleségem a szobába, szavamba vágva – Velem eljössz? Jacob már nagyon éhes, és nem akar nélküled enni.
A kicsi lányunk elgondolkozott mindezen, majd bólintott, s kezét Bella felé nyújtotta, aki örömmel a karajaiba vette, s már itthon se voltak.

Killiana Szemszöge:

Már nem sok volt célomtól. Éreztem a csodás farkas illatot, ami egyre és jobban égette a torkom. Kíváncsi vagyok, vajon Alice tudta előre, hogy visszajövök, vagy meglepem e őket.
Végre újra otthon éreztem magam. Átszántottam a hatalmas csatatéren, s nem sok kellett ahhoz, hogy belemenjek Jacobba, aki épp szembe rohant velem, Nessivel a hátán, aki oly nagy mosolyt küldött felém, amitől rögtön tudtam. Mostantól Cullen lány vagyok, Volturi módra.

14. fejezet Csak egy rajongó?

2010-09-25T08:29:00.001-07:00

- Szia! Szeretnél még valamit? - kérdeztem derűt sugározva
- Igen… ömm – elgondolkozott, s látszott hogy néha próbál elnyomni egy, egy mosolyt, majd nagy levegővel elnyomta minden örömét, s válaszolt komolyan – fizetni szeretnék.
- 4$ 35cent lesz.
Átnyújtotta a bankkártyáját hidegen,s amilyen gyorsan csak tudtam, leszedtem róla az összeget, majd visszaadtam.
- Köszönöm szépen! –morogta, majd megindult vissza.
- Tay… - szóltam utána, s mintha kicserélték volna úgy nézett vissza.
- Hagyjál jó!? Jó volt az a pár nap de ennyi és kész! Fogd fel! Nem vagy, és nem is voltál más, csak egy rajongó! – mondta, s folytatta az útját.
Teljesen ledermedtem. Mike kilépett a pult mögül, s a többiek is felnéztek a kajájukból… a rajongók meg kint kíváncsian figyelték mi történik.
Könnyek szöktek a szemembe, s el is engedtem őket, amint elfordultam.
Elrohantam az öltöző felé, s Mike még megállított, mikor mellé értem.
- Bocsáss meg Mike, de most haza megyek! Holnapután találkozunk! – nyöszörögtem könnyekkel küszködve, s kivettem a karom a gyengéd szorításából, majd berohantam az öltözőbe, s bevágtam magam mögött az ajtót.
Gyorsan leszaggattam magamról a ruhát, tárcsáztam a holnapi csajt, aki bent lenne, s rögtön felvette.
- Szia Caitlyn! Bocsáss meg, de el kell me… mennem – akadoztam zokogva.
- Mi a baj? Mi történt? Persze semmi baj máris megyek … - hadarta aggodalommal a hangjában.
- Majd… elmesélem. – mondtam ő meg beleegyezően megértően próbált egy kicsit nyugtatni, még ha nem is tudja mi történt, majd letettük, s rájöttem, hogy csak a bejáraton át tudnék távozni.
Letöröltem a könnyeimet, egy kicsit próbáltam megnyugodni, szalonképessé tenni önmagam – ez kb. 5 percbe tellett – majd kiléptem az öltözőből, s odamentem Mikehoz.
- Caitlyn mindjárt jön.
- Rendben! Menj nyugodj le! – mondta, s megsimogatta a fejem búbját.
- Jó mun…kát – kapott el hirtelen megint a hüppögés, s lenyeltem inkább, majd elindultam a szabad út felé.
Nem néztem semerre, mintha csak az időm járt volna le a munkából, s úgy próbáltam teljesen komoly arccal kimenni a tömegbe.
- Als! – hallottam meg a hangját, ami nekem egy külön gyomorszájon ütés volt, s ezzel feladtam a könnyeim ellen harcolást. Legyőzött a fájdalom, s elsírva rohantam ki mindenki elé.
Az étterem előtt megálltam. Megtorpantam teljesen, hisz a távolból megláttam a fényképezőgépeket, és a kamerákat, mikrofonokat.
A FRANCBA! Ha most elmegyek elkapnak, és tönkretehetem őt.
Könnyekkel küszködtem még mindig majd nagy levegőt véve fordultam vissza.
Szomorúan, megbánóan nézett rám.
- Mendy miatt teszem! Nekik jobban szükségük van a friss hírre. – morogtam neki, s elmentem mellette de megfogta a karom.
- Nem miatta teszed. – jelentette ki.
- Honnan veszed? Nem érdemled meg, hogy védjelek!!

Taylor Lautner szemszöge:

Akármit mond, tudom, hogy értem teszi. Ő nem olyan, hogy akárkit is bemocskolna, még azt sem, aki az életre tör.
- Te nem vagy olyan.
„Ezt el sem hiszem. Hogy mondhattam neked olyat, hogy csak egy rajongó vagy?! Több vagy számomra Als! Szerelmes vagyok beléd!” – mondtam volna, ha lett volna annyi bátorság bennem, de nincs.
- És ezt honnan veszed? Igen is olyan vagyok! Főleg ezek után! Csak játszottál velem!! Nem vagyok más számodra, csak egy rajongó, és sosem leszek több. Miért is lennék? Hisz gondolom nagyon jó azzal játszani, aki oda van érted igaz? – kiabálta zokogva, mit sem törődve azzal, hogy mindenki minket bámul.
- Als… - nyeltem nagyot, s a torkomba gombóc nőtt. „Figyelj… Az az igazság hogy igenis szeretlek. Mindig is tetszettél, amint megláttalak. Olyan törékeny vagy, és vicces, okos, szép, és normális. Olyan vagy számomra, mint az embernek a levegő. Szükségem van rád minden másodpercben! Te vagy az, ki dobogtatja a szívem. Szeretnélek ajkaimon érezni, és azt, hogy mindig mellettem vagy.” – Figyelj Als.. te mindig is fontos voltál nekem. Szeretném, ha nem… utálok rosszban lenni veled! Veled akarok lenni! Azt csak puszta indulatból mondtam, hisz el akartalak magamtól taszítani, hogy nehogy rossz legyen neked megint, de amint elrohantál, tudtam hogy sokkalta jobban elszomorítottalak, mint bárki más valaha tehetné. Figyelj… én nem bírok nélküled élni érted!? – bukott ki belőlem a szerelmi vallomás, amitől kissé megszeppent, de legalább sikerült elállítanom a könnyeit.
- Hát az igaz, hogy nagyon pocsék nem magam mellett tudni téged… - mondta lesütve a szemét, majd újból a szemembe nézett – ki tudja mi lesz velem, ha csődbe jutok és nem lesz munkahelyem? – mondta komolyan, s láttam, hogy próbál elnyomni egy mosolyt.
De én nem bírtam ki nevetés nélkül. Túl jól megismertem ez alatt a pár nap alatt. Annyira imádom ezeket a vicceit.
- Akkor…
- Igen! Újra barátok! – mosolygott.
Ledöbbentem. Barátok? De hisz az imént vallottam neki szerelmet! Akkor most erre mit mondjak?
- Mi a baj? – kérdezte szemeimet fürkészve… bizonyára túlságosan is lerítt rólam a döbbentség – talán… nem akarsz a barátom lenni… megint?
- Hát persze hogy barátok! – öleltem meg, s a munkatársaim elkezdtek tapsolni.
Akkor megint csak barátok… Hurrá. De hogy adhatnám tudatára, hogy szeretem… talán azt a verziót kellett volna használnom amit először megfogalmaztam magamban? A fenébe már! Meg kéne csókolnom… de így mindenki előtt?
Jaj meg tényleg! Alysonnak van barátja.
A Francba! Ez nem igazság!
Na jó! Elég a betojiságból! Igenis megcsókolom! Most!
Eltoltam magamtól, s mélyen a szemébe néztem, ő pedig vissza rám.
Kissé ideges voltam a következő lépésemtől, ki tudja mit fog szólni hozzá? Talán utálni, és kerülni fog… de remélem ez nem így lesz, és engem választ. Túlságosan is szeretem, és talán ő is, de erre nem vennék mérget.
Nagy levegőt, vettem majd kifújtam, hogy kicsit megnyugodjak, és felkészültem a nagy találkozásra.
- Ezt nem hiszem el. – mondtam, mikor megszólalt Alyson telefonja.
- Hallo?! – nézett rám jelenték teljesen, és közben felvette a telefont.
- Mit tett veled?! - hallottam nagyon halkan a telefontól, de mérgesen.
- Semmit. Minden rendben van! – mondta kuncogva, majd felmutatta a mutatóujját, s hátrament, ahova csak a személyzet mehet be.

Alyson szemszöge:

Mendy totál ki volt akadva és folyton ott lyukadt ki, hogy megríkatott, de én meg mindig védtem őt. Nem tudom mi ütött belém az előző pár percben, és hogy mi ütött Lautnerbe…
Úgy nézett rám, hogy teljesen belebizseregtem, és az lett volna a legmegfelelőbb pillanat abban a percben, ha megcsókolt volna, de hogy a fenébe juthat nekem ilyen eszembe? Túl sokat álmodoztam régebben róla.
De… ÁÁÁ!! Ez nem igaz! Mi volt ez a hirtelen érzés?! Komolyan, ha Brown lett volna biztos lekaptam volna, vagy mégsem… Mi volt ez most tényleg!?
Nagy nehezen meggyőztem Mendyt, hogy nincs semmi bajom, és ígérem mostantól sokkalta életvidámabb leszek, s nagy nehezen bele is törődött, hogy megint minden a régi, majd letettem, s meghallottam hogy hangosan nevetnek Alexék.
- DE MOND MÁR EL NEKI!! – kiabálta Kellan, s visszahőköltem amikor a két srác épp egymást nyúzták.
- De nem!
- Bolond vagy!
- Nem csak épeszű!
- Betoji! – kacagott Alex, s Tay gyilkos pillantást küldött felé, s otthagyta Kellant.
Amikor Alex elé ért, küldött egy öklöst Alex szép pofijának eltorzítása képen, aztán mintha Pault láttam volna… rögtön nekiugrott Taylornak, s elkezdtek verekedni.
- Ha nem vagy az akkor miért nem mondod meg neki? – morogta Alex
- Mert Nem vagyok hülye, hogy bosszúságot okozok neki! – teperte le a földre Tay Alexet, de ő nem hagyta magát.
- Már így is eleget okoztál mindez a titkolózásod miatt! – buktatta ki Tayt, így őt is a földre kényszerítve.
- Jesszus! Állj! Héhé!! Ha verekedni akartok, akkor lécci ne itt, ahol minden üvegből van! – szólaltam meg, s hirtelen, mintha az osztályfőnök lépett volna be az osztályterembe, rend lett.
- Oké… - nyögte Tay hosszas gondolkodás után, majd segített feltápászkodnia Alexnek.
A mi Paulunk úgy nézett Jacobra, mintha valami nagyon fontosról lenne szó, és azt várja, hogy Tay nyögje már ki mi az a fontos dolog, de megrázta a fejét, s én egyre kíváncsibb lettem.

13. fejezet Ismétlés

2010-09-21T11:09:00.000-07:00

Míg elkoslattam a találkozóig sokat gondolkoztam azon, mit mondjak neki.
Megfogalmaztam mindazt, amit mondani fogok, a tudósítástól az okig.
- Szia! - köszöntött Mendy, levéve a szemét Robertről.
- Szia! – üdvözültem, s megakadt a szemem Tayloron, ahogy komoly arccal néz Robertre, ki gúnyosan mosolyog vissza rá.
- Ennyi! – szólalt meg a rendező, nagy sóhaj közepette, s hirtelen rá irányítottam a tekintetem, ő pedig hitetlenkedve nézett vissza rám.
Elég rosszul éreztem magam. Nem akartam elveszíteni egy barátomat sem, de ez a srác veszélyezteti a jövőmet, és tudom, David is így gondolja, csak épp úgy hogy én veszélyeztetem a szívtipró karrierjét.
S bár így gondolja, tudtam, hogy haragudni fog rám, mert gondolom Tay, bár ha kicsit is, meg fogja ütni mindaz, amit most mondani fogok neki.
Egy hatalmas nevetés, s máris a föld alatt akartam érezni magam. Taylornak túl jó kedve volt, én meg elrontom most. Szemem már a földön ragadt, de Mendy nem mondott semmit, csak megsimogatta a vállamat nyugtatásképpen, hisz gondolom tudta ő is az arckifejezésemből, hogy most akarom egy barátomat eltaszítani magamtól, de mindketten tudtuk, ez a helyes, még ha rosszul is érezzük e miatt magunkat.
- Mi a baj? – kérdezte egy ismerős hang mellőlem.
Felkaptam a fejem, s Taylor Lautner állt előttem aggódó tekintettel nézve le rám.
A szavam megakadt, s talán még a lélegzetem is. Éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe, s bármennyire is küzdöttem ellenük, utat törtek maguknak. Nem zokogtam, csak hullattam a sós nedvet a szememből, s hagytam, hogy végigpásztázzák az arcom.
Szomorúan néztem rá, Mendy pedig csak figyelte a szomorú eseményt, hisz nem mondhatott semmit, ezt nekem kell elintézni.
- Mi a baj? – ismételte újra a kérdést, s letörölte selymes ujjbegyeivel könnyeimet.
- Sajnálom. – kezdtem bele nyögdécselve – Én… én… - nem bírtam tovább folytatni, levegőhiányban voltam, s a torkomban is éktelenkedett egy hatalmas gombóc.
- Tudom… szerintem is. – hajtotta le a fejét, mintha tudná mit akarnék mondani – Ez így nem megy igaz?
Én csak bólintottam, de csak azt is nehezen, s most már rendesen sírtam. Arcomat a tenyereimbe helyeztem, így eltakarva gyengeségem.
Magához húzott, s átölelt, de ez sajnos túl jól esett, nem akartam azt, hogy ne tudjak elszakadni tőle.
Miért? Miért kell sztárnak lennie? Miért léteznek a paparazzók? Miért kellett mindent elrontani? Ez nem igazság!!
Csak zokogtam hozzá bújva, s szép lassan én is átöleltem őt.
Ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam… túlságosan is megszerettem, nem akartam elengedni, de muszáj.

Egy héttel később

Újból felkelt a nap, s megint a felhőt veszem észre a kék, szinte felhőtlen égbolton.
Kelletlenül, szomorúan keltem ki az ágyból, mert ha ezt nem teszem, újból elnyomna az álom, de sajnos muszáj mennem dolgozni, míg van munkám.
Miután rendbe szedtem magam, lerobogtam a lépcsőn, s a kész szendvics után nyúltam.
- Köszi anya! – nyöszörögtem, s beleharaptam az ételbe, aminek meglepő módon semmi íze nem volt.
- Először vedd le róla a celofánt! – tudósított, s már érthető volt, hogy miért nem érzem.
Bólintottam, s azt tettem amit ő tanácsolt.
Leszaggattam nagy nehezen az utolsó cafatot is, s indultam dolgozni.
Már kiléptem a nagyvilágba, mikor anya megállított.
- Kicsim! – kiabált, s visszafordultam.
- Igen? – kérdeztem kelletlenül, s feltűnően bámult a lábamra.
- Ja igen! – kaptam magamhoz, mikor észrevettem a nyuszis mamuszomat.
Ledobtam a meleg mamuszt, s belebújtam a papucsba.
Felkaptam a kulcsot a polcról, s már indultam is volna, amikor megint megállított.
Kelletlenül fordultam meg, s ő keserves arccal meredt rám.
- Fésülködj meg szerintem! – mondta, s a tükörbe néztem.
Nagyot sóhajtottam, s felszaladtam a saját fürdőszobámba, s megkapartam egyszer kétszer a hajam, hogy elfogadhatónak tűnjek legalább a munkahelyemen.

Megálltam édesanyám előtt, megpördültem előtte, s kérdőn néztem rá, amire csak valami grimaszféleség, és egy felfelé mutató hüvelykujj volt a válasza.
Bólintottam, s most már végre elindultam oda, ahova el kell vonszolnom magam.
Mire odaértem, már Mike kinyitott, s szép rend volt.
Úgy látszik ezen a héten nem veszik hasznomat… nagyon nem.
- Szia! – köszöntött barátom, mikor elmentem mellette.
- Hello. – köszöntem viszont, jóval kevesebb lelkesedéssel, majd behúztam magam az öltözőbe.
Mikor kinyitottam a szekrényem megcsapta az orrom a frissen mosott ruha illata, ami nagyon kellemes volt számomra, de a kedvemen nem javított semmit.
Felkaptam magamra az étterem emblémájával ellátott inget, és indultam is dolgomra. A nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A szokásos vendégek jöttek a megszokott menüjükért, amiket Mike már gondosan kikészített, majd jöttek a szerelmes párok, meg a kisebb csapatok. Amíg ők kikérték, nekem egy örökkévalóságnak számított, mint minden szokásos napon.
De ez a nap mégis más volt.
- Gyerünk emberek kifelé! – kiabált a tetőtől talpig felfegyverkezett izomagyú pasas, aki csak úgy hirtelen rontott be, de azért mindenki inkább hallgatott, rá és seperc alatt kiürült a Burger King.
- Már elnézést de ki maga hogy csak így kitereli a vendégeinket? – ugattam a pasasnak egy fikarcnyi félelem nélkül… most úgy sincs semmi kedvem, nemhogy még tovább rontsák is.
- Engem kiküldtek, hogy zárjam le a területet hölgyem!
- Akkor miért nem inkább az egészségügyiseket küldik vagy kiket, ha valamilyen vírus terjeng. Erre nincs joga! Kérem szépen most távozzon! – ugattam le, s az üvegfalon keresztül láttam, hogy lezárják a területet. – Hurrá! Minket meg hagynak meghalni a vírusban! – morogtam Mikenak, aki csak elhúzta a száját, és keservesen figyelt ki.
- Szerintem… nincs semmilyen vírus. – suttogta, s mikor egy limuzin megállt az étterem előtt…
Könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam őt látni!! Jaj könyörgöm csak ne ő legyen! Legyen inkább az Elnök, vagy valami feltaláló… vagy tudom tudom! Legyen egy asztronauta, vagy akárki csak ne ők!!
Mike megszorította a kezem, mikor kinyílt az ajtó, s bár erősen szorította, mégis jól esett.
Persze ki más szálhatott volna ki leghamarabb mint Taylor Lautner.. minő véletlen.
Komolyan a sors direkt szívatni akar!! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen szerencsés??
Nem várta meg a többieket. Rögtön viharzott be az étterembe, s még pillantásra se méltatott, mindenhova nézett csak nem rám.
- A szokásosat. – lökte hozzám a szöveget és már ült is le a régi helyére.
- Egy Whopper Junior rendel! – mondtam kelletlenül Mikenak, aki már el is engedte a kezem, s futott elkészíteni a friss ételt.
- Hello! Már kiválasztottuk a kocsiban, szóval egy 4 Espresso, és 2 Cappucchino! – mosolygott Alex, én pedig viszonozva mosolyát grimaszoltam valamit bólintva, majd rohantak is helyükre, az eddig magányos farkas mellé.
- Szia! – köszönt kedvesen Ashley, és ugyanazt mondta amit Tay, amire csak bólintottam. Még szép hogy tudom mit kértek akkor!
Leadtam a rendelést a kisszakácsunknak, s nekem már nem kellett mást tennem csak várni hogy kivigyem a dolgokat.
Addig elnézegettem a rajongókat, ahogy mosolyogva sipítoznak, és kinézik a kaját a bennlévő emberek szájából.
Zsebre tettem a kezem, és próbáltam legalább rajtuk mosolyogni, viszont a zsebemben volt valami.
- Áh szóval itt rejtőzöl! Azt hittem elvesztél! Még mázli, hogy a tisztítók nem mostak bele a ruhába! – beszéltem a kis papír cetlihez halkan, hogy csak én és a papír hallja - már komolyan bedilizek! Egy papírhoz beszélek! – s közben kinyitottam a kezdetek kezdetét. - „Nem tudom miért írom ezt, hisz te is csak egy rajongó vagy, s így nem igazán szoktam veletek beszélgetni, de jól éreztem veled magam. Szeretnélek megismerni, de nem tudom, hogy érdekellek e.”
Későn vette észre hogy hangosan olvasok, s minden szem rajtam tapadt.
- Oh csodás! – nyöszörögtem, s inkább elmentem Miket meglátogatni…
Vagyis inkább mögé bújni, és könyörögni neki, hogy vigye ki ő, hisz én most hatalmasat égtem, de megszólalt a csengő a pulton, és sajnos Mike még nem volt kész, így nekem kellett kikecmeregnem.
Nagy levegőt vettem, megmasszíroztam gyorsan az arcizmaimat, hogy tudjak mosolyogni,s elindultam.
Mosollyal lépdeltem, ki búvóhelyem mögül, s mosolyogtam akkor is, mikor megláttam ki kívánkozik velem beszélni.

Előzetes az "Ismétlés" c. 13. fejezetből

2010-09-21T07:00:00.000-07:00

Mike megszorította a kezem, mikor kinyílt az ajtó, s bár erősen szorította, mégis jól esett.
Persze ki más szálhatott volna ki leghamarabb mint Taylor Lautner.. minő véletlen.
Komolyan a sors direkt szívatni akar!! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen szerencsés??
Nem várta meg a többieket. Rögtön viharzott be az étterembe, s még pillantásra se méltatott, mindenhova nézett csak nem rám.
- A szokásosat. – lökte hozzám a szöveget és már ült is le a régi helyére.
- Egy Whopper Junior rendel! – mondtam kelletlenül Mikenak, aki már el is engedte a kezem, s futott elkészíteni a friss ételt.
- Hello! Már kiválasztottuk a kocsiban, szóval 4 Espresso, és 2 Cappucchino! – mosolygott Alex, én pedig viszonozva mosolyát grimaszoltam valamit bólintva, majd rohantak is helyükre, az eddig magányos farkas mellé.
- Szia! – köszönt kedvesen Ashley, és ugyanazt mondta amit Tay, amire csak bólintottam. Még szép hogy tudom mit kértek akkor!
Leadtam a rendelést a kisszakácsunknak, s nekem már nem kellett mást tennem csak várni hogy kivigyem a dolgokat, s nemsokára tehettem is dolgom.
Addig elnézegéltem a rajongókat, ahogy mosolyogva sipítoznak, és kinézik a kaját a bennlévő emberek szájából.
Zsebre tettem a kezem, és próbáltam legalább rajtuk mosolyogni, viszont a zsebemben volt valami.

12. fejezet Lion and the Bunny

2010-09-18T04:21:00.000-07:00

A hang irányába fordultam, de nem volt időm, hogy szemügyre vegyem az illetőt.
Az ajkai az enyémhez tapadtak, és megint éreztem magamon minden tekintetet, és a vaku fényeit. A háttérben valaki elkezdett tapsolni és volt egy érzésem ki volt az, de nem voltam biztos, és rá pár másodpercre a közönség is elkezdett. Olyan boldog voltam, végre újra.
Végül kézen fogva sétáltam el valódi kedvesemmel a helyszínről, és már irtó kíváncsi voltam hogy mit fognak ehhez szólni az újságírók… na meg remélem ez volt az utolsó ilyen ügy.

„Taylor Brown munkahelye”

A benzinkút előtt megint megtorpantam.
- Jaj na! Megint ölbe kell bevigyelek?
- De hát ki tudja mit szólnak hozzám… lehet lebeszélnek arról, hogy velem legyél, mert nem vagyok szimpatikus.
- Hidd el én azt kívánom ne legyél nekik az. – mosolygott, s még mindig egy helyben toporogtunk – Na jössz?
- Nem is tudom…
Már kapott volna fel, de úgy döntöttem inkább elindulok, viszont nem hagyta magát. Szó szerint bekergetett a munkahelyére, ahol két srác csak úgy meresztette rám a szemét. Mi tagadás elég jó képűek… de mit várnék Brown barátaitól?
- He… hello…! - köszöntem bátortalanul.
- Sziasztok! – köszönt kedvesem is sokkal több odaadással mint én.
- Hello! – üdvözöltek egyszerre de totál lefagytak, s még mindig nem vették le rólam a szemüket.
Vörös pír jelent meg szemeim alatt, s kínosabban már nem is érezhettem magam.
- Na nem!! – törte meg a csendet Tay – tessék elfordulni! Így csak én nézhetek rá oks?
A srácok végre magukhoz tértek, s folytatták a munkájukat.
- Szóval Alyson! Nem semmi felhajtást okoztál! – kezdte a beszélgetést a világosbarna hajú magas, olyan Erik von Detten képű srác.
- Nem direkt volt! És már elsimítottam… azt hiszem. – vágtam vissza.
- Még hogy félénk… - nevette el magát a másik, aki valami kiköpött Steven R. McQueen volt.
- Ha az volt te aztán megváltoztattad – kuncogott „Erik”.
- Ugyan… csak kiáll magáért. Majdnem a karjaimban jött be. – folytatta szerelmem is és lassan kezdett felmenni bennem a pumpa.
Ez nem ér! 3 fiú egy lány ellen. Kikérem magamnak. Most miért kell szívatni?
Már majdnem megfordultam, és úgy döntöttem kimegyek az épületből egyenesen haza, amikor kedvesem hátulról megölelt, s hirtelen azt is elfelejtettem mire gondoltam az elmúlt fél órában.
- Még be se mutattam a haverokat!
- Mármint Stevent és Eriket? – csúszott ki a számon.
- Ismeritek egymást? – nézett rá „Stevenre”.
- Sose találkoztunk még! – nézett rám zavartan a srác, de nem csak ő.
- De Erik… ő Chad! – mosolygott – és azt honnan tudtad, hogy Steven…
- Megérzés – kamuztam gyorsan.
Ő csak mosolygott már rajtam, s megpuszilta az arcom, amit én egy óriási mosollyal díjaztam.
- Háh! Még hogy biztos nem csíp! – nevette el magát CHAD.
- Ezt honnan veszitek?
Elnevették magukat, kivéve kedvesem, aki olyan mérges pillantást vetett barátaira, ahogy még sosem láttam.
Majd szemem elé tárult az a jelenet, amikor Jake nekimegy Quilnek… csak most ketten egy ellen, és teljesen más szereplőkkel.
Persze én álltam mint nyuszi a fűben, és néztem mit csinálnak végül is mit tehetnék? Menjek nekik? Segítsek a kedvesemnek leverni őket? Áh én nem olyan vagyok! Ráadásul ott van az a szabály szerintem biztosan hogy „Lányokat nem ütünk” Még mázli! Tuti összetörnének ezek a monstrumok. De mégis meg kéne mentenem szerelmemet… még baja esik… De ha meg én is beszállok akkor meg azért fog haragudni rám, mert beszálltam és veszélybe sodortam magam… főleg ha bajom esik.. akkor meg még a barátaival is összeveszik.
Amíg ezen gondolkoztam vége is lett a csatának persze mindenki nevetgélve a máikon, s jó sokáig tartott, míg észrevettem önmagamat.
- Min gondolkozol nyuszi? – kérdezte Kedvesem, s elcsodálkoztam.
„Nyusziiii????” mióta hív Nyuszinak? Mi az hogy nyuszi? Miért hív most így?
- Öm… semmin… semmi érdekes. – jelentettem ki kissé akadozva – Szerintem én hazavándorlok… úgy is fel kell hívnom a többieket a tegnapi maitt.
- Szerintem meg a húgom már elintézte. – mosolygott.
Abban a pillanatban megcsörrent a mobilom, és lássanak csodát, csak nem Mendy volt az?
Bevágtam egy „Én megmondtam” fejet, majd kirohantam az ajtón felvéve a telefont.
- Szia mizu? – szólaltam meg.
- Szia! Láttam a jelenetet! Annyit kacagtam rajtad. Nem semmi mennyit fejlődtél! – mondta, büszke hanggal.
- Nem volt könnyű… Á kinek hazudok? Elég könnyű volt, csak az eleje volt nehéz… kb. 2 órába telt míg a helyszínre értem – kacagtam a telefonba.
- Azt elhiszem de szépen lemostad magadról a gúnyt. Na meg az a… „Még szabad!” – utánozta az egyik mondatomat – Hát haláli volt az egész. – nevetett, s szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy már szinte könnyek folynak a szeméből.
Csak nevettünk egy darabig, és amikor meg akartunk állni nem ment egyszerűen.. akkor meg azon nevettünk hogy a másik nevet… ez nálunk ilyen szokás volt, majd a végén amikor végre megnyugodtunk kicsit halványpiros arccal, és könnyekkel a szemünkben valamelyikünk mindig feltette a kérdést… „Min is nevettük el magunkat?” majd újból ránk jön ez a nevetőgörcs és már összegömbölyödve fogjuk a hasunkat a padlón.
- Huh! Jó elég! – szakítottam meg a nevetést (valahogy) – sajnos közönségem van, és nem vagy előttem, hogy ne csak engem nézzenek hülyének. – tudósítottam, egy csöppnyit félre pillantva, s meglátva Stevant.
- Jól van oké… - állt le nagyon erőltetetve Mendy – Akkor talizunk valahol? Mondjuk… a forgatási helyszínen? – kacagta megint el magát, én meg most olyan szívesen megkergettem volna, de nem is volt olyan rossz ötlet ez a dolog… végül is úgy is lassan ebédidő lesz, és tudok talán normálisan is beszélni Taylorral, nem pedig mikrofonban, kell kiabálnom az egész világnak a dolgokat… na meg tudom, hogy túl kell esni ezen a „Nem lehetünk többé barátok” dolgon.
- Oké a forgatásnál – egyeztem bele – Mikor?
- Hát nem tudom… olyan dél fele?
- Tökéletes… akkor 1 óra múlva ott találkozunk. – mondtam, s letettem a telefont.
Nagy levegőt vettem, és leültem az „eladó” székre, ami kint volt a szabad levegőn.
„Figyelj Tay… Túl sokat kockáztatsz velem. Nagyon örülök hogy megismerhettelek, és fogjuk rá szerencsés egy rajongó vagyok ezért, de…”
- Nem csoda hogy Taylor beléd zúgott! – szólalt meg Stevan.
- Mi van? Hát nem hallottad? Nem vagyunk szerelmesek! – förmedtem rá, amin eléggé meglepődött.
- De annyira szeretitek egymást… meg ő is nagyon szeret. Fogalmad sincs mióta vágyik rád…
- Jah! Hogy az én kisoroszlánomról beszélsz? – jöttem rá, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, de ilyenkor is járt az eszem látszik, hisz ezzel a kisoroszlánnal most visszavágtam *muhahah* - Igen! Nagyon szeretjük egymást. Bocsi hogy úgy rád támadtam, csak pont azon gondolkoztam, hogy mit mondjak legközelebb Lautnernek, merthogy nem szeretném elveszíteni a barátodat. Nagyon szeretem, szinte túlságosan is, és olyan megnyugtató hogy azt mondjátok, hogy ő is ennyire szeret. – bukott ki belőlem megint minden.
- Áh értem. Hát ki tudja talán Lautner is beléd szeret. Neked hiszek, hogy te nem érzel úgy a sztár után, mint ahogy az újságok írták, de nem is tudom… nehéz nem beléd esni.
- Áh nem hiszem! Szeretem Lautnert, mert tényleg jó fej meg minden, engem az oroszlánomhoz rendelt a sors. Azért élek hogy neki legyek.
- Oh bár nekem is lenne egy ilyen kis „nyuszikám”.
- Hát… tudod az ilyen lányoknak szokták a magadfajták összetörni az szívét.
Csak bámult, mikor ezt az utolsó mondatot kinyögtem. Állt karba tett kézzel, és nézett maga elé, én meg figyeltem erre mit reagál, de semmi.
- Nyelvedre fagyott a szó? Vagy csak félsz beismerni hogy igazam van? – mosolyogtam gúnyosan.
- Oh arra ne vegyél mérget! Ugyanis az ilyen lányok általában nem ilyen szépek mint te – bókolt.
- Ismerek jó pár lányt, aki ilyen ÁTLAGOS mint én – hangsúlyoztam ki az „átlagos” szót.
- Oh kérhetek telefonszámot?
- Találj magadnak!
Épp mondott volna valamit, amikor kedvesem behívott.
Én rögtön felpattantam, s elindultam az ajtó felé, amit Stevan elállt, de kedvesen félrelépett, s előre engedett, ő meg jött utánam.
- A kiscsaj sincs vajból! Jó kis bigét fogtál ki „kisoroszlán” – nevetett a mögöttem lévő srác, és legszívesebben hátrafordultam volna, és megpofoztam volna a nagymenő srácot a „bige” szó hallatán.
- Kisoroszlán? – kérdezték egyszerre Chad és kedvesem.
Teljesen más reakciót váltott ki mindkettőből ez a név, én pedig gúnyosan elmosolyodtam.
- Milyen kisoroszlán? – kérdezte Tay.
- Hát a nyuszi hívott így az előbb! – mondta komolyan Stevan, s majdnem elnevettem magam.
- Aha… A nyuszi... Új nevem van? – kérdezte tőlem sármmal az arcán.
- Gondoltam ha te nyuszinak neveztél el akkor neked is legyen valami neved kandúr!
- Hé! De ha én oroszlán vagyok… akkor mit szólnál, ha te lennél az én báránykám?
Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy én játsszam Bellát.
- Akkor legyél inkább farkas! Én meg leszek Piroska, csak ne legyek bárány! – reagáltam rögtön, és mellettem már sírtak a nevetéstől a srácok…
„Ritka pillanatok egyike” – gondoltam magamban, mikor már törölgették a könnyeket a szemükről – „Ennyit a férfiasságról”
Mindeközben, míg a fiúk lenyugodtak, farkasszemet néztem a pult mögött álló helyes fiúval, akinek barna szeme elvarázsolt, és azt kívántam bár ne beszéltem volna vissza neki, s hogy minden nap és este együtt legyünk.
Végül a tekintetünk ellenségesből szerelmessé vált, s ha szárnyaim lennének tuti hogy elrepültem volna.

SOS - HELP!

2010-09-14T08:40:00.000-07:00

8 hetes, tacskó kutyakölyök sürgősen keresi gazdáját! Még 1-2 napig van biztonságban, utána el fogják altatni, ha nem fogadja be valaki. :-/ Aki szeretne a gazdija lenni, az írjon a ninon2@citromail.hu címre.

/Aki tudja tegye meg hogy kiteszi a blogjára/

Előzetes a "Lion and the Bunny" c. 12. fejezetből

2010-09-13T21:50:00.000-07:00

A benzinkút előtt megint megtorpantam.
- Jaj na! Megint ölbe kell bevigyelek?
- De hát ki tudja mit szólnak hozzám… lehet lebeszélnek arról, hogy velem legyél, mert nem vagyok szimpatikus.
- Hidd el én azt kívánom ne legyél nekik az. – mosolygott, s még mindig egy helyben toporogtunk – Na jössz?
- Nem is tudom…
Már kapott volna fel, de úgy döntöttem inkább elindulok, viszont nem hagyta magát. Szó szerint bekergetett a munkahelyére, ahol két srác csak úgy meresztette rám a szemét. Mi tagadás elég jó képűek… de mit várnék Brown barátaitól?
- He… hello…! - köszöntem bátortalanul.
- Sziasztok! – köszönt kedvesem is sokkal több odaadással mint én.
- Hello! – üdvözöltek egyszerre de totál lefagytak, s még mindig nem vették le rólam a szemüket.
Vörös pír jelent meg szemeim alatt, s kínosabban már nem is érezhettem magam.
- Na nem!! – törte meg a csendet Tay – tessék elfordulni! Így csak én nézhetek rá oks?

11. fejezet Kijelentés

2010-09-10T15:38:00.001-07:00

Alyson szemszöge :

Ahogy felkeltem kedvesem szuszogott mellettem, s ölelt.
Elpirultam mikor megrebegtette a szemeit, majd kinyitotta.
- Olyan szívesen ébrednék mindig így. – jelentettem ki, amihez óriási nagy bátorságot kellett összeszednem.
- Olyan szívesen aludnék mindig így veled angyalom. – nyöszörögte ő is halkan, s erre az angyalos dologra megakadt a lélegzetem, és még jobban vörös lettem amire elmosolyodott, én pedig szégyenemben a párnára nyomtam az arcom, amitől csak halkan nevetgélni kezdett - Imádom ahogy elpirulsz. Olyan varázslatos. – bókolt.
- Nem hiszem. Olyan… olyan kényelmetlen, hogy mindig elpirulok mióta tudom mi az a szerelem. – nyöszörögtem a párnába, amire ő csak átölelt, ami valami fenséges érzés volt.
- Nagyon szeretlek! – fújta a párnámba, majd felé fordultam, s megcsókoltam – Viszont – folytatta – késésben vagyok, és még át kell mennem normális ruháért haza.
- Akkor majd legközelebb áthozunk egy szekrényt csak a te ruháddal – közöltem teljesen komolyan, de ő csak nevetett rajta, majd megint megcsókolt, és kimászott az ágyamból.
- És nem vagyok biztos benne hogy még eljövök. - mondta én pedig pánikrohamot kaptam.
- Mi?? Miért? Új csaj?? Áh ez nem igaz!! Többé soha…
- Héhéhé!! Anyukádnak megígértem, hogy 10 előtt hazamegyek.
- De hát még csak fél 7 van – tudósítottam meglátva az órát a falon.
- Tegnap este 10 előtt! – mosolygott, és már minden világos volt. – Nos akkor megyek is. – nyomott még egy utolsó puszit a homlokomra, s már a szobámon kívül volt.
Az ablakomhoz mentem, hogy még lássam utoljára, ahogy befordul a hazafelé vezető utcára, s így is lett.
Kinyitottam az ablakot, hogy még köszönjek neki, s amint kilépett az ajtón hátrafordult, s felnézett rám.
- Oh Rómeó! Miért vagy te Rómeó? Tagadd meg atyád és dobd el neved, s ha nem teszed, esküdj kedvesemmé, s én nem leszek Capulet többé. – regéltem kedvesemnek, majd megláttam, ahogy egy motoros elhajt a házunk előtt.
Észre se vettem, hogy a parkolóban áll valaki, és ezt a valakit ismerem.
Az arcomról nem fagyott le a mosoly, hisz kedvesem mosolygott rám, s csókot küldött, majd elrohant, hisz az idő szűkében állt.
A gyomorgörcs újból előjött.
El kell mennem elmondani Lautnernek a tényeket.
Elmentem a mosdóba, s felöltöztem. Ez kb. úgy fél órába telt, majd lerobogtam a földszintre, s kiszúrta a szememet még egy levél.
„Remélem még szűz vagy!” – olvastam anya kézírását, és megint a föld alá süllyedtem volna, hisz tuti, hogy szerelmem is elolvasta.
Fogtam egy tollat és ráfirkantottam egy olyan szöveget, hogy…
„68. oldal”
Még felszaladtam egy könyvvért, lehoztam, s arra raktam a levelet, ha esetleg anya jönne haza előbb. Ez a könyv nem volt más mint a Napfogyatkozás, s azon az oldalon megtudhat mindent, ha annyira kíváncsi a fizikai összeköttetésről Taylor és énköztem.
Vagy talán jobb lenne ha a CDt raknám ide és gyorsan kikeresném, hány percnél is mondja azt Kristen hogy „Szűz vagyok”… Áh de erre nincs idő. Most még van bátorságom 5 perc múlva nem lesz. Punk-Tum Indulok és kész!!
Ezzel felkaptam a lakáskulcsot, a telefonnal együtt az asztalról, és szép lassan elsétálgattam a forgatásra…
4szer jártam otthon, és vagy 7szer fordultam vissza, míg eljutottam végül a forgatásra. Mindössze csak 2 órát pazaroltam el egy 20perces útra. Persze mint tegnap megint megnéztek folyton, és mikor már megláttam megint egy lesifotóst, úgy begurultam, hogy az összes magabiztosságomat összeszedtem. Érdekes módon a közönség megint észrevett.
„Csodás! Inkább maradtam volna otthon!”
„Áh nem ezt el kell intéznem!!”
„De most mindenki engem bámul”
„És még fognap is jó darabig akármit teszel” – veszekedtem saját magammal gondolatban, míg végül elindultam a tömeg felé, és mint Mózesnek a tenger, úgy oszlott ketté a rengeteg rajongó.
Persze Taylor rögtön észre vett… vagyis nem csak ő de Lautner először. Davidról nem tudtam mit leolvasni. Valami olyasmi képet vágott, mintha egy haragot próbálna elnyomni, és együttérzést mutatni, de ezen az arcon inkább nevetni támadt volna kedvem, mint hálálkodni, hogy megért.
Az állítólagos haverom főnökére nézett, ő meg nagy meglepetésemre bólintott, és amint elindult, úgy döntöttem veszem a bátorságot, és inkább átlépem a szalagot (megint).
David egyre jobban nevetségesnek látszott, viszont Tay meghökkent, és megállt egyhelyben amikor észrevette hogy felé tartok.
A fényképezőgépek és a kamerák hihetetlen gyorsan előkerültek, és ha már kamerák vannak akkor inkább elmegyek az erősítőkhöz és a mikrofonokhoz hogy tisztázzak mindent, így nem álltam meg Taylor mellett. Elbillegtem a stáb felé, és szépen megkérdeztem :
- Szabad? – mondtam teljesen nyugodtan, s a mikrofonos csávó úgy szint Davidot leste, és bár nem láttam úgy látszik beleegyezett – Kettőt kérnék! – szóltam, mikor egy mikrofont a kezembe nyomott.
Mikor kielégítette kívánságomat a helyes férfiú, Taylor mellé mentem magabiztosan, és a kezébe nyomtam az egyiket.
- Szóval azért jöttem ide – kezdtem bele, miután bekapcsoltam a „mikit” – Hogy tisztázzam magam, ugyanis egy kedves… akarom mondani kedvesnek nem mondható hír terjeng rólam és erről a srácról, akivel NEM TAGADOM jól összehaverkodtam, de figyelmeztetek mindenkit hogy nem látok kettőnk között semmit! Sose lesz sose volt és nincs is! A sajtónak köszönhetem azt amit tegnap átéltem mikor hazaértem. Nem vagyok az a „Juj de jó benne vagyok az újságban” típus csaj, sőt! Jobbszeretném kerülni a feltűnést, még ha erről mindenki azt fogja mondani hogy „Na persze akkor meg minek mászkál Lautnerrel”… viszont erre az a válaszom, hogy sajnos én vagyok úgy látszik minden ittlévő rajongó közül az egyetlen aki normális, ugyanis én nem állok itt minden reggel 6órától, várva őt, hogy lássam, nem hívom Jacobnak – mosolyogtam rá, a levelet idézve – és nem tépem le a ruháját, pedig itt állok alig fél méterre tőle! Figyeljetek! Nekem van normális életem. Egy tök átlagos csaj, vagyok és Taylor is az lenne ha nem ilyen csillagokat érő munkája lenne… - elgondolkoztam ezen - hmm ez nem igaz… nem lenne akkor sem átlagos, mert tényleg tehetséges srác, és túl normális, hogy igaz legyen, meg nem mondok újat azzal sem hogy angyal arca van, de sajnos ilyennek teremtette az isten, így járt… Nah de egy szó mint száz! Nem járok Taylor Lautnerrel!!! Még szabad! Nem szeretném ha azért ölnétek meg mert téves információban éltek! Tudom milyen érzés, ha talál magának egy csajt… én is szívesen kikaparnám annak a szemét akit méltónak talál arra, hogy együtt legyenek…– halk nevetgélés hallatszott a közönség felöl - de ez csak puszta féltékenység, és akárki is volt az, aki képes volt azt nyilatkozni hogy leváltottam az én életem értelmét, szégyellje magát!
- Úgy van! Ez tényleg nem volt szép! Ha az egy bizonyos rajongó volt, hát szólok, hogy nagyon rosszul esett – vágott bele a szavamba Tay – Attól féltem, hogy elveszítem egy barátomat! Szerintem nem kell kiselőadást tartanom arról milyen „az”. Szóval szeretném ha a jövőben nem lennének ilyen hírek kettőnkről! Mint barátok, úgy járunk össze. Nem vagyunk szerelmesek, és nem is leszünk ha minden igaz… ha meg mégis akkor szeretném ha egy olyan fotót mutatnának fel, amivel nem tudjuk tagadni a szerelmünket. – mondta ő is és közben összevigyorogtunk.
- És Photoshoppal nem tudtok átvágni!! – jelentettem ki büszkén amire megint halk nevetés hallatszott – Köszönöm hogy meghallgattatok! – jelentettem ki és kivettem a kezéből a mikrofont, majd átadtam a mikis srácnak.
Jobban éreztem magam. Sokkal jobban. Most hogy kimondtam könnyebb volt és átkoztam azokat a gondolatokat, hogy „mégse kéne eljönni”.
Még utolsónak odamentem Taylorhoz, és lekaptam a kockás „divatos sálját ami a nyakában lógott.
- Nem állj jól neked! Na meg ennyit megérdemlek, hogy ezt elárverezzem! – mosolyogtam, s az értetlen arcból életvidám lett.
A közönség újra kinyílt előttem, én pedig büszkén sétáltam közöttük.
Gondoltam egyet, és feldobtam a kék, kockás sálat.
- Aki kapja marja! – kiabáltam, és kár hogy nem láthattam Taylor arcát, mégis jól esett, hogy adhatok valamit a rajongóknak.
- Szép volt! Csak nem hittem volna hogy ezzel töltöd a napod – hallottam meg egy ismerős hangot, s megint átkoztam magam.
„Miért jöttem el ide?”

"Szoffy : Sziasztok! Keddi fejezethez el kell érnetek a 8 kommentet"

Előzetes a "Kijelentés" c. 11. fejezetből

2010-09-10T14:33:00.001-07:00

„Remélem még szűz vagy!” – olvastam anya kézírását, és megint a föld alá süllyedtem volna, hisz tuti, hogy szerelmem is elolvasta.
Fogtam egy tollat és ráfirkantottam egy olyan szöveget, hogy…
„68. oldal”
Még felszaladtam egy könyvvért, lehoztam, s arra raktam a levelet, ha esetleg anya jönne haza előbb. Ez a könyv nem volt más mint a Napfogyatkozás, s azon az oldalon megtudhat mindent, ha annyira kíváncsi a fizikai összeköttetésről Taylor és énköztem.
Vagy talán jobb lenne ha a CDt raknám ide és gyorsan kikeresném, hány percnél is mondja azt Kristen hogy „Szűz vagyok”… Áh de erre nincs idő. Most még van bátorságom 5 perc múlva nem lesz. Punk-Tum Indulok és kész!!
Ezzel felkaptam a lakáskulcsot, a telefonnal együtt az asztalról, és szép lassan elsétálgattam a forgatásra…
4szer jártam otthon, és vagy 7szer fordultam vissza, míg eljutottam végül a forgatásra. Mindössze csak 2 órát pazaroltam el egy 20perces útra. Persze mint tegnap megint megnéztek folyton, és mikor már megláttam megint egy lesifotóst, úgy begurultam, hogy az összes magabiztosságomat összeszedtem. Érdekes módon a közönség megint észrevett.
„Csodás! Inkább maradtam volna otthon!”
„Áh nem ezt el kell intéznem!!”
„De most mindenki engem bámul”
„És még fognap is jó darabig akármit teszel” – veszekedtem saját magammal gondolatban, míg végül elindultam a tömeg felé, és mint Mózesnek a tenger, úgy oszlott ketté a rengeteg rajongó.

10. fejezet Édes "anyós"

2010-09-07T09:50:00.001-07:00

Nem leült mellém az ágyra, majd magához húzott, amit nem volt nehéz elfogadnom.
Én is felültem, de a kezemet az arcomról nem voltam képes levenni. Nem akartam a szemébe nézni. Bűnösnek éreztem magam. Bűnösnek, mert egy ilyen csodálatos embert bántottam meg. Bűnösnek, mert összebarátkoztam egy olyan emberrel, akivel nem kellett volna, s ezzel összetörtem valakit, akit nem lett volna szabad.
Ő szorosan ölelt magához, s közben a fejem búbjára támasztotta fejét, mélyen szuszogva a hajam illatába, majd én is átöleltem, s most már azt is bánhatom, hogy tönkretettem a pólóját könnyeimmel.
- Én… én nem…
- SSS! – csitított, s simogatta a hajamat – Gabi mondta hogy elsírtad magad, és mikor nem hívtál, gondoltam akkor mond a szemembe, de mikor meghallottalak, és megláttam az újságot összegyűrve…
- De miattam törtél össze.
- Mert azt hittem igaz… úgy néztél rá hogy… - lassan már kezdtem lenyugodni, de amikor megint a szemem elé tárult a kép…
Újból elkezdtem hangosan sírni, s ő inkább befejezte a mondatot.

Brown Szemszöge:

Végül a kezeim között aludt el, sírva. Legszívesebben én is könnyeket ejtettem volna, de a mai nap már tényleg eleget szenvedtem.
Csendesen szuszogott, s nem bírtam megállni, hogy az arcába lógó tincset ne igazítsam a helyére. Olyan szép, normális lány. Mikor Gabi először bemutatta épp Lindsay-el voltam. Csak összefutottunk, és a mostani kedvesemmel csupán csak egy pillantást váltottunk, de már akkor küzdenem kellett hogy ne kezdjem el bámulni. Akkor is halvány pír csücsült az arcán, de hogy nem vettem észre hogy ő is ugyanúgy érez mint én.
Éveken keresztül ott volt az orrom előtt az összes jel, amit felém küldött. Gabi is folyton róla mesélt, hogy nagyon aranyos életvidám lány, és ugyanolyan kis bolond mint a többi barátnője, de mégis, mikor meglátott rögtön ledermedt, és inkább próbált normális lenni. Talán ez tetszett legjobban. Hogy a közelemben mindig feszültebb, és halkabb. Hogy teljesen megváltozik, de még most is, mikor már járunk. Most sem tud sosem feloldódni. Teljesen ugyanaz a reakciója, rögtön változik. Viszont az, amit sose fogok megszokni tőle az az apró piros folt a szemei alatt, mikor meglát. Olyan hihetetlenül gyorsan tud váltani az arcszíne, hogy belebizsereg mindenem. Ezt vajon miért most veszem észre? Eddig miért nem? Mindig azt gondoltam, hogy úgyse lehetnék vele, hisz jóval idősebb vagyok tőle, és túlságosan is odavolt azért a Lautner gyerekért.
Amikor megláttam hogy vele van. Azt hittem nekimegyek a csávónak, vagy legalábbis megküzdök érte, de elég volt csak annyi, hogy megfogjam kedvesem kezét, így közöljem vele, hogy ő már foglalt. Látszott a tekintetén, hogy valamin erősen mereng, majd amikor elmosolyodott én zavarodtam össze. Jól esett hogy az elmondása szerint én voltam eme angyal álma, de akkor sem csíptem, majd amikor találkoztunk újra megkedveltem, de ez sem tartott sokáig.
Nem kellett volna Alysont a közelébe engednem. Most is itt szenved a miatt az újságcikk miatt.
- Te meg? – zavart meg egy női hang, s összerezzentem ijedtemben.
- Oh… elnézést hölgyem. Csak feljöttem vigasztalni – suttogtam szintén, hisz nem akartuk felkelteni a leányzót. Grace kedvesen mosolygott.
- Lejönnél velem egy kicsit? – kérdezte minden fiú rettegett kérdését, de mégis bátran bólintottam.
Felemeltem kedvesemet, aki csak nyöszörgött egyet, majd letettem, betakargattam, s puszit nyomtam a homlokára.
Gyerekesen összehúzta a szemöldökét, mocorgott egy kicsit, amihez hangot is adott, majd hátrafordultam, s követtem Szerelmem édesanyját.
Mikor leült a kanapéra, én csak ledermedve megálltam előtte, de az egyik fotelba invitált, majd rendesen végignézett rajtam, és végre megszólalt.
- Nyugi!! Úgy ülsz, mintha rendőrségen lennénk! – mosolygott, és nagyot sóhajtottam, elengedtem magam, hisz valahogy ez a mondat, most jól esett… szóval ilyen jó fej lesz az anyósom. Mázli! – Na így már mindjárt jobb – kacsintott – Nem tervezed elhagyni igaz?
- Nem. – válaszoltam egyértelműen, ő pedig hitetlenkedve, mosolyogva rázta a fejét
- Még ilyenkor is… képes vagy vigasztalni, mikor egy újságcikkben arról van szó hogy megcsalt…
- Tudom hogy nem igaz amit írnak – vágtam a hangjába – Alyson nem olyan… először bevallom én is elhittem, és nem voltam képes kimozdulni a szobámból egész nap, de mikor Gabi szólt hogy baj van rohantam Ígérem sosem hagynám el semmiért! – védtem magam az anyai kitörés elől.
- Tényleg igazi Edward… - mosolygott – jól van hiszek neked! Nem szükséges ennyire begubózni. Szeretném ha úgy tekintenél rám mintha a saját anyád lennék, nem pedig mint a gonosz anyós… hmm tényleg. Ugye azért a közeljövőben nem tervezel ilyesmit?! Még túl fiatalok vagytok.
- A közeljövőben nem. – mosolyogtam – de a jövőben… talán egy két év múlva… ha nem bánja…
- Hmm ha egy két év múlva… és normális pasinak látlak.. ha nem pazarolod a bevételedet, és normálisan keresel, és úgy látom hogy mindenben segíted a lányom… - befejezte, s elgondolkodott… mit kell még tennem? Szeretem a lányát mindennél jobban, amiben tudok csak segíteni fogok, és mindenben támogatom, még abban is amit én nem látok jónak, rendesen tanulok, hogy egy jól menő állásom legyen, amivel el tudom látni minden jóval kedvesem… mi kell még? – és még valami – kezdett bele megint, amitől újra izzadni kezdett a tenyerem – szeretnék legalább egy lány unokát. – fejezte be és úgy éreztem összeesek. Kitört belőlem a nevetés, amit a velem szinte szembe ülő hölgy nem értett.
- Még szép. Ha Alyson is szeretne akkor megteszek minden tőlem telhetőt – mosolyogtam 1000Wattos mosolyommal.
- Mi volt olyan vicces ezen?
- Öhm… elnézést… csak a megkönnyebbüléstől… nem tudtam elképzelni mit tetszene még kérni, és lassan azt hittem valami olyan dolgot amit nem adhatok meg. – szégyelltem el magam, amire ő kezdett el nevetni.
- Jól van. Akkor ennyi is volt a beszélgetés. Ha nem bánod hamarosan kezdődik a „Mit eszünk ma” és szeretném megnézni… te meg menj haza vagy menj fel Alysonhoz. De 22óra a maximum! – határozta meg hazamenetelemet, s rögtön fel is pattantam a fotelből, a Tv tetejéről leemeltem a távirányítót, oda vittem neki, és fel is szaladtam kedvesemhez.
„Úgy ahogy hagytam”- gondoltam magamban, s lefeküdtem mellé.
Ő édesen szuszogott, s így álmában sokkal aranyosabb mint amúgy. Az arca békés, és semmi halvány pír, vagy szerelmes tekintet. Csak a nyugalom, és a fáradtság látszik rajta, de így is teljesen beleborzongok a látványba. Közelebb húzódtam hozzá, majd átöleltem, s úgy néztem tovább azt a gyönyörű arcát, s arra gondoltam… Milyen jó lenne ezt minden este látni.

Lautner szemszöge :

Most itt fekszek az ágyamban egy szál gatyában, és azon gondolkozok mit hoz a jövő… ennyit a rendezett életről. David néha olyat kér, amit lehetetlen betartani… egy magamfajtának hogy lehetne rendezett élete? Mindet felforgatnak azok a mocskok. Most is az egész magánéletemet elcseszték. Áh nem! Nem rontottak el semmit mert nekem olyan nincs is. Miért lenne? Teljesen felesleges, mert hát nem vagyok ember igaz?
Annyira kiakadtam mikor megláttam a cikket… hát még David mennyire kiakadhatott.
- Ez az a kis csitri akinél otthagytad a telefonod?? Miért nem tudsz egy kicsivel jobban vigyázni? Ráadásul most csábítónak is mondanak meg biztos szegény lányt is tökre kibeszélik. Normális vagy!! Ne is állj szóba rajongókkal!! Nemhogy még elhívd. Komolyan neked egy csepp eszed sincs!! Vagy az a csitri hívott el mi?! Te meg belemész…
Nem tudta tovább folytatni. Olyan mérges lettem, hogy visszabeszéltem pedig nem lenne szabad. Ma viszont annyira kiborultam, hogy majdnem elvesztettem az állásom. David viszont valamivel kedvesebb lett mégis, amint visszabeszéltem… nem erre számítottam tőle. Azt hittem úgy reagál, mintha kutyához beszélne de nem. Ilyet is egyszer él át az ember.
De nem is ezek voltak a legpocsékabbak a mai napban, hanem annak az egy személynek az arckifejezése. Kissé rémült és értetlen. Bizonyára nem tudott még róla… és amikor elfutott, mintha agyoncsaptak volna, vagy áthajtottak volna rajtam.

9. fejezet Botrány

2010-09-05T11:27:00.001-07:00

Taylor Lautner szemszöge

- Azok a paparazzók!! – ordítottam fel mikor megláttam a mai újság címlapját.
- Mi a baj kicsim? – rohant le hirtelen édesanyám, s ijedten meredt rám törölközőbe csavarva.
- Áh már megint megnehezítik az életem… - morogtam, majd még jobban kitörtem amikor megláttam a címet.
- Oh hogy az a….
Kikáromkodtam magam, majd bele néztem mit írtak azok a mocskos írók, és már előre láttam magam előtt az egész jelenetet Daviddal… nem beszélve Alysonról.

Alyson Szemszöge

Mosolyogva keltem fel. A paparazzóknak, akik tegnap nem bújtak bokrok mögé, hanem inkább úgy döntöttek nyilvánosan fotóznak a szemünk előtt tegnap, majdnem odaordítottam, hogy „Jöjjenek csak közelebb!” már csak úgy a poén kedvéért, és ki is mondtam, de úgy hogy azt csak Taylor halhassa, és hát jól szórakozott ezen, míg én fapofát vágtam. Egyáltalán nem volt kedvem mosolyogni amikor megláttam akár egyet is. Sosem akarok sztár lenni! Soha az életbe! És nem is leszek. Színészkedés nem megy, az írói szakmára nincs időm, és szeretem az eddigi munkámat, még ha még suliba is járok. De tegnap aztán komolyan elköteleztem hogy nem megyek híres embernek.
De ezeket leszámítva a tegnap fergeteges volt… még ha égtem is egy óriásit, mivel elejtettem a fagyimat, amit amúgy rutinosan egy nagy hisztivel jutalmaztam… volna, ha azokkal a barátaimmal vagyok, akik úgy mellesleg ezredannyira híresek mint TL. Na de a park tényleg csodálatos volt, és az állatok is valami nagyon édesek voltak.
Nagyon megváltozott ez az állatkert 5 év alatt. Nem is sejtettem volna hogy ennyire bővült az állatvilág, és persze ez a park is…
Nagyot sóhajtottam, s mosolyogva keltem ki az ágyból.
- Szia Kicsim! – kiabált anya, amikor meghallotta hogy lefelé robogok a lépcsőn.
- Szia anya!! – léptem be a konyhába s nyomtam az arcára egy nagy puszit, s már indultam is volna dolgozni, de megállított.
- Biztos hogy be akarsz menni? – kérdezte.
- Igen. Vár a munka, és már amúgy is késésben vagyok. – jelentettem ki, s egyáltalán nem lepődtem meg ezen a kérdésén. Sokszor volt olyan napja, amikor ő is itthon volt, hogy nem akarta hogy elmenjek, mert hát tegnap nem is találkoztunk meg stb…
Kiléptem az ajtón, mélyen beszívtam a friss levegőt, s elfogott a hányinger.
A fenébe. Ma találkozok Mike-al is. Talán mégse kéne bemennem.
Megráztam a fejem, hogy ezt a gondolatot elűzzem.
Egyszer úgy is túl kell esni rajta, és az ma lesz!
Elhatároztam magam, s bátran léptem a következő lépésemet, s meg sem álltam a munkahelyemig.
Reggel 6 óra. Mike már rég bent van, hisz a padló már fel van mosva, a pultok már letörölgetve, és minden készen áll, hogy az étterem fogadja a vendégeket.
- Szia! – kiáltottam neki kedvesen, mint ahogy megszoktam.
- Szia! – köszönt vissza fele annyi megszokott hangnemmel, kissé idegesen, a konyhából.
- Máris jövök csak átöltözök! – mondtam, miközben elhaladtam mellette, és még pillantásra se méltatott, ami kissé rosszul esett, de megértettem.
Gyorsan felvettem a munkaruhám, s közben azon gondolkoztam, mit mondjak, és hogy mondjam neki el a dolgokat.
Félve, kissé idegesen léptem ki az öltöző ajtaján, s ő rögtön a nyakamba borult.
- Annyira sajnálom! – nyöszörögte, és eléggé meglepődtem.
- Ugyan már!! Te sajnálod? Én követtem el bűnt nem te! – jelentettem ki.
- Mégis mit? Te csókoltál meg? Te lettél szerelmes egy olyanba, aki egy szót sem szólt az tényekről?
- Én nem vettem észre azt ami mindig is az orrom előtt volt! – néztem a szemébe sajnálkozva.
- Ugyan! Te mindig is ilyen voltál! – mosolygott végre, s megörültem annak, hogy máris őszintén mosolyog – Legyünk egálba jó? Nem szeretek veled haragban lenni! Nem lehet nélküled meglenni! – bókolt, s bólintottam, majd megint megöleltem, s indulhatott is a munka.

[17:36]

Taylor nem jött értem. Már egy fél órája itt ülök és nézegetek ki az üvegen, s az ismeretlen személyek, akik észrevettek mint jól megnéztek.
- Még mindig nem jött? – kérdezte Mike mellém lépdelve, most már ő is utcai ruhában, ugyanis a mi munkaidőnk lejárt.
- Aha… de szerintem nem is fog. Majd mikor hazaértem dobok neki egy SMS-t hogy otthon vagyok. – válaszoltam kissé búsan, majd felálltam, s elindultam kifelé.
Barátom jött utánam, s ugyanúgy nem értette miért kell minden mozdulatomat végigbámulni.
A körülöttünk lévők minden szavamat itták, és az egész étterem elég csendes volt egész nap, pedig volt forgalom… talán még nagyobb mint eddig. Sokan pedig olyan félve szólítottak meg… pedig egyáltalán nem harapok, de volt akik úgy lökték a szöveget, mintha valami rabszolga lennék. Nem vettem magamra a hanglejtéseket, de nem is estek jól.
Mikor kiléptem… aki észre vett végignézett rajtam, s aki meg nem annak szóltak hogy ide nézzenek.
Hát ez nagyon jó. Mióta vagyok én ilyen észrevehető?Na mind1…
Annak ellenére hogy végigbámultak, úgy mentem hazafelé, mint minden egyes nap, teljesen természetesen.
Megint el kellett mennem egy forgatási helyszín mellett, és akaratlanul is odapillantottam amerre ő van. A rajongók hadától annyira megrémültem, hogy szabályosan lefagytam, és ijedtembe hátra is léptem.
Mindenki úgy meredt rám, mint még soha senki. Hogy mi volt az arckifejezésekben?
Nos volt harag, kétségbeesés, idegesség, tanácstalanság, tudatlanság, kíváncsiság… és még ki tudja mi. Mindössze csak egy személy meredt rám máshogy, s az nem volt más, mint kétségbeesés, és félelem.
Nem értettem Taylor Lautner most miért néz így rám. Mi történt ami ennyire felzaklatott mindenkit? Mit tettem amitől ennyire híres lettem?
A kérdések csak záporoztak, de hol a válasz? Elkezdtem futni félelmemben, és meg sem álltam hazáig.
Kifulladva estem be az ajtón, hisz rohantam ahogy csak bírtam.
A telefon megcsörrent a fenső szintem a szobámba, amit a mai nap elfelejtettem berakni a táskámba, így még oda is futnom kellett.
- Halló? – kérdeztem levetve magam az ágyra, s Gabi szólt bele a telefonba.
- NA VÉGERE!!! Egész nap hívogatlak, te meg fel se veszed!! – kiabált bele.
- Bocsánat itthon hagytam a telefonomat! – védtem magam, de bevallom… féltem. Ilyen mérgesnek még nem hallottam.
- Hát ne hagyd otthon!!! – vágott vissza, és én erre nem tudtam mit mondani már, mert nem volt hozzászólásom, sem időm – Na ide figyelj Alyoson Roberts!! Jó lenne ha felhívnád a bátyámat, mert egész nap be van zárkózva a szobájába, és azt a hülye gitárt nyúzza!! Dolgozni se ment! Semmit! Egyszer láttam azt is akkor, amikor kitört belőle a nő és egy könnycsepp csordult le arcán! Na de persze ha olyat kívánsz mondani neki, ami csak még jobban szomorítja azt most azonnal lökd mert nagyon nincs türelmem hozzád!! Hogy tehetted ezt?
- Mit tettem? Mi a baja Taylornak? Mi történt? Egész nap mindenki gyűlöl. Miért csináljátok ezt velem?? – kérdeztem, és elkezdtem szabályosan bőgni. Annyira fájt ahogy egy barátnőm beszélt velem ilyen lenézően. És ráadásul életem értelme sincs jól. Mi változhatott meg egy nap alatt?
- Jaj Alyson… - váltott végre gyengédebb hangra, mikor meghallotta a zokogásom – Akkor semmi nem igaz?
- Mégis mit tettem? Létrehozott a testem egy új vírust? Vagy tudatomon kívül megöltem valakit? Köröznek? – zokogtam a telefonba, de csak ennyi volt a válasz:
- Szerintem nézd meg a mai újságot ha még megvan. Biztos nem olvastad még. Aztán hívd fel kérlek a bátyámat, és mond el neki az igazat. – mondta bánatosan, s letette.
Persze rögtön fel is álltam az ágyról, és leszaladtam a nappaliba, ahol az asztalon megláttam a friss újságot, majd kihajtottam. S elfogott a düh és a mérhetetlen bánat.
A címlapon megláttam Taylor Lautnert, s magamat, ahogy mosolyogva sétálunk egymás mellett. Ha nem én lennék komolyan elhinném, hogy egy szerelmes pár.
„TAYLOR LAUTNER ÚJ ÁLDOZATA!”
„Taylor egy rajongót fogott ki magának, s mint láthatják, már is dúl a love…
Egy lány, aki ismeri a csajt azt nyilatkozta, „Alyson Robertsnek” most lett új pasija …”
„a folytatást a 18. oldalon olvashatják”
Mondani sem kell, hogy már zokogtam.
Édesanyám bizonyára elment a barátnőjéhez, én pedig itthon szenvedtem.
A telefon újból megcsörrent, s most már kevésbé olyan gyorsan mentem fel érte, hisz szinte csak húztam magam, s közben sírtam, mint akinek az életén múlik, de olyan keservesen is.
- Als? Na végre hogy itt vagy!! Egész nap próbáltalak elérni és… jaj szegénykém. Te aztán ki vagy… - szólalt meg Szirén, majd mikor meghallotta hogy sírok rögtön váltott.
- Út.. utálsz m…m…mi? – akadoztam, majd újból kitörtem.
- Jaj ugyan!! Gondolom Gabi hamarabb hívott azért gondolod ezt! Hát az igaz hogy eléggé ki volt, de most hogy így hallak… láttad már a…
- 5 perce – válaszoltam, még mielőtt megkérdezi.
- Oh akkor azért vagy ilyen pocsékul. Jaj szegénykém.
- Most… bocsi de leteszem nem baj? – hadartam.
- Persze Persze! Sírd ki magad!! Ne feledd mi mindig melletted állunk! – bíztatott, de semmire nem jutotta már tőlem, csak az ujjamat bírtam már mozgatni, és azzal is csak kinyomtam.
Csak feküdtem az ágyon, és sírtam. Nem akarom ezt. Nem akarom elveszíteni a kedvesemet. Nem akarom ilyen hamar elveszíteni azt az álmom, amire annyit vártam. Még csak pár napja kaptam meg, és… és máris…
Na meg Gabi is. Jaj és Mikenak ez most hogy fog esni ha ezt meglátja? Mendy is…
Jaj Mendy. Most olyan szívesen hallgatnám ahogy nyugtat, de nem sózhatok mindent a nyakába, na meg biztos vagyok benne hogy ő ezt már tudta előre. Tudtam én is! Tudtam, hogy ez lesz. Előre láttam. Már akkor tudtam, amikor megbeszéltük ezt a találkát. Miért mentem bele?
Mikor megcsörrent az ajtóba a kulcs, összerezzentem, s próbáltam kicsit halkabban sírni, de nem ment.
Hallottam ahogy egyre gyorsabban veszi a lépteket a lépcsőn majd benyit a szobámba, s ahogy csak tudtam a párnámba kiabáltam, hogy hallja ő is.
- Semmi baj anya! Jól vagyok. Kérlek hagyj magamra! Még van egy csomó dolgom és elrontottam az egész jövőmet szóval kezdhetem újból tervezgetni az egészet. – közöltem, majd újból kifakadtam, s bár alapból az arcom a párnám volt, alá nyúltam, s még jobban belenyomtam a pofámba, hogy tompuljon a bömbölésem hangja.
Nem anya volt, aki a házba jutott.
Nem ő volt, hanem egy sokkal fontosabb személy, akinek most az 1kilóméteres körzetén belül is bűn volt tartózkodnom, még ha nem is volt igaz, ami most „még” ország határain belül terjeng.

8. fejezet Ebédszünet

2010-09-04T00:35:00.000-07:00

Másnap a nappali padlóján ébredtem fel. Hogy hogy kerültem oda arról dunsztom sincs, de nem tetszett az egész.
Feltápászkodtam, és féltem kinyitni a szemem, de mégis megtettem.
Megláttam az asztalon egy papírdarabot, rajta egy tollal.
Nagyon úgy tűnt, hogy ez valami teendők listája.
„3 váza
4 antik tányér
Megszámlálhatatlan mocsok a földön.
Fagyis TV képernyő.
Elszakadt nagyitól örökölt függöny
1 mínusz telefon (szerencsére a tied)
Holnap jövök haza! Jó munkát!”

Körülnéztem a szobába, és úgy láttam a képeit kifelejtette, amiknek a fele lent lógott a földön.
Páran már elmentek. A kis sunyik. Mindössze csak Mendy, Lili és Szirén maradt itt.
Nos… Egy kis munkaerő. Bár hárman elég nehezen végzünk. Felzargattam őket, hogy kezdhetnénk pakolni, hisz már 11 óra van, s mind kelletlenül, nyöszörögve keltek fel.
Szirén Persze amint készen lett önmagával már el is távozott. Végül is mit vártam volna a szépségkirálynőnktől?
Lili seperc alatt összepakolt, s a takarítást ránk hagyta Mendyvel. Vagyis nem is igazán ránk hagyta…
- Köszi szépen a gyors rendrakást! De most már ezt ránk bízhatod!- jelentettem ki az órát észrevéve ami fél kettőt mutatott.
- Ugyan semmiség, de szívesen segítek még! - mondta a mi kis kedves rendtündérkénk, de szó szerint kitessékeltük az ajtón Mendyvel.
Mikor végre eltávozott mind ketten az ajtónak dőltünk, s nagy sóhaj közepette próbáltunk megnyugodni. Lili bizony Taylor látványát tuti nem bírta volna… legalábbis a nélkül, hogy ne ájuljon el, vagy ne támadja meg.
Kopogtatott valaki az ajtón, s összenéztünk Mendyvel.
- Mondom hogy menj haza!!! Kipakoltad magad!! Apukád már biztos aggódik!! Na meg Ebédelni sem ebédeltünk szóval Majd holnap találkozunk!! – kiabáltam ki.
- Hát jó ha te így akarod… - kiabálta vissza egy férfi hang, amire azonnal mindketten felpattantunk.
Kinyitottuk az ajtót, és szerelmem állt az ajtó előtt… vagyis már ment el de mosolyogva vissza nézett.
- Huh. Ti aztán aludtatok. Nem azért de szerintem ne mutatkozz senkinek ilyen fejjel. – nevetett, s hirtelen nem értette miről beszél.
Vágtam egy értetlen pofát, majd beugrott.
- Basszus. – jött ki hirtelen Mendy szájából, s valahogy tőle már jobban értettem.
- ÁÁÁÁ Még át se öltöztem, és még a mosdóba se jutottam el!!! – kiáltottam, s automatikusan felrohantam az emeletre.
- Sziasztok! – hallottam meg később Lautner hangját is a földszintről, és imádkoztam, hogy remélem nem látott meg.
Nem köszöntem vissza. Próbáltam, kiszedni a Chipset a hajamból, na meg jó lett volna lemosni magamról a lekvárt is.

Mendy szemszöge:

„Nem kedveltem. Határozottan, és visszavonhatatlanul NEM! Túl jóképű volt ahhoz, hogy normális legyen, és ne csavarja el egyik legnagyobb rajongója fejét, majd törje össze a szívét. Jó oké. Mondta hogy csak barát akar lenni de ez tuti hogy kamu!! Miért akarna hirtelen egy rajongóval csak barátkozni? Tuti hogy tönkre fogja tenni Alysont, de azt megemlegeti! Be is fogom rögtön mocskolni a sajtóban az hétszentség!”
Kissé ellenségesen méregettem a srácot, míg jól elbeszélgetet fajtársával. Tipikus pasik. Csak a kocsikról bírnak beszélni… na meg a csajokról, aki most teljesen véletlenül egy személyre irányul, és az nem más mint a legjobb barátnőm.
- De Mendynek is jönnie kell!! Biztos pocsék lenne Alysonnak egyedül lányként. Na meg hát ő szinte hozzánőtt!! Igaz? – néztek hirtelen mindketten rám.
- Persze! – jelentettem ki.
- És Szerezhetnénk neked pasit! – folytatta barátnőm nagy szerelme, óriási mosollyal az arán.
- Még mit nem?! Az egyik autót ne kössem el? – kérdeztem felháborodva.
- Mi van? Ti most rablásra készültök? – kérdezte hirtelen mellettem teremve Als, s átkarolt.
- Úgy alakult a dolog hogy négyesben megyünk egy autó-kiállításra. – tudósított minket Lautner.
Barátnőm elmosolyodott de túl jól ismertem.
- Hurrá! – vigyorgott, de tudtam… ugyanaz a véleménye mint nekem.
- Utána elmegyünk a parkba is becsszó! – nézett azzal az „aranyos” arcával sztár „barátunk”, amire mi csak bólogattunk.
- Majd azt mondjuk hogy megnézzük újból azt a szép BMW-t és közben benézünk a kiállítás melletti butikba! – ölelt meg Als és suttogta a fülembe, amire jobb kedvem lett.
- Éljen akkor induljunk!! – kiáltottam óriási lelkesedéssel. Legalább még egy nap amit csak ketten töltünk szinte… na meg a fiúkkal.

Taylor Brown szemszöge:

Nem ilyennek képzeltem. Tényleg nem látszik rajta hogy el akarná csavarni a fejét, az én egyetlenemnek, s így megbékéltem vele. Nem gondoltam volna hogy a sztárok ilyenek. Azt hittem hogy az életük nem másból áll, mint a pénzből a csajozásból, és a drága holmik megvásárlásából, de ez a srác nem ilyen. Jól el lehet beszélgetni vele másról is, mint például ilyen rendezvényekről, amire most készülünk.
Kedvesem mellém lépdelt, csillogó szemekkel felnézett rám, majd megfogta a kezem, és már húzott is az ajtóhoz.
Nem gondoltam volna hogy ennyire szereti a kocsikat. Mendy is boldogon jött utánunk, barátnőjébe karolva, de azért látszott hogy a két csaj jobban össze van nőve, na meg mi ketten Taylorral is.
- Szívem szerintem jobban járunk ha ti ketten előre mentek, engem kicsit idegesít, hogy így van a kezünk. – mondta, s igaza volt.
A kezemet már muszáj voltam hátra tartani, ha fogni akartam, az övét, de nem akartam elengedni.
Elhúztam a számat, s igazat adtam, majd máris egyedül éreztem magam.

Taylor Lautner szemszöge (3 és fél órával később) :

- A csajok merre lehetnek? – kérdeztem névrokonomtól, akivel jól összehaverkodtam.
Persze a sajtó nem került el, se a sikítozó csajok. Folyton képeket kértek, s még Taylorért is könyörögtek néhányan, de inkább azok, akikről kiderült hogy ismerik őt.
Remélem a sajtó nem fog szaglászni a barátaim után. Vagy legalábbis békén hagyja őket, mint a többieket.
- Tényleg! Azt mondták nemrég, hogy elmennek megnézni azt a szép kis BMW-t… mikor is volt?
- Kb. 3 órája. – válaszoltam és jót nevettem a „Nemrég” kifejezésén. – Na de tényleg jó lenne indulni.
- Remélem a csajok nem tervezik azt hogy nézzük megint végig ebbe a melegbe ezeket a szépségeket. Így is mindenhol meg kellett állnunk. – vágott unott pofát.
- Jah. Meg hát ez a meleg is… szörnyű. – letöröltem egy izzadtságcseppet homlokomról, talán már ezredjére, s nagyot sóhajtottam.
- Csakhogy megtaláltunk titeket!! Már vagy 2órája keresünk! – hallottam meg az ismerős női hangot a hátunk mögül, s automatikusan hátrafordultunk.
Képtelen voltam magamban tartani a nevetést. Még hogy két órája keresnek. Talán negyedannyi ideje. Kezükben nagy táskák díszelegtek, és felismertem a rajtuk lévő feliratot.
- Látom elmentetek a boltba is. – mosolyogtam.
- Oh csak benéztünk… - válaszolt Mendy mosolyogva.
Alyson inkább mindenre nézett, csak nem ránk.
- De azért tényleg csodás volt az a BMW! Nem semmi lóereje van, és az a forma… cabrió módjára egészen biztonságos. Na meg jól szemügyre vettük azt a Breaking Dawn-os előautót. Hát én is kinézném belőle hogy semmi karcolás nem lenne rajta, ha hirtelen kitörne a negyedik világháború… - mosolygott Alyson, és barátnőjéről lerítt, hogy nem is látták, de akkor honnan tudta, hogy ki van állítva?
- Ja tényleg nagyon szép volt az is. Igaza van a pasasnak. Jól jönne egy neked is. – lépett kedveséhez Tay, s megpuszilta.
- Milyen pasasnak? – kérdezte hitetlenkedve Mendy
- Annak az Edwardnak vagy kinek…
- Várj!! Te elolvastad? – ámult Alyson, és én is érdekesnek véltem, hogy honnan tudja ezt a részletet… nem látszik valami nagy Twilight saga fannak és ezt ki is jelentette.
- A húgomtól hallottam – nevetett.
- Na én meg megyek. – jelentette ki Amanda, mikor meglátta mennyi az idő.
- Hova?
- Találkozója van. – mondta helyette Als, s kacsintott egyet rám és barátjára, mikor barátnője nem vette észre.
- Akkor majd találkozunk! – mondta ki az utolsó mondatát, majd megölelte legjobb barátnőjét, s míg távozott dobott egy puszit mindenkinek.
- Nos… szerintem én is megyek… érezzétek jól magatokat a parkban! – mondta Taylor is, majd szerelméhez hajolt, s oly hevesen csókolták egymást, hogy sóvárogni kezdtem az után, hogy most névrokonom helyébe legyek.

Előzetes a "Kiállítás" c. 8. fejezetből

2010-09-03T05:47:00.000-07:00

Lili seperc alatt összepakolt, s a takarítást ránk hagyta Mendivel. Vagyis nem is igazán ránk hagyta…
- Köszi szépen a gyors rendrakást! De most már ezt ránk bízhatod!- jelentettem ki az órát észrevéve ami fél kettőt mutatott.
- Ugyan semmiség, de szívesen segítek még! - mondta a mi kis kedves rendtündérkénk, de szó szerint kitessékeltük az ajtón Mendyvel.
Mikor végre eltávozott mind ketten az ajtónak dőltünk, s nagy sóhaj közepette próbáltunk megnyugodni. Lili bizony Taylor látványát tuti nem bírta volna… legalábbis a nélkül, hogy ne ájuljon el, vagy ne támadja meg.
Kopogtatott valaki az ajtón, s összenéztünk Mendivel.
- Mondom hogy menj haza!!! Kipakoltad magad!! Apukád már biztos aggódik!! Na meg Ebédelni sem ebédeltünk szóval Majd holnap találkozunk!! – kiabáltam ki.
- Hát jó ha te így akarod… - kiabálta vissza egy férfi hang, amire azonnal mindketten felpattantunk.
Kinyitottuk az ajtót, és szerelmem állt az ajtó előtt… vagyis már ment el de mosolyogva vissza nézett.
- Huh. Ti aztán aludtatok. Nem azért de szerintem ne mutatkozz senkinek ilyen fejjel. – nevetett, s hirtelen nem értette miről beszél.
Vágtam egy értetlen pofát, majd beugrott.
- Basszus. – jött ki hirtelen Mendy szájából, s valahogy tőle már jobban értettem.
- ÁÁÁÁ Még át se öltöztem, és még a mosdóba se jutottam el!!! – kiáltottam, s automatikusan felrohantam az emeletre.

7. fejezet Álom

2010-08-30T14:54:00.001-07:00

Ijedten emelkedtem fel kedvesem karjaiból, és jobban dobogott a szívem mint valaha. Már sötétedett, és anyukám is hazajött.
- Jó estét álomszuszék! – mosolygott kedvesem azzal az elbűvölő mosolyával.
- Öh… hány óra van? – kérdeztem, s a hajamat kezdtem igazgatni.
- Fél 8 múlt.
- És te eddig itt ültél mozdulatlanul?
- Aha. Olyan aranyos voltál. Nem volt szívem felkelteni. Nevettél álmodban. – mosolygott, majd elfojtott kacagást hallatott.
Még mindig a hajamat igazgattam… volt egy gubanc benne ami nem akart az istenért sem olyan lenne amilyennek én akarom, és közben visszagondoltam mit álmodtam.
- Érdekes. Pedig rémálmom volt. – tudósítottam, s most már a kezemet se tudtam kiszedni a hajamból, és úgy láttam nagyon tetszett neki.
- Na gyere! – sóhajtott majd a hajbörtönbe zárt kezemet próbálta óvatosan maga felé húzni – És… mit álmodtál?
- Azt hogy egy haverom eljött hozzánk és megtámadták a csajok. – foglaltam össze és tudtam hogy tudja kire gondolok.
- Áh értem… Szegényke – nem bírta már megállni a nevetést, és hangos kacaj árasztotta be a szobát.
- Ez nem vicces! - ültem fel hirtelen, és akkor vettem észre hogy a kezem szabad. Megtapintottam a gubancot, de mintha ott se lett volna.
- Jó estét! – mosolygott Mendy lefelé jövet a lépcsőn. – Mit tett már megint? – nézett Taylorra, s láttam, hogy nem bírja visszatartani ő sem a nevetést… bár nem tudta, hogy min nevet Tay, de abban biztos volt, hogy megint én csináltam valami hülyeséget.
- Azt álmodtam, hogy egy haverom eljött hozzánk és megtámadták a többiek. – mondtam ki abban reménykedve hogy megért, de a remény nem tett semmit… ő is elkezdett hangosan nevetni, amire a többiek is leviharoztak.
- Mi van? – kérdezték mosolyogva. Itt kezdődött az egész buli.
- Alyson barátnőnk azt álmodta hogy letámadtok valakit. – kacagta Mendy, amitől 5 gyilkos pillantással találkoztam össze hirtelen, de ők sem bírták megállni a mosolyokat
- Hát ilyennek ismersz? – kérdezte szomorúan Emily – hogy letámadjuk az embereket, leszedjük róluk a ruhát meg ilyenek?
Erre nem volt mit mondanom. Hazudni nem akartam, de viszályt szítani se. A válasz valójában az „Igen” lett volna, de tudtam… akkor megint kihívják a rendőrséget a szomszédok köszönhető a sikítozásnak ének idején. Így inkább csak a szemébe meredtem, és szomorú, megbánó képet vágtam.
A szemek összeszűkültek, és már éreztem… Itt a vég.
Megszorítottam kedvesem pólóját, aki mindezen jót mosolygott, mit sem törődve azzal mi lesz most velem, majd az öt ördög felszaladt az emeletre, és olyan hangokat hallottam amik nem igazán jelentenek jót.
Kipattantam kedvesem öléből, és a kanapé mögé rejtőzködtem el, megfogva két díszpárnát, és Mendy is ugyanezt tette.
Taylor csak ült a fotelban és figyelte mi történik. Szegénykére talán fel kéne hívni a veszélyre, mert ő nem volt itt a legutóbbi alkalommal amikor ez történt. Akkor Mike lett az áldozat, és ő végezte a legrosszabbul.
- Tay… ööö… szerintem bújj el valahol! – ajánlottam neki, de már késő volt.
A csajok hősi kiáltással leviharoztak a lépcsőn, és felénk tartottak párnával a kezükben. Még egy utolsó pillantást vetettem a szobában lévő épp holmikra, amik a következő pár órában áldozatokká válnak, majd felálltunk barátnőmmel, kirohanva a kanapé elé védve kedvesem, és anyukám is belépett a szobába.
- Fent Alyson szobájában!! – jelentette ki teljesen nyugodtan, majd még hozzátette – HALKAN! – mondta, majd leült Taylor mellé, kezébe vette a Távirányítót és bekapcsolta a „Paprika” TV csatornát, amin épp a kedvenc sorozata ment „Mit eszünk ma” címmel, amire persze rögtön fel is rohantunk.
Szerelmem megállított mikor az első lépcsőfokon felléptem.
- Beszélhetnénk? – kérdezte megfogva a kezem, majd anya arckifejezésére pillantottam ami megnyugtatóan a TVre meredt, én pedig kedvesem után mentem.
- Igen? – kérdeztem a konyhában a pultra felülve, ő elém lépdelt és megfogta a derekam.
- Szóval… Mi lesz holnap? – kérdezte és értetlenül meredtem rá – Azt mondtad Lautnernek hogy „Akkor holnap” – mondta, és bár nevetni támadt kedvem a mosoly nem húzódott nagyobbra, és inkább úgy döntöttem játszok egy kicsit vele.
- Oh igen. TL randira hívott holnapra valami parkba. – mondtam ki a félig igazságot, és próbáltam tovább színészkedni de nem ment. Ledöbbent arcán egy óriásit felnevettem – Nyugi már! Nem Randi! Csak találkozunk! Mint haverok!
Fellélegzett, mintha komolyan bevette volna amit mondok, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Hosszan csókolóztunk megint, s olyan szenvedélyesen hogy belebizsergett mindenem.
- Jaj kérlek! Csak a konyhát hagyjátok szabadon! És mit mondtam neked a pulton ülésről? – csoszogott be anya „hót” fáradtan.
- Elnézést kérünk! – szólalt meg Taylor teljesen udvariasan, és leemelt a pultról. – Többet nem engedem hogy itt helyezkedjen el és messzire elkerüljük a konyhát ha ketten vagyunk – mondta teljes tisztelettel nézve anyámra, de Grace csak mosolygott az egészen.
- Nem azt mondom hogy ne legyetek a konyhában, csak ne itt enyelegjetek! És tetszik ez a lovagiasság. Tudom kicsim, hogy nem vagy annyira oda érte, de én is láttam már ezt a nagy mániádat vagy háromszor, és azt kell mondjam hasonlít Edwardra, és ez tetszik. Ha az a pasas lenne a vejem akkor én kicsattannék az örömtől.
- Akkor ez azt jelenti hogy örülsz hogy együtt vagyunk? – csillant meg a szemem, s közben kapaszkodtam párom nyakába mert eszébe sem jutott lerakni.
- Hmm… majd meglátom… eddig jól teljesítettél! – kacsintott anya az én Jacobomra (méghogy Edward! Az hiányzik még!)
Mikor végül eltávozott a konyhából egy pohár jégkrémmel a kezében újból megcsókolt Brown, de ez fele addig se tartott mint az előző.
- Szerintem lassan megyek. – mondta, majd ajkunk újra összeért – A csajok már nem bírnak magukkal. – jelentette ki, majd egy kuncogást hallottam meg. Egyedül Lili az aki nem bír magával ilyenkor, de ő tudom hogy nem ilyen, hogy egyedül lejön… szóval itt az egész bagázs. Nagyot sóhajtottam.
- Rendben. Akkor… mikor… találkozunk?
- Nos… Holnapután érted megyek és elnyalunk egy fagyit ok? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, majd letett végre, s búcsúzás nélkül megcsókolt.
Kézen fogva indultunk ki az ajtóhoz, a barátnőim szeme előtt, mintha ott se lennének, s a búcsúzkodás valami halálfájdalmas volt. Vagy 5 percig csak álltunk egymás előtt fogva egymás kezét, egymás szemébe nézve, mindketten arra várva hogy a másik szólaljon meg, majd mikor már tényleg kínos volt ez az „igenis te szólalsz meg előbb” Gabi megölelte a bátyját , majd kitolta a házból.
- Akkor szia! – mondtuk egyszerre, még mielőtt bezárult volna az ajtó.
Egymás szemébe néztünk, majd felrohantunk a szobámba, s mikor becsuktuk magunk mögött az ajtót az ablakhoz rohantuk hogy lássuk mikor már nincs hallótávolságban.
Egy ideig még totojázott az ajtónk előtt gondolkozva azon, hogy még bekopogjon e, majd mosolyogva megrázta a fejét, és elindult hazafelé. Mikor az ablakomhoz fordította a fejét, a sötétítő mögé bújtunk, és szinte hallottam elfojtott nevetését, majd én néztem ki még egy résnyire meglesve hogy még itt van e, de már messze járt.
Óriási sikítás törte meg a sugdolózást, és Gabi nyakába ugrottam.
- Köszönöm Köszönöm Köszönöm! – ismételgettem, és mindenkit halálra ölelgettem.

Előzetes az "Álom" c. 7. fejezetből

2010-08-29T22:24:00.000-07:00

- Hát ilyennek ismersz? – kérdezte szomorúan Emily – hogy letámadjuk az embereket, leszedjük róluk a ruhát meg ilyenek?
Erre nem volt mit mondanom. Hazudni nem akartam, de viszályt szítani se. A válasz valójában az „Igen” lett volna, de tudtam… akkor megint kihívják a rendőrséget a szomszédok köszönhető a sikítozásnak ének idején. Így inkább csak a szemébe meredtem, és szomorú, megbánó képet vágtam.
A szemek összeszűkültek, és már éreztem… Itt a vég.
Megszorítottam kedvesem pólóját, aki mindezen jót mosolygott, mit sem törődve azzal mi lesz most velem, majd az öt ördög felszaladt az emeletre, és olyan hangokat hallottam amik nem igazán jelentenek jót.
Kipattantam kedvesem öléből, és a kanapé mögé rejtőzködtem el, megfogva két díszpárnát, és Mendy is ugyanezt tette.
Taylor csak ült a fotelban és figyelte mi történik. Szegénykének talán említeni kéne a veszélyt, mert ő nem volt itt a legutóbbi alkalommal amikor ez történt. Akkor Mike lett az áldozat, és ő végezte a legrosszabbul.

6. fejezet Maraton

2010-08-27T15:41:00.000-07:00

- Mike! – kiáltottam utána, s én is elkezdtem futni.
Túl gyors. A suliban él futó volt, nem csoda hogy utána hamar kifáradtam. A sírás környékezett de erőt vettem magamon, s elindultam visszafelé, ugyanis elhagytam rég azt a helyet, ahol le kell fordulni az étteremhez. Bánatosan, lehajtott fejjel sétáltam, s közben a forgatási helyszín mellett is el kellett mennem. Akaratlanul is meghallottam a nevet, ami most csak egy lapáttal tett a helyzetemre.
- Taylor ez nem igaz! Mi a franc ütött beléd ma? Na jó 30 perc szünet, addig próbáld magad helyrehozni. - hallottam David ideges hangját, s mintha belém csapott volna a villám.
Több bűntudatot éreztem mint valaha. Lehet hogy az ő kedvét is én rontottam?
Kevesen voltak most a színhelyen, és szerencsére nem az őrült rajongók tolongtak, hanem inkább azok, akik a stáb tagjaihoz jöttek, de ezt nem is csodálom. Ebéd idő volt.

Tovább mentem, s kénytelen voltam átvágni a munkahelye mellett, hisz pont az étteremnél forgattak. Csak tovább lógattam az orrom, míg el nem értem a bejáratot. Akkor felnéztem, s találkozott a pillantásunk, de tényleg csak a pillantásunk. Bár ő lefogadnám hogy mindeddig figyelt, én nem bírtam most mélyen a szemébe nézni. Túl nagy volt a bűntudat, még ha talán nem is én voltam a felelős az ő kedvéért.
Berontottam az épületbe és meg se nézve a választékot, úgy kértem mindenki kedvencét.
Bele tellett egy 10 perc hogy készen legyen a melegítés, ezért úgy döntöttem, inkább leülök és megnézem a holnapi ajánlatot, de ezt nem tehettem meg, hisz a sztárom belépett az ajtón, s leült velem szemben.
- Mit tett veled? – kérdezte rögtön aggódva.
- Megcsókolt és elrohant. – válaszoltam, s elvettem a szeméről a tekintetem.
- De egy disznó!- tört ki hirtelen.
- Semmi baj. Megértem, sőt én vagyok itt a ludas. Nem vettem észre hogy szerelmes belém, pedig szinte minden nap találkoztunk, erre így a szívébe gázolok… rossz feltételezésre jutottam felőle.
- Jaj ne verd magad ostorral! Majd találkoztok még úgyis és akkor minden helyre jön. Legalább nem nyúzom magam hogy először megzavartam az egészet… azt hittem haragudni fogsz, de amikor megláttam hogy ennyire le vagy törve…
- Mi? Jah tényleg! Öh… bocsi… azzal a sráccal minden rendben… járunk, teljesült az álmom, amit neked köszönhetek… tudod azok az aláírások sokat segítettek. Ő a barátnőm bátya, és amúgy haragudhatnék is rád de nem teszem, mert másodjára is elvette az eszem… valójában az egyik barátom miatt vagyok letörve. Azt hittem… öhm… - nem tudtam elmondjam e neki, és szégyelltem is magam hogy ennyire kitörtem előtte.
- Mit hittél? – kérdezte türelmetlenül.
- Ömm… nem ezt nem mondom el. Elítélnél és kinevetnél. Még én is rettenetesen haragszok magamra, hogy feltételeztem is róla ilyet, pedig ő tényleg úgy nézett rám mint aki szerelmes és el sem hiszem hogy nem vettem észre.
- Mit hittél? – ismételte, amitől a szemébe kényszeríttet nézni.
- Azt hittem… izé… hogy ő közénk való fiúként, hogy ugyanazt a nemet szereti, mint mi heten.
A csengő megszólalt, hogy kész a kaja, s rögtön fel is ugrottam, hogy elvegyem a szatyrokba gyömöszölt dobozokat. Amint megfordultam Taylor még mindig ugyanabba a testhelyzetbe, könyökölt mindkét kezével az asztalon, s tenyerei összefonódtak, üresen tekintett az asztalra, mintha egy robot lenne ami csak arra vár hogy bekapcsolják.
Úgy döntöttem még leülök egy kicsit hozzá, így letettem az asztalunk mellé a nylon táskákat, s csak figyeltem barátom reakcióját.
- Szóval… - megköszörülte a torkát, s látszott hogy egy nevetést próbál lenyelni, amiért nem ítéltem el - melegnek hittétek. – nézett újból a szemembe.
- Igen. – mondtam, s lesütöttem a szemem.
Nagy levegőt vett újból, szemem sarkából láttam hogy megrázkódott, s inkább témát váltott.
- Hazavigyelek?
- Inkább ne. A csajokat vihetném hangszálgyógyító orvoshoz vagy ki a fenéhez…
- Akkor elkísérlek egy darabig. – erősködött s bólintva a táskáért nyúltam, de már egy szabad se volt, mert mindkettőt lefoglalta.
Felálltunk, elköszöntünk, és már indultunk is utunkra.
- Nem fognak a rajongók…
- Nem hiszem. Ebéd idő van és ezért van a napszemüveg, és a sapi.
- Tudod én így is felismernélek. – csúszott ki a számon.
- Háh látszik hogy oda vagy értem.
- Nem is! Én Jacobos vagy! Nem bírom egyik sztárt sem a sagából… csak a történetet. – adtam elő teljes odaadással hogy nem érdekel senki, bár nem vagyok olyan jó színész, mint ilyenkor hiszem magam, na meg már régebben elárultam magam, és ezzel csak jókedvet szereztem neki.
- Ahogy gondolod… - mondta, mikor már abbahagyta a heherészést.
Csak békésen mendegéltünk kettesben a tág utcákon, ugyanis szűknek nem nevezhettem az autópálya szélességű, kibővített parkolós, két járdával tágított utcát. Csak némán sétáltunk egymás mellett. Néha megpróbáltam elvenni tőle legalább az egyik táskát, de morogva elhúzta a kezem ügyétől, így beletörődtem, hogy max. csak egy utca erejéig tarthattam a „Ping” feliratú fehér szatyrokat.
- És veled… veled mi volt amikor…
- Amikor nem mosolyogtam a kocsiban? Nos talán az is közrejátszott hogy azt hittem elcsórtátok a mobilom – mosolyodott el olyan Jacobosan, amire én csak egy „hülyének nézel?” fejet vágtam be, és úgy látszik ez is tetszett neki – Na meg kissé késésben is voltam, és tudtam mi vár rám Davidtól…
- A lényegre térnél? Tudod ha a helyedben lettem volna, nem azt a képet vágtam volna… én is kiöntöttem a szívem, te jössz! Kérlek ne kerülgess! – kérleltem, hisz leírt róla hogy nem ez bántja… az meg végképp nem igaz, hogy azért mert tolvajnak nézett.
- Azt hittem nem akarsz velem találkozni többet… - bökte ki végre – nem akartalak megzavarni, és mégis muszáj volt… de mást akartam egyébként mondani, tudtam hogy hol van a mobilom.
- Akkor mit? – kérdeztem kíváncsian, s megállt.
- Megérkeztünk… ennél tovább nem mehetek, mert a barátnőid leszedik rólam a sapim és a szemüvegem, utána meg megkerget a sajtó… - mondta témát váltva, és észre se vettem hogy tényleg most már muszáj átvennem a táskákat, aminek örültem is, meg nem is mert olyan szívesen beszélgettem volna még.
- Mit akartál mondani? – kérdeztem újból a szemébe nézve, vagyis kerestem a szemét a sötét szemüveg mögött.
- Alyson! – hallottam meg kedvesem hangját hirtelen, s mindketten a hang felé fordultunk.
Épp a sarkon állt meg ledermedve, kis pánikot sugározva az arcán, majd közelebb jött, s megállt mellettem.
- Helló! – köszöntötte Lautnert, végigmérve izmos karját… lefogadom azon gondolkozott, ha verekedni támadna kedve milyen viszonyai lehetnének.
- Szia! – egyik kezéből, átvette a másikba is a táskát, és kezét nyújtotta kedvesemnek, aki elfogadta az üdvözlést – Taylor Lautner nagyon örvendek!
- Taylor Brown! – mutatkozott be ő is, majd megfogta a kezem, és láttam, hogy haverom, azt vizslatja.
- Oh szóval te vagy az a nagy álom akiről fecsegett a csajszi. – mosolyodott el.
- Igen az lennék. – viszonozta a mosolyt kedvesem is, de éreztem a feszültséget a levegőben.
Én csak álltam és fejemet kettőjük között ingattam. De jó hogy én csak 173 vagyok ők meg mindketten 180 felett vannak, most olyan kicsinek érzem magam. Úgy magasodtak mindketten felém mint Hádész és Zeusz… csak nem tudom eldönteni hogy melyik, melyik, de az biztos hogy mindketten isteni jól néznek ki.
Csak némán álltunk, az én nyakam már fájt attól hogy folyton felfelé kell néznem, és hogy itt rázom a fejem össze vissza a két fiú között, de ők mintha itt se lettem volna, úgy néztek farkas szemet.
„Farkas szemet néztek” Tök jó… az én farkasom és az Saga farkasa. Ki tudja, talán lehetnének tesók is lehetnének…
Mosolyogva játszottam el ezzel a gondolattal, mikor az egyik Taylor megszólalt.
- Nekem mennem kell vissza dolgozni. – hangzott a hideg hang.
- Rendben. Nos… akkor holnap. – mondtam, és elvettem tőle a táskákat, ő csak bólintott, majd elköszöntünk egymástól, és indult is vissza.
Kedvesem el akarta venni tőlem a táskákat, de nem hagytam magam… eddig is mással cipeltettem, most már én is akarok valamit vinni a ruháimon kívül. Ő csak elmosolyodott, mikor első próbálkozásra nem sikerült neki, de nem adta fel. Újból érte nyúlt, de túl makacs voltam, így inkább csak átölelt, és megjutalmazott újból a csókjával, amitől újból elfelejtettem hogy létezik más is ezen a világon, majd mikor hosszú csókunk vége szakadt nem találtam semmit a kezemben.
Morcos tekintettemet látva kedvesem ijedten meredt először rám, majd amikor megpróbáltam elvenni tőle a táskákat, elkezdett futni.
- Jaj ne már! – kiabáltam, és én is utána eredtem, pedig még félig se pihentem ki az előző maratont.
Minden esetre összeszedtem az eddig gyűjtött erőmet és mindet felhasználva futottam egy fiú után, pedig ez pont fordítva szabályos, de kit érdekelnek a szabályok nem igaz?
Pár lépéssel járt előttem, s mikor úgy éreztem teljes a siker, bekanyarodott, és véletlenül továbbfutottam, amikor észevettem hogy beszaladt a nyitott ajtón.
- A fenébe! – suttogtam magamnak és visszafordultam, én is berohanva az ajtón, de amint utolértem a nappaliban, ledobtam magam a kanapéra, és szaporán vettem a lélegzetet.
A gyomrom korgott, energiám a minimumra csökkent… már azon se csodálkoztam volna, ha levegőt venni se lenne erőm, de ez rutin művelet a testemnek, így megúsztam fulladás veszélyt.
- Ennyire kifárasztottalak? – kérdezte lehuppanva mellém.
- Áh dehogy! Még élek! – adtam ki a hangokat, a szám nem mozgott, csak a nyelvemet forgattam, s hozzá dőltem.
- Mike? – kérdezte rögtön Mendy amint lejött az emeletről.
- Ömm… - összeszorult a gyomrom, s vacakabbul éreztem magam újból – Valami dolga támadt, és elszaladt – nyögtem ki a kis füllentést, és próbáltam most nem rá gondolni, miközben kedvesem karjaiban feküdtem fáradtan.
- Áh megjött a kaja! – vette észre Lili, és rögtön a földön fekvő dobozokhoz kapott.
- Nekem is! – nyöszörögtem, de csak annyira volt erőm, hogy jelentkezzek, hogy én is kérek.
- Csak megmelegítem. – fordult vissza felém barátnőm, s mindenki ment a saját… feje után, ugyanis dolguk nem igazán van.
Én tovább feküdtem, és hallgattam kedvesem szívének dobogását, ahogy vadul kalapál, s közben fejem a mellkasával emelkedett, majd elkezdte cirógatni a karomat, s belebizsergett mindenem. Olyan kényelmesen éreztem magam, mintha egy örökkévalóságon keresztül ebben a nyugalomban lehettem volna. Mellkasa mintha ringatott volna, a gyors tam-tam pedig altatódalként hatott rám. Teljesen belemerültem ebbe a nyugtató, kedves hangba, s most már kezdtem megérteni Edwardot. Nem tudnám elhagyni őt, még ha másnál jobban is járna. Ő az én bevésődésem.
Mosolyognom kellett arra a gondolatra, hogy úgy éljünk mint Sam és Emily. Jaj olyan szép lenne az egész. Látom magam előtt, ahogy nagyiként az unokáimat figyelem, ahogy 4-5 évesen játszanak kint a kertben, s közben mellettem Taylor Brown őszülő hajjal ugyanúgy nevetgél, mint én, miközben papás mamást játszanak.
A csengő megszólalt.
- Majd én nyitom! – kiabált Szirén, s az ajtóhoz rohant.
Én mit sem törődve vele ki sem nyitottam a szemem. Biztos Mike jött meg, de neki is be kell látnia hogy már kiválasztottam a másik felemet, és az nem ő. Na tessék most meg Bellát értettem meg. Lehet ennél szörnyűbb dolog a világon , hogy olyan kitalált személyeket értek meg akiket nem igazán szívlelek?
Nagy sikításra pattant ki a szemem, majd követték a többiek is sikoltozni kezdtek.
- Jesszus mi történt? – kérdeztem rémülten.
Felálltam hogy jobban lássam ki jött, de semmit nem vettem észre, majd közelebb futottam és megláttam valakit, akinek nem itt lenne a helye.

Előzetes a "Maraton" c. 6. fejezetből

2010-08-27T02:23:00.000-07:00

Épp a sarkon állt meg ledermedve, kis pánikot sugározva az arcán, majd közelebb jött, s megállt mellettem.
- Helló! – köszöntötte Lautnert, végigmérve izmos karját… lefogadom azon gondolkozott, ha verekedni támadna kedve milyen viszonyai lehetnének.
- Szia! – egyik kezéből, átvette a másikba is a táskát, és kezét nyújtotta kedvesemnek, aki elfogadta az üdvözlést – Taylor Lautner nagyon örvendek!
- Taylor Brown! – mutatkozott be ő is, majd megfogta a kezem, és láttam, hogy haverom, azt vizslatja.
- Oh szóval te vagy az a nagy álom akiről fecsegett a csajszi. – mosolyodott el.
- Igen az lennék. – viszonozta a mosolyt kedvesem is, de éreztem a feszültséget a levegőben.
Én csak álltam és fejemet kettőjük között ingattam. De jó hogy én csak 173 vagyok ők meg mindketten 180 felett vannak, most olyan kicsinek érzem magam. Úgy magasodtak mindketten felém mint Hádész és Zeusz… csak nem tudom eldönteni hogy melyik, melyik, de az biztos hogy mindketten isteni jól néznek ki.
Csak némán álltunk, az én nyakam már fájt attól hogy folyton felfelé kell néznem, és hogy itt rázom a fejem össze vissza a két fiú között, de ők mintha itt se lettem volna, úgy néztek farkas szemet.
„Farkas szemet néztek” Tök jó… az én farkasom és az Saga farkasa. Ki tudja, talán tesók is lehetnének…

5. fejezet Ez a szerelem...

2010-08-25T11:24:00.000-07:00

Egy kis meglepetés annak köszönhetően, hogy 1000 látogatóm volt már! Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!!

- Úr isten!! Izéé… meg tudom magyarázni! – ordibáltam már szinte hisztérikusan az ijedtségtől, és attól hogy éreztem… az életemet kockáztatom… vagyis a jövőmet.
- Tényleg? Akkor halljam! – mondta fél mosollyal az arcán.
- Nos tudod az úgy volt… - kezdtem, de nem tudtam hogy folytassam. Valamit muszáj kitalálni… valamit amit elhisz.
- Jójó… elég nem kell! – mondta kacagva, karba tett kézzel – Nyugi semmi baj! Csak azt nem értem hogyhogy…
- A munkám az oka mindennek. – válaszoltam letörve, s orromat lógattam.
- Jaj igen. A húgom odavolt hogy kapott aláírásokat. De nem vagy semmi… te nem inkább az az ájulós típus vagy?
- De… Én sem tudom mi történt… vagyis tudom, nem vagyok bolond, – hadartam és éreztem hogy megint hisztérikává válok - csak olyan nehéz elhinni. – váltott a hangom pár fokkal halkabbra, s letörtebbre.
Csak álltunk egymás előtt. Én rá se bírtam nézni. Féltem hogy elítél, hogy úgy hiszi hazudtam. Csak a földet bámultam bánatosan, és azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld.
- Na ne lógasd az orrod! Semmi baj. Megértelek. Nem vagyok olyan mint a húgom. – mondta, s a vállamra tette a kezem.
Kénytelen volt lehajolni hozzám, hogy a szemembe tudjon nézni hisz legalább két fejjel volt magasabb.
Mikor szemem sarkából megláttam hogy olyan közel van az arcunk, hogy akár rögtön le is kaphatnám nagy késztetést éreztem a felől hogy most azonnal eltoljam magam tőle, még mielőtt meggondolatlanságot tennék, de mégsem tettem, csak ráemeltem tekintetemet, s észrevettem hogy mélyen a szemembe néz, majd az arcát egyre közelebb nyújtja az enyémhez, és én se ellenkeztem.
Mikor már csak talán 3 centi választotta el ajkainkat, becsuktam a szemem, s hagytam hogy a többi érzékszerven dolgozzon. A szívem hevesebben vert mint bármi máskor, a légzésem szaporább lett, s a lélegzetünk taszították egymást, de ajkaink mágnesként húzták egymást magukhoz.
- Als!! – Hallottam meg egy ismerős hangot és úgy éreztem most azonnal hozzávágnék valamit a kocsijához. – Bocsi. Csak nem maradt nálam a telefonom?
Eltávolodtam a legcsodálatosabb lénytől, akihez most oly közel voltam s elkezdtem tapogatni az összes zsebemet.
- Bocs de… - megakadt a lélegzetem miközben találkozott a tekintetünk. Azzal a gyönyörű barna szemeivel olyan hivatalosan, olyan… nem is tudom mit láttam benne. Alig lehetett kivenni a komoly arckifejezés között valamit. Talán bánat, vagy csak időhátrány? – az oldalsó zsebbe tettem. – válaszoltam, s rögtön megnézte.
- Kösz. Na szia és még egyszer bocsi! – mondta ridegen és rám se nézett, rögtön ráhajtott a gázra, s közben tárcsázta a számot.
Visszafordultam életem állítólagos értelméhez, de az ő szeme valahogy nem nyugtatott most meg. Miért? Hisz mindig is erre vágytam. Most itt van előttem, mégsem ezt akarom. De akkor mit? Mi vidítana most fel?
A kérdések csak úgy morajlottak a gondolataimban úgy, hogy már meg is fájdult a fejem.
- Hol is tartottunk? – szólalt meg kellemes hangján az előttem álló személy, s a szívem újra hevesebben dobbant, de most nem volt az a borzongás.
- Azt hiszem… - nyújtóztam fel hozzá, s átkaroltam a nyakát. – Itt. – tudósítottam és úgy döntöttem, nem hagyom hogy egy kis antiborzongás megállítsa a pillanatot.
Lehajolt hozzám, hogy ne kelljen nyújtóznom, s a hajamba túrt hátulról.
Ajkunk mohón érintették egymást, s örömmel köszöntötték a másikat. Egy pár percre teljesen elfelejtkeztem arról hogy létezik más is kettőkön kívül. Csak én és Taylor Brown voltunk semmi más.
Vadul öleltük egymást. Kezem feljebb csúszott a hátán, és én is a hajába túrtam. Bár alapból szinte levegő se juthatott közénk, mégis egyre közelebb és közelebb húztuk egymást.
Be kell ismerni, iszonyú jól csókol. Azt szeretném hogy sose érjen véget, de mégis véget ért.
- Uhh. Te aztán tudsz. – mondta szapora lélegzetek között.
- Te sem vagy rossz. – mondtam kipirulva, s minden mást elfelejtettem ami pár percel ezelőtt történt – Akkor…?!
- Igen! Már rég fenem a fogam rád. A húgom volt az aki utalt rá hogy te is…
- Igen… - vágtam én is ugyanúgy a szavába, s újból magához húzott, s ajkaink újra találkoztak.
Ez a csók kevesebb ideig tartott, de a kezünkben folytatódott. Összekulcsoltuk a kezünket, s úgy indultunk tovább hazafelé.
Legalább 10cm-rel a föld felett lebegtem végig hazafelé, csókját még mindig éreztem ajkaimon, ami még mindig bizsergett a boldogságtól, egész testemmel együtt. A szívem is még mindig hevesen vert. Még nem vagyok hozzászokva ehhez az érzéshez… jártam már más srácokkal, de olyannal még nem akit ennyire akartam volna. Valóra vált egy álmom, ami annyit tett hogy a város egyik legjobb pasijával járok, akit elég sokat meg akarnak szerezni, de ő mindet elutasította, miattam. Nem is sejtettem hogy tetszenék neki. Mindig úgy nézett rám mint másra, de mégis valahogy odaadóbban… vagy nem is tudom.
Elkezdtem remegni amikor megláttam a házunkat.
- Nyugi! – bíztatott, s erősebben szorította a kezem – a csajok már tudják hogy összejöttünk… úgy zártak ki az ajtón hogy menjek utánad és mondjam meg neked.
- oké… - cincogtam, s nagy levegőt vettem.
Tettem egy lépést, és ott ragadtam. Taylor is megállt velem együtt, de látta rajtam hogy nem fogok semerre mozdulni, így felkapott a karjaiba és úgy vitt tovább.
- ÁÁ!! Ne! Lécci! Ne csináld! Megyak a saját lábamon csak tegyél le kérlek! – kiabáltam torkom szakadtából, de mintha meg sem hallotta volna, vitt tovább és mikor az ajtóhoz értünk…
- Kinyitnád? – képes volt megkérdezni, de én makacs módjára tovább rinyáltam hogy tegyen le és akkor kinyitom neki szívesen, de inkább csak megvonta a vállát, s ennyit mondott – Kapaszkodj! – utasított és megpróbált csak az egyik kezével tartani, amitől újból óriási sikítással tettem próbára a dobhártyáját, de csak pár másodperc volt, és két kezében tartott újból, a lábával belökte az ajtót, és minden szempár ránk meredt, amit inkább nem akartam látni, így Gabi bátyának a nyakába bújtam – megérkeztünk! – tudósított mindenkit, és legszívesebben vámpírrá váltam volna, had égjek el a napfényben.
- Sziasztok! - köszönt mindenki egyszerre.
- Mi a baj Alyson? Rosszul vagy? – kérdezte Gabi.
- Valami olyasmi… - nyöszörögtem szerelmem nyakába, amit szerintem csak Tay hallott, s éreztem ahogy elmosolyodik.
- Kutya baja. – éreztem ahogy rázkódik a nevetéstől, s én még jobban szorítottam magam kedvesemhez, elbújva a többiek elől, akik most bizonyára jót kuncognak rajtam magukban.
Újból elindult az egyetlen lény aki számomra létezik, és éreztem hogy a nappali felé visz.
Letett a fotelba… vagyis inkább leült velem a fotelba mert a letétel nem sikerült, ugyanis úgy kapaszkodtam belé mint kismajom az anyjába, amin úgyszintén jót kuncogott, majd inkább hagyta hogy tovább használjam pánikszobának, és beleültetett az ölébe. Olyan gyereknek éreztem magam, és hirtelen bevillant hogy talán ez nem tetszhet neki, ezért egy kicsit eltávolodtam tőle és próbáltam leülni mellé, de nem engedett. Értetlenül meredtem rá, hogy most miért ne szabadítsam meg a kellemetlen súlytól, és ő olyan elvarázsolva meredt rám hogy normális esetben elmenekülnék, de nem tudtam megtenni. Ledermedtem teljesen, s én is csak figyeltem ahogy a szeme ide oda cikázik, pontosan megvizsgálja minden szegletét az arcomnak, majd a szemem megakadt az ajkaimon, s újból közelebb nyújtotta az övéit. A szívem a torkomban dobogott, egy pár másodpercig nem tudtam venni levegőt (azt hittem megfulladok), és csak vártam hogy ajkaink összeérjenek, kővé válva, s mikor megtörtént… ugyanúgy ültem, pontosan abban a testhelyzetben, meg sem moccanva. Ő csókolt, de nekem még nem jutott el a tudatomig mit csináljak, s mikor már vette volna el az ajkait az enyémtől, mohón kaptam hozzá. Féltem hogy elveszítem ha most ezt nem teszem, s merítettem egy nagy kanál bátorságot, s mindenki előtt csókolóztunk. Kicsit remegtem, az izgalomtól, hogy vajon mit fognak szólni ehhez? Mit fognak szólni a Taylor szülei? Az oké hogy kedvelnek állítólag, de lehet nem úgy néznek majd rám mint eddig.
Mikor úgy éreztem most már tényleg elég, elhúztam az ajkaimat, s a tenyerem, mi tudatlanságomban az arcára csúszott, megsimogatta azt a tökéletes arcát, majd még egy puszit nyomtam szerelmem pofijára.
- Igen járunk! – csúsztam le Taylor mellé a kanapéra, s komoly tekintettel végigmeredtem a közönségen.
Mindenki némán állt és nézett. Lilin és Emilyn látszott hogy legszívesebben dőlnének a nevetéstől. (Mi ezen olyan nevetséges?)
Szirén és Szara csak kedvesen mosolyogtak, Gabi pedig kimutatta a foga fehérjét is, és jól ismertem… ez az az „Én megmondtam” mosolya.
Mike is grimaszolt valami mosoly félét, de inkább ez olyan volt, mint amikor nevettetnek és közben pedig pisilni kell.
Egyedül Medyson állt hitetlenül… valami nagyon nem stimmelt. Általában ő szokott az lenni amikor valami sikerem van hogy szinte jobban örül mint én, de most inkább le volt törve, mint mosolygott.
Az ő ábrázatára meredtem, és próbáltam megfejteni mi lehet vele. Miért vág ilyen kifejezéstelen arcot? Miért nem örül annak hogy elértem az álmom? Az oké hogy nem az a nagy puszipajtások Taylorral, de ugyanúgy áll hozzá mint Mikehoz, ugyanolyan barátok mint vele.
Bűntudatom támadt hogy valami rosszat csináltam, és most már inkább tűntem bánatosnak mint sikeresnek. Hál’ égnek ezt észrevette és magához kapott, így óriási mosoly ült ki az arcára, s máris jobban éreztem magam. Bár jól ismertem, hogy ez csak valójában álca a valódi érzéseitől, azért jól esett hogy mosolyog és komolyan elhittem hogy örül neki, még ha tudtam is hogy nem repes az örömtől.
- Gratulálunk! – mondta kis észrevehetetlen kétellyel a hangjában és felém jött megölelni.
- JaJa! És Szívesen! Remélem nem lesz máskor is! – nevetett Gabi, aki úgy szintén elindult felénk.
Lassan mindenki halálra nyomorgatott, és arra gondoltam hogy mi lesz ha eljegyez… ha persze addig eljutunk, amit szívből remélek, s mikor végre megszabadultunk a nyomortól kedvesem újból közelebb jött felém (ugyanis hogy lehetne csak kanapén ülve mindenkit végigölelgetni…) s átkarolta a derekamat, amire viszonzás képen hozzábújtam.
Olyan volt, mintha egy boldog család lettünk volna. Az ölelgetés kb. úgy fél óra volt, s meg kordúlt a gyomrom, amire észrevettem hogy ma még nem ettem semmit, és lassan dél.
- Úgy hallom itt valaki nagyon éhes! - hajolt le hozzám egy puszit nyomva arcomra
- Hát… talán egy kicsit. Elmegyek veszek valami kaját…
- Mehetek veled? – kérdezte a hátam mögül Mike, amin kicsit meglepődtem. Kedvesemre néztem kérlelően, s ő egy sóhajjal beleegyezően bólintott.
- Vigyázz rá haver! – bökte oldalba barátunkat, aki csak úgyszintén bólintott.
Elindultam az ajtó felé, levettem a táskámat az akasztóról, majd már indultunk is a kínaiba.
- Tehát… akkor Taylorral… akkor most ez komoly? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Igen. És Annyira örülök! Szebb dolog nem is történhetne velem.
- Aha. – nyögte ki kissé letörve, ami gyanús volt.
- Mi a baj?
- Semmi semmi. Csak féltelek. Annyian szeretnék Taylort magukénak…
- De eddig mindig mindenkit elutasított, kivéve engem. – vágtam a szavába védekezésképen.
- Biztos nincs valaki más akire vágysz?
- Ki más lenne? Tudod jól hogy alig ismerek normális pasikat, és ő az egyetlen aki az.
- Kösz szépen ez fájt! – förmedt rám, s hirtelen eszembe ötlött hogy ő is az valójában.
- Na meg persze te. De te más vagy! Te a legjobb barátnőim közé tartozol. – mondtam kedvesen.
- Ja… tényleg. Én vagyok a +1 a csapatban.
- Úgy van! – mosolyogtam rá, s ekkor vettem észre hogy valami nagyon bántja. - Nem… nem szeretnél a csapatba tartozni? – kérdeztem letörten, és megállt, most már ő is a szemembe nézve.
- Na ilyenre ne is gondolj! Csak… több szeretnék lenni, mint „1” ember a csapatból.
- Ugyan már Mike. Hisz te is közénk való vagy… attól még hogy te vagy az egyetlen más nemű köztünk, ugyanígy hozzánk tartozol.
- Igen… de tudok róla hogy az a hír járja hogy meleg vagyok. De ezt honnan veszitek? – kérdezte és most ledöbbentem.
- Nem vagy az? De…
- Igen nem vagyok az! És szeretnék egy normális barátnőt, aki olyan mint te. Valójában ez is zavar ebben az egészben.
- De hát akkor miért nem mondtad? És mióta tudod?
- A kezdetektől.
- De miért nem szóltál? Akkor úgy is bántunk volna veled. Nem csodálom hogy mindig próbáltál férfiasabb lenni… de ha… ha tudtuk volna nem ráncigáltunk volna el folyton… jesszus….
- Nem azzal semmi bajom nincs, csak… szeretnék valakihez tartozni – nézett mélyen a szemembe, s máris megértettem.
- Akkor járj el egyedül bulizni… mellettünk nem csoda hogy nem találsz senki olyat aki úgy nézne rád, hogy csak ő legyen barátnőd…
- Jaj Alyson! Ne csináld már hát nem érted!? – kérdezte, s közelebb húzott magához.
Az ajkunk összeért és megértettem mi a fene baja, van… ő egyre hevesebben és hevesebben csókolt, de én nem tudtam visszacsókolni. Csak hagytam hogy tegye amit akar, s közben cikáztak a gondolataim. Mike szerelmes belém… akkor azért volt mindig olyan rendes velem… azért kötődött mindig hozzám jobban. Nem azért mert én voltam az egyetlen majdnem épeszű a bandában, hanem mert úgy szeretett mint még senki más, s közben vissza kellett magát fognia, hisz tudta hogy úgy tekintek rá mint legjobb barátjára, s közben inkább Taylor helyét foglalta volna el legszívesebben, akibe feltétel nélkül, és visszavonhatatlanul szerelmes voltam. [ezt vajon honnan szedhettem? Hmm olyan Twilight hangulata van ennek az utolsó pár szónak nem? XD]
Mikor végre hagyott levegőhöz jutni kinyitotta ő is a szemét, s bocsánatkérően nézett rám.
Nem voltam rá mérges, és inkább nekem kellett volna bocsánatot kérnem hogy mindeddig ezt nem vettem észre.
- Bocsáss meg! Én… - szemei cikáztak, ahogy a két szememet fürkészték, majd elengedett, s az arcomat fürkészte.
Egy perc elteltével, miközben mindketten kővé váltunk, ő életre kelt, s akkor vettem észre hogy az arcom iszonyú bánatos. Ő elfutott, de nem akartam hogy elmenjen.

4. fejezet Patt Helyzet

2010-08-23T15:02:00.000-07:00

Másnap arra ébredtem hogy valami csikizi az orromat. Egy darabig bírtam, aztán azt a valamit próbáltam elűzni az orromról, de nem hagyott, ezért fordultam egyet és próbáltam tovább aludni de meghallottam hogy valami kuncog mellettem.
Ijedtem feltámaszkodtam, s körülnéztem.
Mendy ült az ágyamon mellettem, s elkapta a röhögő görcs.
- Nagyon vicces. – nyöszörögtem, s visszafeküdtem.
- Na nem! Gyerünk felkelni!! Mindjárt 8 óra!
- 8óra? Könyörgök nyáron a 9 óra a minimum mindenkinek. – szuszogtam a párnába és elkezdett rángatni.
- Anyukád sincs már itthon és fel kéne szerelni a házat estére. Ki tudja mi lesz itt?
- Az igaz. – értettem egyet visszagondolva az előző bulira, amikor nem egy váza tört el a repülő párnáknak köszönhetően.
Nyöszörögve nyújtózkodtam amint szokásom. Össze vissza forgolódtam az ágyban hogy ernyedt izmaimat ezzel egy kicsit tornáztassam, majd végül, mint minden nap a földön végeztem, s mindig ilyenkor jut eszembe az, hogy kéne egy matrac az ágyam mellé, hogy ne legyenek minden nap lilás foltok rajtam.
Persze ezen is jót mulatott barátnőm, mint mindig, amikor ő ébreszt.
- Kac-Kac… - mondtam ridegen, s felálltam a földről.
Elindultam rögtön a fürdőszoba felé, s sikeresen nekiment a könyököm a kilincsnek ami iszonyúan fájt, s ilyenkor rimánkodok mindig egy mágneses ajtóért, vagy valami kutyaajtó féleségért. Azon legalább nincs semmi, amibe beüthetném a könyököm.
Végül a könyökömet szorongatva léptem be a fürdőbe. Erőt vettem magamon, s felvettem a fésűt, s megpróbáltam a kócos hajamat simára varázsolni, ami nem volt nehéz, hisz nem sokat forgolódok este, és szerintem pont az imént borzoltam össze magam nagyon.
A tükörben láttam, ahogy barátnőm nekitámaszkodik a fürdőszoba ajtónak már legyűrve a nevetést, s figyel, ahogy szenvedek a gubancokkal.
Mikor végre nem akadt meg az ujjam a hajamban, még áthúztam egyszer kétszer hajvasalóval pár göndörödő tincset és kezdődhetett is a nap, ugyanis most már végleg nem bírtam visszaaludni. Felfogtam a hajam, s Mendy kiment a szobából ugyanis tudta mi jön.
Leöltöztem, beléptem a zuhanyfülkébe, s magamra nyitottam a vizet. Vigyáztam a hajkoronámra, hogy ne érje víz, s közben hagytam hogy a víz átjárt a testemet. Felvettem a földről a szivacsot, s nyomtam rá egy kis tusfürdőt. Gyengéden átdörzsöltem bőröm minden cm2-ét, hogy az összes koszt eltűntessek magamról, majd a vizet újra testemre engedtem, s hagytam, hogy a hab leperegjen rólam, majd mikor minden fehér folttól megszabadultam, elzártam a vizet, s reszketve kiléptem a szőnyegre, gyorsan nyúltam egy törölközőért, s megszabadítottam magam a vízcseppektől, amik még ragaszkodtak hozzám.
Mikor végre nem remegtem, s száraznak mondhattam magam, körém csavartam a törölközőt, kiosontam a szobámba, s felvettem valami elfogadható göncöt a mai napra.
Most már készen álltam hogy fogadjam a vendégeket, s lerobogtam a konyhába, ahol már Mendy valamit csinált.
Hogy ezt honnan tudom?? Pocsék szakács, és elég szerencsétlen is benne… ha akar segíteni ebben mindig valami fura hangot hallat, mikor egyedül hagyom, s ez nem jelent valami jót.
- Szia!! Mond ennek így kell kinéznie? – kérdezte, mikor meglátott, a falnak támaszkodva.
Közelebb mentem a tűzhely, s belenéztem a palacsintasütő féleségbe, amiben valami trutyi úszott megégve.
- Hát… attól függ mi akar lenni.
- Palacsinta. – válaszolta, s erre nem tudtam mit mondjak… belenéztem a pulton lévő tálkába, ami tényleg palacsintatésztára emlékeztetett, de csak majdnem volt az …
- Talán ha még öntöttél volna bele egy kis tejet és cukrot.. na meg egy kicsivel több lisztet tettél volna bele, s jobban simára kavartad volna jó lenne.
- Értem… akkor megcsinálod?? Én meg megpróbálhatom forgatni? – meredt rám kiskutyaszemekkel, én pedig nem tudtam ellenállni.
- Persze… de azt az izét szerintem szedd ki a kukába. – utasítottam, s már neki is láttam a normális tésztának.
Elkezdtem kipakolászni a cuccokat, amik kellenek bele, s csöngettek.
Letettem a lisztet, s indultam is volna ki, de Mendy megállított.
- Hagyd majd én nyitok! – mondta, s már kint is volt a konyhából.
Kimértem még 3 kanál lisztet, majd öntöttem még egy kevés tejet.
- Vendéged érkezett. – lépett be a konyhába barátnőm, s felnéztem a tálkából.
- Remek… mindjárt megyek csak még teszek egy kis…
- Szia! – hallottam meg az ismerős hangot, s ijedten meredtem Mendy mögé.
- Szia. – köszöntem én is, és bár vendégünkre meredtem, láttam barátnőm kíváncsi, unott arcát. – Te meg mit keresel itt? – kérdeztem , s közben levettem a cukrot.
- Ömm… csak gondoltam személyesen elmondom mielőtt elkezdődik a buli hogy holnap lehet kicsit kések… na meg fel akartalak hívni, de nem vetted fel.
- Késel? Mégis honnan? – vetette oda a kérdést, minden izgatottság nélkül barátnőm, ami persze érthető volt, hisz nem Robert Pattinson állt előtte.
- Találkozunk holnap. – mondtam ki röviden, s közben kimértem a cukrot is, majd elkezdtem kavargatni.
- Állj!! Mióta? – kérdezte és tudtam hogy kihallgatás lesz ebből az egészből.
- Nos… Taylor… lennél szíves felvilágosítani az újonc riportert hogy mi történt? Addig én megcsinálom a reggelit. – néztem rá jelentőségteljesen, hisz most jó nagy bajba kevert engem, és önmagát is.
- Rendben! – emelte fel a két kezét majd elindult valamerre.
Mendy követte… vagyis pontosabban jó irányba terelte, s már csak annyi volt a dolgom hogy megsüssem a tésztát.
Nagy izgalommal láttam neki és próbáltam minél szebbre csinálni a tésztalapokat… ha lehet egy palacsinta szép.
Hát sajnos forgató barátnőm lemaradt a megfordításról, így nekem kellett megcsinálni.

Épp készen lettem az utolsó merőkanállal is, mikor beléptek a konyhába újból.
- Mázlista… és nem hagytál egy adagot sem! – vágta hozzám sértődötten, s értetlenül meredtem felé… mintha nem is tudnám miről beszél… na de ezt sajnos már nem egyszer sütöttem el, így tudja hogy csak megjátszom magam.
- Bocsi… de addig elvoltatok… - mondtam és akaratlanul is bevillant egy kérdés… - Miről beszélgethettek fél órán keresztül?
- Csak erről az egészről… - válaszolt Tay, s vele inkább nem akartam veszekedni.
- Nem kértek? – kérdeztem a fejemmel a tésztahegyre mutatva, s máris feloldódott a feszültség.
- Még szép hogy kérünk! Nekem kilyukad a gyomrom! – húzódott el a faltól Mendy, aminek eddig durcásan nekidőlt.
- Aha én is kérek kösz! – jött közelebb Tay is és a küszöbről belépett a konyhába.
Mendy három tányért vett ki, majd szétosztogatta, s először a vendégé volt a megtiszteltetés, hogy először vehet a híres palacsintánkból.
Amíg barátnőm is kihalászta a magának szánt palacsinta tésztákat kikutattam a hűtőből a Lekvárt és elővettem a kakaót.
- Parancsoljatok! – tettem le az asztalra, s az én imádott Sztáron rögtön neki is kapott a nyuszis doboznak.
Egy fél tucat kakaót szórt rá, s összecsomagolta a kerek lapot, majd beleharapott.
- Nyugodtan tehettél volna még rá… - mosolyogtam, s közben én is vettem magamnak.
- Hát… talán nem ártott volna… - mondta, mikor lenyelte a falatot.
Értetlenül meredtem rá ahogy mosolyog, s közben leteszi a tányért.
- Nem ízlik? – kérdeztem hisztérikusan, majd elkaptam a fejem, én is nyomtam egy kevés kakaót a leendő tekervénybe.
Beleharaptam, s Mendy inkább megvárta, míg én is kóstolok… kis sunyi.
Nagy nehezen nyeltem le a falatot és elővettem két poharat villám gyorsan, s kikaptam a hűtőből a limonádét. Öntöttem mindkét pohárba de színültig, s mielőtt beleittam volna odazsonglőrködtem Taylornak a poharát, s lehúztam úgy ahogy volt a jeges italt.
- Nem értem hogy történhetett… én nem szoktam ilyet csinálni.
- Hát… pont akkor jöttem mikor az állítólagos cukrot vetted ki… - mondta fél mosollyal, s sármmal azon a helyes pofiján.
- Jah a te hibád… - mondtam, mikor észbe kaptam hogy bámulom az ajkaim, s rögtön bosszús ábrázatot erőltettem magamra, s gonoszan néztem azokba a gyönyörű barna szemeibe.
- Megjöttünk!! – hallatszott barátnőim hangja hirtelen kintről, s a beáramló leánysereg mellett, még hallottam egy ismerős, csodálatos, szívmelengető hangot a számomra… na meg Mike hangját.
- Sziasztok! – kiabáltam ki – Jesszus el kell tűntetnünk! – váltottam a hangom jó pár fokkal halkabbra.
Körbenéztünk, de egy szekrénybe se tudnánk bezárni, max. a hűtőbe, de az is idő míg onnan kipakolunk… vagy …
- Gyerünk ki az ablakon! - utasította Mendy, s kinyitotta az udvarra nyíló utat.
Tay pont jókor tűnt el, hisz Lili már a konyhában is termett.
- Van itt valaki? – kérdezte izgatottan.
- Nem nincs. – válaszoltam nyugodtságot tükrözve.
- Akkor ez kié? És miért van elővéve három tányér? – emelt fel egy övtáskát és akadt meg a szeme Tay tányérján.
- Oh Csak egy haverom volt itt… majd elviszem neki. – mondtam és kikaptam a kezéből egyenesen a kert felé indulva.
Át kellett kajtatnom a Nappalin, hisz csak ott lehetett kijutni a kertbe… na meg ezek szerint a konyha ablakon.
Mikor beléptem a nappaliba ijedten meredtem a kint lévő barátnőimre.
Jesszus remélem nem látták meg. Kirontottam az üvegajtón, s rémülten néztem körbe.
Sehol Taylor…
Óriási, megkönnyebbült sóhaj hagyott el a barátnőim meg értetlenül néztek rám.
- Mi van Als?
- Semmi semmi… csak egy macska itt ólálkodott… és azt hittem még mindig itt van az a piszkos dög… - kamuztam, és én is csodálkoztam hogy ilyen jól ment amikor elég ritkán teszem ezt…
- Gonosz vagy! Attól még hogy farkasos vagy nem kéne ilyeneket mondanod a cicákról. – nyávogott Szirén, én meg a szememet forgatva mentem vissza az övtáskával a kezemben.
Hirtelen megcsörrent és rögtön el is dobtam ijedtemben.
- Jesszus ki hallgat ilyen szemetet? – rontott be a nappaliba Taylor Brown.
- Ömm.. egy haverom itt hagyta a táskáját. – vettem fel gyorsan a földről a cuccát, de sikeresen ki is esett belőle minden.
Ő is lehajolt mellém amikor elkezdtük összeszedni Sztárom pénztárcáját, lakáskulcsát, kocsi kulcsát, és egyéb bigyóját… végül mind ketten a telefonért nyúltunk és mint a filmekben összeért a kezünk. Mind ketten felnéztünk egymásra és elmosolyodtunk. Éreztem hogy az arcom égni kezd, s szemeim alatt a bőrszínem rikítóbbá varázsolódik.
Egy darabig elmélyedtem abba a csodálatos gesztenyebarna szemébe, majd észhez kaptam és kezembe vettem a telefont, ami az Apologize c. számot ismételte már másodjára az One Republic-tól.
- Kis Egoista. – csúszott ki a számon , s végül megszólalt az üzenetrögzítő amitől majdnem kiesett a kezemből a telefon.
- Taylor nagyon ajánlom hogy most azonnal told ide a segged a munkahelyedre!! – kiabálta David, majd a fülemhez kaptam a telefont a zöld gombot megnyomva végül amit nem értettem miért csináltam.
- Öm… Nemsokára ott lesz… nálunk hagyta a telefonját. – szóltam bele ami úgy szint meglepett.
- Oh nocsak… végre csajozik a drága?
- Nem! Nem vagyok a csaja! Csak pár utcányival lejjebb lakom és átjött… - mondtam az igazat.
- Szóval csajozik. Végre! Azt hiszem lassan a sajtó kezdett szimatolni a felől hogy meleg. – mondta, mintha meg se hallotta volna az előző mondatom.
- Nos… talán én tudom védeni de nem szeretnék vele egy címlapra kerülni. Sőt!! Nem is akarok címlapra kerülni… - mondtam és egy pár percre egyedül éreztem magam – és már most viszem is mindenét át mert se kosija se háza se pénze és végső soron se telefonja… Visszhall! - mondtam és letettem a telefont.
Egy óriásit sóhajtottam hogy végre vége és észrevettem a kíváncsi szempárokat amik mind rám merednek.
- Csak egy tök átlagos haverom… mostanában totál fel van fúja a sajtónál mert valami órási észnek képzeli magát… - erre mégjobban értetlenül meredtek rám, s szem forgatva válaszoltam - Olvassatok újságot! – hadartam el gyorsan és már indultam is ki az ajtón.
Nagyon reméltem hogy megtalálom ahol lakik. Valami palotát kéne találni, vagy olyan helyet amit védenek mint a parlamentet. Vagy legalábbis pár 5méteres kigyúrt fazon áll a ház előtt.
Erre a gondolatra eszembe jutott hogy a házba biztos be tudott jutni… és van az a film.. a „Randiztam egy sztárral” … abban a csávónak volt vagy 5 kocsija… bár az igaz hogy ő otthon volt. Most biztos nem szállítatnának ide 2 Mercit 3 BMW-t és vagy 5 Poschet mert feltételezem van elég kocsija.
Azt mondta hogy pár utcával lejjebb de most merre van a lejjebb? Mindenesetre elindultam balra, és meglátom hol kötök ki. Nem sokat kellett mennem ahhoz hogy megtaláljam. Ott járkált egy teljesen átlagos ház előtt bosszankodva.
Akaratlanul is elmosolyodtam és már a telefonomhoz is nyúltam hogy le kéne kamerázni, hisz ezt megszoktam, mivel folyton ezt csináljuk a haverokkal szívatásból, de végül mégsem mert nem tehetem fel youtubera azt pedig nálunk kötelező akármilyen kínos is. Ezért inkább elvettem a keze a telefonomtól, és tovább lépdeltem, de még így se vett észre.
Már kb. úgy 5méter választott el minket, de még most is háttal nekem, fogta a fejét és káromkodott amin jót mulattam.
- ÁÁÁ Úr isten Taylor Lautner! – kezdtem el sikítozni és a srác előttem úgy megugrott hogy azt hittem a virágok között végzi ami előtte volt.
Persze én jót nevettem utána. Kár hogy az arcát nem láttam de egye fene megérte.
- Szia! – köszöntem végül mintha mi sem történt volna, de a hatalmas mosoly megmaradt az arcomon – Elhoztam a holmid a rendező meg úgy tudja a csajod vagyok, de remélem megértette hogy nem vagyok az. – hadartam el és a kezébe nyomtam az övtáskáját.
- Halálra rémisztettél! – förmedt rám, de láttam hogy csak színleli a haragot… arcmimikája nem volt most képes haragos, bosszús tekintetet erőltetni, így csak lebiggyesztett szájjal próbált elnyomni egy kitörő mosolyt.
- Tudom hogy örülsz nekem… nem kell rejteni.. vagyis nem nekem… a kocsid már biztos hiányzott… vagy legalábbis a kulcsa.
- Te átkutattad a táskám? – nézett rám gyanakvóan egyik szemöldökét felhúzva, s fél mosollyal az arcán.
- Nem csak megijesztett az a szám aminek a videó klipjében szerepelsz… mármint az az One Republic szám…
- Csak nem One Republic rajongó vagy?
- Nem! Egyáltalán nem… csak ezt sz… - nem mondtam ki amit akartam… inkább hallgattam egy 5 másodpercet míg kitaláltam mit mondjak – Szóval megijedtem és elejtettem aztán meg minden kiesett belőle és Taylor segített összeszedni… vagyis az egyik barátnőm bátya. De nyugi nem tud senki semmit csak Mendy… köszönhető neked.
- Úgyis megtudják ha jobban összebarátkozunk. Nem úszod meg a paparazzókat.
- Hurrá… - éjjeneztem letört hanggal – Te hogy szöktél meg a kertből?
- Átmásztam a szomszédba ahol ki lehetett menni. – bólintottam most már világosan átlátva a helyzetet.
- Na megyek mert még lassan azt hiszik elraboltak. – nevettem el magam, majd ő is csatlakozott.
- Oké! Kösz az életmentést. David már látom előre hogy megfojt.
- Kérlek! Barátnőd van „Végre” – mondtam a végre szót kiemelve – nem hiszem hogy megfosztana a szerelemtől – játszottam a szépszerelmest, mint aki komolyan beveszi hogy járunk, majd megadtam magam az érzelmeimnek és kifakadt belőlem egy óriási mosoly – Jó munkát! – kívántam és megfordultam.
- Jövök neked! És jó bulizást!
Köszönésnek csak felemeltem a kezem, s intettem egyet, majd gyorsabbra vettem az iramot.
Taylor elhajtott mellőlem ezüst Cabriójával, s intett még egy utolsót, amire csak bólintani tudtam.
- Szóval Taylor Lautner az a barát. – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, s eljátszottam ugyanazt a jelenetet, amit pár perccel ezelőtt Tay.
Majd megfordultam, és életem értelme állt előttem.

Előzetes a "Patt helyzet" c. 4. fejezetből

2010-08-22T15:37:00.000-07:00

- ÁÁÁ Úr isten Taylor Lautner! – kezdtem el sikítozni és a srác előttem úgy megugrott hogy azt hittem a virágok között végzi ami előtte volt.
Persze én jót nevettem utána. Kár hogy az arcát nem láttam de egye fene megérte.
- Szia! – köszöntem végül mintha mi sem történt volna, de a hatalmas mosoly megmaradt az arcomon – Elhoztam a holmid a rendező meg úgy tudja a csajod vagyok, de remélem megértette hogy nem vagyok az. – hadartam el és a kezébe nyomtam az övtáskáját.
- Halálra rémisztettél! – förmedt rám, de láttam hogy csak színleli a haragot… arcmimikája nem volt most képes haragos, bosszús tekintetet erőltetni, így csak lebiggyesztett szájjal próbált elnyomni egy kitörő mosolyt.
- Tudom hogy örülsz nekem… nem kell rejteni.. vagyis nem nekem… a kocsid már biztos hiányzott… vagy legalábbis a kulcsa.
- Te átkutattad a táskám? – nézett rám gyanakvóan egyik szemöldökét felhúzva, s fél mosollyal az arcán.
- Nem csak megijesztett az a szám aminek a videó klipjében szerepelsz… mármint az az One Republic szám…
- Csak nem One Republic rajongó vagy?
- Nem! Egyáltalán nem… csak ezt sz… - nem mondtam ki azt, hogy "ezt a számot szeretem csak amiben te szerepelsz"… inkább hallgattam egy 5 másodpercet míg kitaláltam mit mondjak – Szóval megijedtem és elejtettem aztán meg minden kiesett belőle és Taylor segített összeszedni… vagyis az egyik barátnőm bátya. De nyugi nem tud senki semmit csak Mendy… köszönhető neked.
- Úgyis megtudják ha jobban összebarátkozunk. Nem úszod meg a paparazzókat.
- Hurrá… - éjjeneztem letört hanggal – Te hogy szöktél meg a kertből?
- Átmásztam a szomszédba ahol ki lehetett menni. – bólintottam most már világosan átlátva a helyzetet.
- Na megyek mert még lassan azt hiszik elraboltak. – nevettem el magam, majd ő is csatlakozott.
- Oké! Kösz az életmentést. David már látom előre hogy megfojt.
- Kérlek! Barátnőd van „Végre” – mondtam a végre szót kiemelve – nem hiszem hogy megfosztana a szerelemtől – játszottam a szépszerelmest, mint aki komolyan beveszi hogy járunk, majd megadtam magam az érzelmeimnek és kifakadt belőlem egy óriási mosoly – Jó munkát! – kívántam és megfordultam.
- Jövök neked! És jó bulizást!
Köszönésnek csak felemeltem a kezem, s intettem egyet, majd gyorsabbra vettem az iramot.
Taylor elhajtott mellőlem ezüst Cabriójával, s intett még egy utolsót, amire csak bólintani tudtam.
- Szóval Taylor Lautner az a barát. – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, s eljátszottam ugyanazt a jelenetet, amit pár perccel ezelőtt Tay.

3. fejezet Lehetőség

2010-08-20T15:56:00.000-07:00

A telefon kicsörgött, de semmi csak a telefon sípoló zaja, ami valójában nem értek miért van … csak fáj tőle a fejem.
Már vagy 3 perce csak azt a zajt halottam, s mikor elvettem a fülemtől, s épp le akartam tenni megszólalt egy női hang.
- Hallo ki az? – kérdezte érdeklődve én pedig lefagytam. – Tay megint szórakoznak.
- Oh akkor tiltsd le! – hallottam egy ismerős férfi hangot a vonal túlsó végérül, csak kissé halkan.
- Nem én… izé… egy… valaki felírta nekem ezt a számot egy papírra és azt hittem hogy…
- Ki írt mit a papírra?? – hallatszott dühösen az nő hangja.
- Bocsi de ki vagy? – hallottam meg Tay hangjár és éreztem hogy nincs jó kedvében.
- Bocsánat hogy zaklattalak! Esküszöm többé nem fordul elő! – förmedtem rá, majd kinyomtam és az ágyhoz vágtam a telefonomat, amit amúgy 2 hete vettem.
Iszonyú dühös voltam hogy képes voltam felhívni, és még normálisan se bír velem beszélni. Többet az életben nem csinálok ilyet, hogy én hívok fel valakit, főleg egy sztárt, mert még ki tudja véletlenül feljelentenek telefonos zaklatásért. A mobil elkezdett rezegni, majd a megszólalt a „Caught Up In You:On iTunes Now!” c. szám.
Kb. fél percnyi durcizás után felálltam a gép előtti székből, s az ágyhoz vánszorogtam, majd kezembe vettem az értéket, s megnyomtam a zöld gombot.
- Hall…
Letették…
Miután kidühöngtem magam, mindig rosszabbul érzem magam… a gyomorgörcs újra úrrálett a hasamon, s gombóc nőtt a torkomban.
Óriási bűntudatom támadt, s valakivel annyira szerettem volna beszélni valamiről, ami eltereli ezt az egész helyzetet, de nem msnen, hanem élőben, vagy telefonon. Beszélni akartam nem pedig írni. Ki akartam sírni az egész fájdalmamat valakinek,de egyke voltam anya meg már biztosan a másik világban jár, pl. süti országban, vagy mit tudom én hol.
Elhelyezkedtem az ágyban, s a plafont kezdtem el nézni, míg csak nem valami idegesítette a fenekemet, s kivettem alólam a Japán gyártmányt, egy Samsung s5230-at, s épp letettem volna az ágy melletti asztalkára, amikor elkezdett rezegni, s meg sem néztem ki, felültem rögtön és izgatottan beleszóltam.
- Hallo?!
- Szia… bocsi az előzőért csak azt hittem nem hívsz.
- Én is bocsi csak azt hittem átvágtál.
- Igen azt tudom…
Most is szívesen meghaltam volna szégyenemben, s beállt a síri csend. Arra vártam hogy megszólaljon, de a túlsó vonalról semmit, csak Taylor Lautner lélegzését hallottam, ami valami csodálatos volt.
- Bocsi… – kezdtem bele végül, s ő is pont így kezdte a mondandóját ugyanakkor, s elkacagtuk magunkat – kezd te.
- Oh kezdjem én a bocsánatkérést?? – mondta felháborodott hangon a vonal túlsó végén, majd meg sem várva a válasz belekezdett egy teljesen más hangnemben – Bocsi hogy úgy szóltam hozzád, csak… elég pocsék napom volt. – mondta bánkódottan, majd felháborodva folytatta - A forgatáson, leestem az emelvényről, amit a holnapi újságban olvashatsz is, és láthatod is hogy szerencsétlenkedtem… vagy ha nézted a Híradót akkor láthattad is, de ebben reménykedek hogy nem láttad mert nem szeretnék égni… na meg kb. előtte fél órával hallottam egy ordibálást, amit nem volt valami pompás hallani, de örültem hogy a személy nem gondolta komolyan a dolgot.
- Tényleg bocsi. – kezdtem bele rögtön utána – nem szeretem ha valaki tévesen tud dolgokat ezért elmondom hogy akkor tényleg komolyan gondoltam, na meg fél órával ezelőtt is, aztán meg nem tudom mi történt. Valami bevillant hogy meg kell tennem és megtettem… aztán meg valami nőci vette fel… hát azt hittem felrobbanok hogy tényleg átvágtál, utána megszólaltál, és… hát vegyük úgy hogy most már egálban vagyunk OK? – mondtam mosolyogva.
- Rendben… - mondta, s hallottam a mosolyt a hangjában – nos… akkor mikor talizunk? – vágott bele a közepébe, s megrémültem. Egy hang se jött ki hirtelen a torkomon, el is felejtettem hogy találkozni akar… csak tudnám minek.
- Miért akarsz ennyire találkozni? – kérdeztem végül, s egy jó fél percig nem hallottam semmit felőle, már lassan kezdtem aggódni – Hallo?!
- Ömm … bocsi csak … izé hát nem is tudom… jó lenne egy ilyen barátot is szerezni aki nem folyton a munkámról csacsog és nem hív „csak úgy véletlenül” Jacobnak. – hadarta el gyorsan s várta a válaszom.
- Nos… nem is tudom… - filóztam mindezen.
Számításba vettem a lehetséges jövőt.
1.lehetséges út: Elmegyek találkozunk, és annyi, aztán csak telefonálgatunk majd megunjuk egymást.
2. Lehetséges út: Elmegyek találkozok vele, majd egyre többet és többet, aztán jön a sajtó és az egyik reggel valami szerencsétlenség éri a kávéscsészét, vagy a benne levé kávét, mert meglátom a címoldalon : „Miss Taylor Lautner” és mi ketten kézen fogva, mindketten ugyanolyan napszemüvegbe, óriási mosollyal az arcunkon. Persze mindez PhotoShop.
3. lehetséges út: Nem megyek el, teszek magasról arra hogy egy szupersztár barátkozni akar velem és élem tovább a megszokott életem, a 7 legjobb barátommal, akik valószínűleg egész idő alatt ezzel fog nyaggatni én meg kegyetlen módon mindig leordítom a fejüket hogy hagyjanak már ezzel, nem érdekel a srác (amit persze majd elhitetek magammal).
4. lehetséges út: Nem megyek el és egész végig amíg nem találkozok a barátnőimmel eszem magamat hogy talán mégis el kellett volna menni… majd amikor találkozok velük ők ordibálnak rám hogy miért nem mentem el… majd egy nap megfognának és elráncigálnak egy úgy szint forgatási helyre, én nagyba ellenkeznék , és menekülnék elfelé, majd Taylorral találnám szembe magam, aki teljesen letört a látványomtól, s a rajongói nekem jönnek… utána már menekülhetnék… vagy nem… a barátaim szívén múlik.
- Akkor… gondolom nem. Na de akkor most azt mond meg te miért?
- Mi??? – ijedtem meg a hangra, és észrevettem hogy elment egy kis idő.
Olyan szinten megijedtem hogy a telefon a földön landolt majdnem, óriási mázli volt hogy még időben elkaptam a gyűrűs és a kis ujjammal, fogalmam sincs hogy siketült ezt a mutatványt művelnem de büszke voltam magamra.
- ÖÖÖ bocsi csak elgondolkoztam… - tettem gyorsan a fülemhez a telefont.
- Semmi baj. – hallottam a szomorú hangját – és bocsi h pocsékoltam az i…
- Elmegyek – böktem ki.
- Tényleg? – hallottam csodálkozó hangját.
Igen tényleg? Én elmegyek? Mi volt ez? Most miért mondtam ezt hirtelen? Nem lenne könnyebb nemet mondani? Legalábbis az életem könnyebb lenne azt hiszem… bár ha azt mondanám hogy nem a 3. lehetőség csak úgy lenne alkalmazható ha épp nem lenne kedvem találkozni vele, de az a baj hogy van, csak félek így ha nemet mondanék akkor a legunszimpatikusabb döntés, így hát úgy látszik tényleg elmegyek.
- Tényleg. – mondtam ki végül, s szinte láttam magam előtt az arcát.
- Köszi!! Nem bánod meg! Akkor mikor? Hol?
- Remélem nem bánom meg és holnap nem, se holnapután max. délután… hétfőn meg dolgozok, de utána való kedden szabad lennék egész nap. Na meg neked mikor lenne jó? És tényleg hol lenne a legjobb?
- Ok akkor vasárnap délután… akkor én is ráérek… kedden nem jó szerdán fejezzük be a forgatást, szóval nekem csütörtökön lenne már jó meg utána 2 hétig. És… van egy ilyen érdekes állatkert... tök nyugodt meg minden… szép hely nagyon, és van benne egy parkféleség. Egyszer volt alkalmam elmenni oda, és imádtam. Itt van a közelben.
- Jó neked a közelben vagy nekem? – kérdeztem nevetve.
- Mindkettőnknek. – mondta, s elcsodálkoztam. Itt lakna a közelben vagy mi az istenért mondta hogy mindkettőnknek? – egy pár utcával lejjebb lakok most jelenleg, szóval úgy kb. ebben a hónapban szinte szomszédok vagyunk szóval sokat tudnánk találkozni.
- Ebben a hónapban… - csúszott ki a számon amit csak gondolatban akartam ismételni magamban, s mikor észrevettem hogy ezt kimondtam ijedtemben letettem a telefont.
- Úr isten mit tettem? – kaptam a fejemhez amikor észrevettem a „Hívés vége” feliratot.
Gyorsan újratárcsáztam a számot, s rögtön felvette Tay.
- Nem csak ebben a hónapban találkozhatnánk… félre ne érts kérlek .. csak ebben a hónapban lakunk itt kérlek bocsáss meg, attól még hogy elmegyünk nem…
- Neee!! Ne kezdj kifogásokat keresni én bocsi hogy letettem és tudod csak magamban akartam ezt kimondani hogy végiggondoljam a lehetséges utakat amik lehetnek a hónap után mint amikor … és amikor kimondtam … magamhoz kaptam és ijedtemben kikapcsoltam utána meg nem hittem el hogy ezt tettem ezért hívtalak vissza… bocsi megint hogy ilyen hülye voltam. – hadartam, és tényleg leszokhatnék már végre erről a szómenésről.
- Semmi baj. Lassan kezdem megszokni Alyson. – nevette el magát, s bár ő nem láthatta, vágtam egy unott fejet, s közben megpróbáltam ki tudja minek elnyomni a mosolyom.
- Kedveském!! Most már igazán leszállhatnál a telefonról és jöhetnél vacsorázni! – hallottam a háttérben egy női hangot és már felkészültem rá hogy megkérdezem hogy ki ez a csaj aki felvette a telefont, és aki most szólt h kész a vacsi, amikor Tay tudatán kívül pofára estem, s hálát adtam az égnem hogy eme félisten így válaszolt – Ok Anya mindjárt megyek, csak még elköszönök. – hallatszott kissé elnyomva.
Valószínűleg eltakarta a telefont, mielőtt ezt elmondta, de akkor is nagyot sóhajtottam hogy ez így történt és nem égettem le magam.
- Bocsáss meg lassan mennem kell.
- Semmi baj – mondtam idegesen vigyorogva megint magamban mintha előttem állna és úgy beszélgetnénk.
- Akkor vasárnap délután, olyan 3 körül elétek megyek.
- Honnan tudod hogy hol lakom?
- Láttalak hazamenni… nagyon siettél haza. Épp a lábtörlőt igazgattad amikor elmentem előttetek. - mondta, s kissé megrémültem, hogy látta a búvóhelyét a kulcsnak – na akkor 3ra jó?
- Persze! Addigra próbálom elpaterolni a csajokat… ha meg nem menne … szerintem hozd magaddal a biztonsági őrödet vagy valakit aki megvéd tőlük, ha nem tudnám elzavarni őket.
- Rendben.
- Taylor!!! – hallatszott anyukája megint sokkal haragosabban, majd Tay unott, kissé ideges sóhaja.
- Akkor szia! – köszönt el végül.
- Szia! Jóéjt!
- Szép álmokat Alyson! – mondta, s letette a telefont.
Olyan aranyosan ejti ki a nevemet… mintha… valami varázslat lenne. Mindig kiemeli az elejét, majd vágyakozva a végét… mintha valamire kérne de mégsem. S előtte mindig tart egy ilyen 2 másodperc hatásszünetet. Ezt legközelebb felveszem!
Még mindig a kezemben tartottam a telefont, s mikor véglegesen felfogtam hogy vasárnap délután Taylor Lautner elvisz egy állatkertbe nem bírtam a bőrömbe lenni és elkezdtem össze vissza csápolni, plusz elfojtott sikítást hallattam.

Előzetes a "Lehetőség" c. 3. fejezetből

2010-08-20T01:46:00.000-07:00

2. fejezet A Levél

2010-08-17T02:36:00.000-07:00

Amikor a másik limuzin is elhajtott Mike épphogy elkapott, hisz a lábaim úgy döntöttek felmondják a szolgálatot.
A tömeg is elszáguldott velük együtt én meg bánkódtam, hogy nem fényképeztem le őket ahogy olvadozva figyelik Robert, vagy Alex étkezését. Amint szabad lett a Burger King előtti terület 6 őrült berontott az épületbe s mint az éhes vadállatok követelték az aláírásokat.
Kiosztottam mind egyesével, s csak úgy tépték ki a kezemből a papírdarabokat.
Én persze a pulttól fél méter távolságban voltam, s félve nyújtottam oda nekik. Az utolsó maradt nekem s egy kisregényt találtam rajta.

„Szia! Bocsi még egyszer a tudósításért! Remélem jól vagy és azt is hogy ezt te olvasod először… aranyosnak tűűünsz és biztos az is vagy …

legalábbis ez látszott rajtad, más már rég rám vetette volna magát, de te képes voltál normális, ember módjára beszélni velem, ezt köszönöm.

A kaja nagyon finom volt… na jó nem olyan húú de különleges, hisz végül is olyan Burger King ez is mint a többi mégis örülök hogy ide tértünk be.

Nagyon ügyes vagy hogy nem ájultál el… legutóbb még nem is láttál talán senkit csak a rendezőöt mégis mentőautóban kötöttél ki. :)

nem tudom miért írom ezt, hisz te is csak egy rajongó vagy, s így nem igazán szoktam veletek beszélgetni, de jól éreztem veled magam. Szeretnélek megismerni, de nem tudom, hogy érdekellek e. Azért kaphatnék egy esélyt? Talán … megcsörgethetnél vagy nem is tudom…

na mindegy azért felírom a telefonszámom ha arra szánnád magad hogy találkozzunk, és akkor csak megcsörgetsz én pedig nagy örömmel visszahívlak…

Huh bevallom ilyen ideges még nem voltam míg egy csajjal beszéltem… na mindegy szóval a telószámom:

(a következöő telefonszám kitalált!) +1 48 58 39 19 49

Remélem sikerrel járok! :)

Taylor Lautner „

Elmosolyodtam, s visszatértem sikítozó barátnőimhez akik majd kiugrottak a bőrükből.
- Vajon mennyit érnek? – lépdelt mellém Mike, s mindannyiunk helyébe adtam neki egy nyakast.
Kibillegtem a pult mögül s mind megszorongattak. Gabi biztosított arról hogy összejövök a bátyával, akit szintén Taylornak hívtak.
A zsongás nem múlt el egyhamar, és annak örültem hogy üres volt az egész épület.

5 után végre kiszabadulhattam a munkából, s sajtburger szagot árasztva elindultunk Mike és én a többiekkel megbeszélt helyre, az Omnia kávézóba.
- Nah mutasd csak azt a kis levélkét amit új nagy hódolód írt! – bökött oldalba barátom, s rémülten néztem rá.
- Ömm… milyen levélkét? – próbáltam kitérni előle, s reménykedtem, hogy nem arra gondol amit Taylor írt.
- Tudod az a srác, aki kb. úgy 8-dik vendégünk volt miután szabad lett a terület.
- Jah… ömm persze … izé azt nem olvastam el. – mondtam ki, de amúgy nem is vettem észre hogy ő írt. Elég Helyeske volt de nem láttam rajta hogy flörtölne velem.
- Te most tényleg hülyének nézel? Na mit írt Taylor?
- Semmi érdekeset… csak olyanokat hogy finom a kaja, meg hogy örült hogy ilyen jól el lehet velem beszélgetni…
- És a számát. – mondta kijelentő mondatként fél mosollyal az arcán.
Megrémültem. Ezt honnan a fenéből tudja? Bizonyára most azon mosolyog hogy igaza volt, hülyének néztem de ezt honnan tudhatná?
- Te elolvastad a levelem? – förmedten rá.
- Dehogy!! Miért olvasnám el amíg meg nem engeded? De akkor ezek szerint igen.
- És ha ráírta? Úgysem hívom fel… hülye leszek visszahívni… na jó jópasi meg kedves és aranyos volt, de ki tudja hogy milyen valójában? A sajtónak nem hiszek, de ha igazat írnak is akkor is megjátszhatja hisz lemerném fogadni hogy tudod mi a szakmája. – ordibáltam össze vissza, s mikor a földről ránéztem a messzeségbe révedt megint – Hahó figyelsz rám? – csettintettem egyet az orra elé, de mintha nem is csináltam volna semmit, s már furdalt a kíváncsiság hogy mit néz ennyire, így hát hátrafordultam.
Legszívesebben sóbálvánnyá váltam volna ott azon a helyen abban a pillanatban, sőt azt kívántam bárcsak 1 perccel ezelőtt nyelt volna el a föld, és akkor nem éreztem volna ezt.
Megláttam a legsexibb pasit a vidéken, s bár láttam az arcán hogy kissé megütötte amit mondtam mégis mosolygott és felém intett, az emelvényről engem nézve.
Beszívtam a szám szélét, összehúztam a szemöldököm, s én is visszaintettem miközben valami mosolyfélét vágtam.
Alig egy pár méterre volt tőlem, és biztosra vettem hogy mindent hallott, amit az imént elsoroltam, de azért még kezével mutatta hogy hívjam fel, s kis fintorral, bólintottam egyet, majd megfogtam minden Mike karját, amint észrevettem hogy minden rajongó engem vizslat a vágyakozó szemeivel, hogy bár most azonnal nekem jöhetnének, s elindultam, megint a kávézó felé, abban reménykedve hogy a többiek mindezt nem látták.
- Miért nem szóltál? – üvöltöttem rá amikor már legalább 10 méterre voltunk a tömegtől.
- Nem tudtam szólni! Te csak mondtad és mondtad és tudom milyen vagy… ha egyszer elkezdesz valamit felesleges belevágni… még ha azt is mondanám hogy vigyázz rád dől a ház, még akkor sem lennél képes abbahagyni a mondandódat, s mikor ki is húzlak a romok alól akkor is a háznak káromkodnál hogy miért nem tudta megvárni a dőlést, amíg elmondod végig…
- Az egy dolog, de ez rosszabb volt az életveszélynél is! Erre talán felfigyeltem volna.
- Oh elnézést… - forgatta a szemét.
- Oh most miért pufogsz? Semmi okod rá! Inkább nekem van!
- Persze persze… - mondta hitetlenkedő hanglejtésével, s rám sem nézett, durcizott tovább. Már majdnem mondtam még valamit amikor Emily hátulról letámadott.
- Szióka!! Mi volt ez az ügy Taylorral? Jesszus most mindenhol arról van szó hogy ki „ ki ez a csaj” „Képes rávetni magát egy istenre, s látszott Taylon hogy megsértette” „ Kitekerem a nyakát ha miatta lesz szomorú az én kis drágám…” – utánozta a tömeget, s az utolsó mondat nem volt valami bíztató.
Épp elértük a kávézót, s leültünk egy nagy asztalhoz, amit már megszoktak, hogy oda ülünk folyton. Ki is jött seperc alatt a pincér és felvette a rendelést, majd elkezdődött a színvallás.
- Nah mi volt ez??? – hajolt hozzám közelebb Mendy, s könyökölt az asztalon előttem.
Ha lett volna egy olyan lámpa mint amilyen a rendőrségen szokott lenni a kihallgatásnál, akkor most tényleg úgy érezném magam mintha valami bűncselekményt követtem volna el.
- Hát… semmi érdekes. Mégis mi lenne?
- Tay azt mutatta hogy hívd fel! Szóval megvan a száma??
- Honnan veszitek hogy rám nézett??? Mögöttem is voltak akik épp telefonáltak…
- De mégis bólintottál neki. – vágott a magyarázkodásomba, és éreztem hogy ezt nem úszom meg – Nos? Nem tudsz kibújni ez elől!
- Jó ok… talán megadta a számát de…
Óriási sikongás keletkezett, amitől majd megsüketültem, egy darabig attól tartottam hogy kiküldenek, de hál’ égnek végeztek az utolsó pillanatban, amikor a főnök lépett be az ajtón, aztán csak a hisztérikus lélegzés, és kérdezősködés maradt, na meg az utasítások hogy hívjam vissza most azonnal amit én nem igazán díjaznék, na meg amúgy is forgatnak, biztos ki van kapcsolva. De nem… nekem most kell felhívni, amíg érvényes a szám, hisz ki tudja mennyi időnként cserélgeti a kártyáját.
Esküszöm már szinte majdnem azt mondtam hogy ha annyira akarnak valamit tudni akkor hívják fel ők, nekik adom azt a kis cetlit amit írt, de ezt nem láttam jó ötletnek, hisz ha megmutatom nekik a papírt, akkor mindegy lenne ha a korházban mutatnám meg.
Szép lassan… pontosabban 4 óra könyörgés után elfáradtak, s hazaballagtunk mind. Holnapra terveztünk egy újabb csajos estét, persze nálam, hisz ez megszokott.
Mikor hazafelé sétáltam egyedül, a sötétben úrrá lett rajtam az enyhe üldözési mánia, s folyton hátrafelé nézelődtem, az isten tudja minek, amikor valami hangot hallottam. Még a szél susogására is összerezzentem, s gyorsítottam a tempómat.
- Ez mind az akkor jelenlévő rajongók miatt van! – beszéltem egymagamban, majd már szinte futottam amikor megláttam a lakásomat.
A lábtörlő alól felvettem egy követ, s az alól kivettem a lakáskulcsot… ilyen elmebeteg ötlet is csak nekem jutott még eszembe, anya meg már nem hisztizett azért mert kitörtem (ollóval) egy kődarabot a padlóból. Emlékszem rengeteget szenvedtem vele de nagyon jó búvóhely volt legalább.
Aztán amikor ajtót nyitottam pontosan visszaillesztettem a talaj egy darabját, megtöröltem a cipőm talpát, majd nagy hangon köszöntem anyának aki még ilyenkor is a konyhában volt, és rejtvényt fejtett.
Visszaköszönt, de nem tettünk semmi egyebet, ami egy családban amúgy természetes. Sosem beszélünk túl sokat egymással. Amikor itthon van általában inkább magányra vágyik hisz minden nap össze van zárva egy csomó nővel, ami a munkája része, ugyanis varrónő.
Felszaladtam a szobámba, s amint bezártam az ajtót, már kapcsoltam is be a régi, kissé rozoga gépemet, aki már szegényke alig él, de szeretem. Sok mindenen vitt keresztül, tárgy létére, s neki köszönhetem ezt a 7es csapatot is … ha ő nem lenne akkor jelenleg is egyedül kuksolnék itthon és valószínűleg kirakóznék, vagy olvasnék.
Na nem mintha most nem olvasnék folyton… van egy tucat blog amik nélkül nem léteznék, na de ezt is csak átvitt értelembe.
Mikor végre nyikorogva életre kelt, és úgy döntött hogy engedelmeskedik, léptem msnre rejtve, s átkutattam annak a tucat blognak minden oldalát, s vágyakozva néztem végig hátha vannak új fejezetek, s volt is szerencsém.
Robert mániás barátnőm rakott az imént a „Alkonyattól Pirkadatig” c. fejezetsorozathoz egy újabb fejezetet és elővettem a tagnap megmaradt csipszemet, úgy kezdtem el olvasgatni.
Érdekes volt, hogy farkasokról szólt, hisz Robert vámpírt játszik és Mendy nem éppen az a hú de nagy farkas rajongó, mégis eme faj falkájáról ír.
„Miss Cullen bejelentkezett”
Írta ki az msn és már kattoltam is rá hogy hálálkodjak neki.
Bár még nem olvastam végig de legalább ennyit muszáj írnom neki, mert nélküle most azon merengenék mit tegyek.

ωσℓƒﻮιяℓ üzenete:
Szia!! Köszi a fejezet!! Még olvasom, de már most nagyon tetszik… na lépek is vissza mert megveszek annyira kíváncsi vagyok már mi lesz Ian és Lindsay között… na jó iszkolok is :D:D

Majd mikor ezt megírtam nyomtam egy entert és olvastam is tovább a szívszorító, izgalmas Sztorit, válaszként csak egy mosolygós fej és egy „jó olvasást” szöveg érkezett, majd egy fenyegetés hogy, hogyha nem írok kommentet nem kapok következő fejezetet egy másik történetéből amit csak nekem küld és erre nagyon büszke is vagyok, bár erről az irományról csak én tudok, és valójában Amandához is álltam legközelebb a 6ból.
Az egész olvasmányt átrágcsáltam, és megint megfeledkeztem egy szabályomról, amit ehhez az irományhoz hoztam létre… sikeresen majd meg fulladtam a rágcsától, hisz megint elnevettem magam, és a torkomon akadt a falatka.
- Miért kell ezt a Lindsayt ilyen két ballábasnak írni?? – nyöszörögtem magamban, és közben ezt az egy mondatot alig bírtam kimondani a köhögéstől, de nekem ezt akkor is közölnöm kellett egymagamnak.
Majd mikor végre nem kaparta a torkom a krumpliszelet, a könnyes szememet letöröltem, s folytattam tovább azt az egy két sort ami maradt.
Írtam is egy jó kis zaftos kommentet, mert ez a kis moszat képes volt megint szadistáskodni, és akárhogy is megszokhattam már volna, még mindig böki a csőröm, de azért szeretem, még ha ilyenkor képes lennék ki is vágni az ablakon, vagy letenni egy sivatag közepére egy csepp víz nélkül…
Több fejezetet nem is kaptam. Mendy sem végzett még az én titkos fejezetemmel, így muszáj voltam várni, és unatkozni. Fogalmam sem volt mit csináljak, míg végez vele. Írni most nem volt kedvem, se ihletem. Mesélni a mai napomat nem akartam mert azért olyan mocsok nem leszek hogy közzéteszem egy blogba, hogy beszélgettem vele, és félek hogy átvág…
Most ebben a pillanatban belém nyílalt egy érzés amit visszapörgettem magamban az idő kerekét, s láttam a szemem előtt, ahogy nagyba ír még valamit a lapomra, majd rám kacsint, s mosolyogva, mégis bánkódva köszön vissza az ajtó mögül.
Nagyot sóhajtottam, s úgy döntöttem újraolvasom a levelét.

„Talán … megcsörgethetnél vagy nem is tudom…”

Újra és újra átolvastam, de ez a mondat mindig valahogy kiemelkedett a sorok közül.
Éreztem hogy a gyomrom egyre jobban rendetlenkedik, és egyre idegesebb leszek. Izzadt a tenyerem, eluralkodott rajtam az enyhe hányinger.
A billentyűzet mellett feküdt a telefonom, s annyira szúrta a szemem. Nem akartam vele találkozni, és mi van ha átvágott.
Nagyot nyeltem, s olyan gyorsan történt minden.
Felkaptam hirtelen a telefonomat, s beütöttem a számot.

Előzetes "A Levél" c. 2. fejezetből

2010-08-16T00:53:00.000-07:00

5 után végre kiszabadulhattam a munkából, s szendvics szagot árasztva elindultunk Mike és én a többiekkel megbeszélt helyre, az Omnia kávézóba.
- Nah mutasd csak azt a kis levélkét amit új nagy hódolód írt! – bökött oldalba barátom, s rémülten néztem rá.
- Ömm… milyen levélkét? – próbáltam kitérni előle, s reménykedtem, hogy nem arra gondol amit Taylor írt.
- Tudod az a srác, aki kb. úgy 8. vendégünk volt miután kinyitottunk.
- Jah… ömm persze … izé azt nem olvastam még el. – mondtam ki, de amúgy nem is vettem észre hogy ő írt. Elég helyeske volt de nem láttam rajta hogy flörtölne velem.
- Te most tényleg hülyének nézel? Na mit írt Taylor?
- Semmi érdekeset… csak olyanokat hogy finom a kaja, meg hogy örült hogy ilyen jól el lehet velem beszélgetni…
- És a számát. – mondta kijelentő mondatként fél mosollyal az arcán.
Megrémültem. Ezt honnan a fenéből tudja? Bizonyára most azon mosolyog hogy igaza volt, hülyének néztem de ezt honnan tudhatná?
- Te elolvastad a levelem? – förmedten rá.
- Dehogy!! Miért olvasnám el amíg meg nem engeded? De akkor ezek szerint igen.
- És ha ráírta? Úgysem hívom fel… hülye leszek visszahívni… na jó jópasi meg kedves és aranyos volt, de ki tudja hogy milyen valójában? A sajtónak nem hiszek, de ha igazat írnak is akkor is megjátszhatja hisz lemerném fogadni hogy tudod mi a szakmája. – ordibáltam össze vissza, s mikor a földről ránéztem a messzeségbe révedt megint – Hahó figyelsz rám? – csettintettem egyet az orra elé, de mintha nem is csináltam volna semmit, s már furdalt a kíváncsiság hogy mit néz ennyire, így hát hátrafordultam.

"És egy nagyon pici részlet a levélből :P"

"Szeretnélek megismerni, de nem tudom, hogy érdekellek e. Azért kaphatnék egy esélyt? Talán … megcsörgethetnél vagy nem is tudom…

na mindegy azért felírom a telefonszámom ha arra szánnád magad hogy találkozzunk, és akkor csak megcsörgetsz én pedig nagy örömmel visszahívlak…"

1. fejezet Ebédszünet

2010-08-14T01:54:00.000-07:00

Napjainkban:

- Mit gondolsz? A pirosat vagy a kéket vegyem fel? – kérdezte Layla barátnőm miközben előttem állt a pultnál, én meg törölgettem az asztalt előttem.
- A piros … attól odavannak bizonyára a srácok hisz az olyan tüzes vagy mi… de ezt inkább ne tőlem kérdezd mert tudod hogy mennyit értek ehhez…
Ebben a pillanatban berohant a helyi Burger King Gabi, ahol épp dolgoztam, mint eladó.
- Hééé!! Csajok el sem hiszitek, hogy kik forgatnak két utcával lejjebb!!! – kiabálta izgatottan s minden vendégünk felfigyelt eme izgatott hangra.
Amint hozzánk ért a maradék 4 tag is belépett, s Szirén kissé idegesen meg is szólalt rögtön … Remélem kipanaszkodta magát ide menet, mert látszik hogy megint valami „FONTOSAT” halasztott el miattunk, mint pl. egy új pasi megszerzése.
- Na mi az ami olyan fontos volt?
- Épp azt akarom elmondani!! Képzeljétek Jacksonék itt forgat egy kis rövidfilmet a rajongók kedvéért!!! – sipítozta.
A vevőink persze 2 perc alatt kiviharoztak, én meg unottan néztem barátnőmre aki csak behúzta a nyakát, s bocsánatkérően nézett rám … a többi 5 barátnőm pedig vágyakozva néztek a vendégek után, majd rám kiskutyaszemekkel.
- Csajok dolgoznom kell! Ebédidő van! – találtam ki a kifogást, s ők körbenéztek.
- Aha… Tényleg. – mosolygott rám Rubi.
A szememet forgattam, levettem a sapkámat és elindultam az öltöző felé amikor meghallottuk az óriási sikítozást.
Közvetlenül az üzlet előtt megállt egy Limuzin s kiszállt belőle példaképem.
- Úr isten! – néztem nagyot, mikor láttam, hogy a bejárat elé igyekszik.
- Helló! Ha kérhetném menjenek ki a teremből! – nézett izgatott barátnőimre – Ön meg ha lehetséges ne támadjon rá a színészekre! – nézett a szemeimbe, amitől úgy éreztem megint elájulok.
- Akkor Szia! – köszöntek el s már szép lassan ki is sétáltak az épületből.
A gyomrom le fel liftezett…
Ezek szerint itt akarnak ebédelni a Twilight Saga Sztárjai???? Ez kész röhej!! Ezt csak álmodom !!! Ez nem a valóság! Úr isten remélem nem leszek megint olyan rosszul.
Fanyalogtam attól az emléktől ami rájuk emlékeztetett.
Ashley lépett ki először a járműből, majd Robert és őket követve az összes Cullen.
- Ez Jó kis menet lesz! Ne hívjak orvost? – jött mellém Mike a „szakácsunk”.
- Nem tudom … lehet hogy fel kéne hívni … - mondtam cincogó hangon, s nekitámaszkodtam a pénztárnak.
A sikítozó tömeg kint most tuti gyűlölni fog amíg el nem felejtik hogy én voltam az, akihez hozzászóltak a legkellendőbb nőszemélyek és uraságok.
Biztonsági őreink kiviharoztak, hogy védjék a kuncsaftokat, s egyben az épületet is, s amint beléptek vámpírbarátaink, a limuzin kitolatott s egy új jött a helyére, de ezt nem igazán tudtam megfigyelni. David hozzám kísérte vendégeinket s muszáj voltam megszólalni.
- Jó napot! Nyugodtan foglaljanak helyet! Kiviszek pár étlapot és amint választottak csak csettintsenek egyet a levegőbe és én ott is termek. – hadartam végig, majd óriási levegőt vettem – Addig milyen innivalót szolgálhatok?
- Egy Cappuccino lesz! – mosolygott rám Ashley és olyan kedves volt mint gondoltam … végül is ő volt a kedvenc vámpírom! Felírtam magamnak az ő rendelését, majd a többiek szemébe néztem s próbáltam megtartani magam.
- Ugyanazt minden vámpírnak és Kristennek! – mosolygott Kellan.
- Akkor 8 Cappuccino. És önnek? – tekintettem a rendezőre, s komolyan felém fordult.
- Én majd a végén! – mondta és már vissza is fordult a másik limót bámulva.
Bólintottam s már fel is adtam a rendelést Mikenak, aztán újból megcsörrent a csengettyű az ajtó felett, s a szívem nem mintha eddig nem a torkomban dobogott volna, még hevesebben elkezdett verni.
- A farkasok… - mondtam ki tudatomon kívül, s a számra csaptam.
- Bizony! – mosolygott előttem Ashley s megláttam azt, akitől a legjobban féltettem az életemet.
- Hello! Egy Whopper Junior lesz!
- Nem szeretné először megnézni az ajánlatot? – beszéltem vissza, s az a hatalmas mosoly ült ki az arcára amibe mindenki halálosan bele van zúgva.
- Nem kösz! Mindig ezt rendelem! – válaszolt, s már ment is a helyére.
- Rendben skacok mindenki üljön le! A hölgy máris hozza az étlapokat! – mentett meg David attól hogy megint beszélnem kelljen, s elfoglaltak vagy 4 asztalt.
Megint nyeltem egy nagyot s elmosolyodtam a tucatnyi rajongó láttán akik olyanok voltak, hogy kinéztem volna belőlük hogy képesek lennének értük kitörni az üvegfalakat.
Felkaptam egy tucat étlapot s elindultam osztogatni.
A rendező szemeit mindvégig magamon éreztem. Láttam, hogy figyeli minden mozzanatomat, ami nem segített két lábon maradásomban. Legközelebb Cullenék ültek így meg se szólaltam, de a farkasoknál, az én imádott állatkáimnál muszáj volt valami hangot kipréselnem.
- Amíg választanak kérnek valami italt? – nyöszörögtem miközben átnyújtottam kedvenceimnek a lapokat.
- Nem! – válaszoltak egyszerre s vigyorogva egymásra néztek.
Bólintottam s visszamentem a Cappuccinokért s a Whopper Juniorért, amiket Mike mosolyogva nyújtott át, s bíztatóan nézett rám. Egy kis őszinte mosoly meglapult az ideges vigyorgás között, s visszafordultam hogy kiszállítsam őket, aztán nem sokkal, a rendeléseket is szállíthattam.

Mér épp kezdett a pulzusom a normál módra csillapodni köszönhető munkatársamnak, akivel jól el lehetett fecsegni ahhoz képes, hogy fiú volt … de annak örültem hogy meleg … legalább ő nincs oda se értem, se a barátnőimért. Ő volt az egyetlen fiú barátom, és szerintem ez még sokáig így lesz, legalábbis remélem … de azt is hogy hamar talál magának valakit. Olyan feszültnek tűnt mindig amikor a közelünkben volt szegénykém… biztos mert nem szereti a feltűnést, hisz mindig velünk lóg, s minket az én bánatomra mindig észrevesznek.
Mike szemei elnéztek felettem, s a szája gonosz mosolyt hagyott el.
Hátrapillantottam hogy mi a fenéért mosolyog így, miközben vele is a ruhákról kellett beszélgetnem.
Taylor mosolyogva jött felénk s, vettem egy 180°os fordulatot, majd még bosszúéhesen visszapillantottam a barátomra aki már iszkolt is el a gonosz mosolyával együtt.
- Mit adhatok még? – kérdeztem, mikor elém ért eme félisten.
- Csak fizetnék. – formálta ajkával a szavakat, s a szexi hangja követte.
- Nos akkor volt egy Whopper – ütöttem be az árát a pénztárgépbe – 4$ 35cent lesz.
Elővette a bankkártyáját és miközben átadta hozzámért. Gombóc nőtt a torkomban és a szapora lélegzetemet próbáltam visszatartani és szerencsére sikerült is.
Lehúztam Taylor Lautner bankkártyáját, próbáltam nem szemügyre venni hány számból áll az összeg ami van rajta, majd mikor sikeresen levette ez a marha lassú gép a kellendő összeget visszacsúsztattam neki a pulton.
- Köszönjük hogy nálunk vásárolt! Biztos nem kér semmi mást?
- De igen! A telefonszámod! – mosolygott rám s elnevettük magunkat.
- Nagyon poénos! – mondtam, s közben mindenre néztem csak nem a szemébe.
Éreztem hogy mindig engem bámul… akármit csinálok, levegőt veszek vagy próbálom levezetni a feszültségem az ujjaimmal … olyan mint David és ez nagyon nyugtalanító volt hogy nem mertem én is a szemébe nézni mert féltem hogy komolyan hívni kell a mentőket és az őröknek csak bajt csinálok azzal hogy még az orvosokat is be kell engedni a nagy tömeg között.
- Nagyon ismerős vagy! Nem láttalak már valahol valamelyik folytonos rajongótáborban? Hogy hívnak?
- Alyson Roberts. És nem hiszem! Nem utazgatok csak azért mert rajongok valamiért. Egyszer történt meg és akkor is rosszul lettem. – gondoltam vissza arra a napra amikor beszöktünk a forgatásra.
- Ki a kedvenced? – vágott bele a közepébe.
- Mármint vámpírok vagy farkasok közül?
- Hmm… csak mond el hogy vagy ezzel az egésszel. – mondta s kíváncsian fürkészte a szemeimet, amik most már őt bámulták.
- Nos … vámpírok közül Alice a kedvencem, na meg a 3. részben Riley, a farkasok közül meg imádom Jaredet és Pault és … nah szóval közülük mindenkit …farkasos vagyok inkább … a vámpírokat is kedvelem de közülük van akit ki nem állhatok … - kerültem ki Jaket … hisz ő volt a legeslegkedvencem, de nem akartam az egoját növelni ezzel is.
Épp mondott volna valamit megszakítva azt a gyönyörű mosolyát amikor a telefonom farkas vonyítást hallatott.
- Megbocsátasz? Elővehetem? Csak SMS. – kérleltem miközben a kezem a zsebemen tanyált.
- Persze nyugodtan! – mosolygott, és már ki is vettem a zsebemből a telefont.
„Alice üzenetet küldött” Ez volt kiírva a képernyőmre ami azt jelenti hogy Gabi valami nagyon fontosat akart velem közölni… vagyis van egy olyan sejtésem hogy közösen kreálták az üzenetet.
„ Szia!! Szerezz nekünk Aláírást feltételt, mert ha nem akkor nem segítek a bátyámmal való helyzeteden! Szóval hajrá! Jó lesz egy olyan Burgeres papírra is! Puszi!”
Csak forgattam a szememet s közben elraktam a telefont biztos helyre, ahonnan tuti nem halászom ki egykönnyen, ha arra vetemednék, amiért David annyira figyelt.
- Mi van? Valamelyik barátnőd megtudta hogy kit szolgálsz ki? – mosolygott rám, s közben nevetgélt.
- Nem most tudták meg… - vettem mély levegőt.
- Ó és mit akarnak? – nézett gyanakodva.
- Semmi érdekes, csak megpróbálnak megfosztani egy álmomtól, amihez alapból talán nem is lenne szükség segítségre, de talán jó lett volna a segítő kéz, de mégsem… megoldom egyedül! – hadartam el, s csodálkoztam hogy ilyen jól elbeszélgetünk.
- Hányan vannak? – kérdezte még mindig virulva s nagy levegőt vett.
- 6an … de néha olyanok mint egy híres focicsapat szurkolótábora. – kuncogtam, s figyeltem mit csinál.
Megnyalta a mutatóujját, s elkezdte számolgatni a alátéteket amiket a tálcára szoktunk tenni. Elővett egy tollat, s mindre írt valamit… ha jól számoltam 7 lapot vett magához, majd amikor mindre firkált, elindult és odaadta a többieknek, majd visszajött.
- Nos akkor ezzel elősegítem a vágyad?
- Mit csináltál? – néztem rá rémülten.
- Megszerzem az aláírásokat… vagy többet akarnak?
- Mi?? NEM dehogy!! Pont ezt akarták! Többet amúgy se tudnék kifacsarni belőletek… na meg ebben is kételkedtem. Nagyon hálás vagyok! Mennyibe kerül?
- Egy találkába! – mondta komolyan arccal.
- Nagyon… csábító hogy ennyire ájulás szélére akarsz kergetni de… léci ezt hagyd abba. Felesleges!
- Miért? Nem bírod a fejem? – kérdezte kissé bánatosan, de mégis kétségbeesetten. Nagyot csodálkoztam. Ennyire azért nem akartam túlzásba vinni a „Nem figyelek Taylor Lautnerre” szindrómára, de úgy látszik sikerült úgy tennem mintha teljesen levegőnek nézném.
- Dehogy!! Nem!! Szeretek minden Twilight Saga színészt! Nehogy félreértsd! Semmi bajom veled csak hát Sztár vagy, és ilyeneket kérdezel amitől bármelyik rajongó sikítozna, vagy éppen elájulna amit én most próbálok nem megtenni, ugyanis nagyon ájuldozós vagyok, és csoda hogy eddig kibírtam… nemrég történt valami, ami maga a pokol volt hisz nem is tudok róla semmit, a barátnőim jobbnak tartották ha nem tudom bár én mindennél jobban szeretném megtudni de egyszerűen hallgatnak, s én nem akarok olyan lenni mint bármelyik tipikus rajongó még egyszer, meg akarok változni az ellentétemre és bocsánat hogy ennyit fecsegek befogtam! –bukott ki egyszerre belőlem mindez s már megbántam hogy ennyit beszéltem, nem tudom mi ütött belém, csak össze vissza hebegtem habogtam, s úgy láttam Tayloron hogy tetszett neki.
- Oh tudom már honnan vagy olyan ismerős! – mutatott rám.
- Honnan? – kérdetem és nagyon kíváncsivá tett hogy, hogy lehetek ismerős neki amikor még valószínű életében nem látott.
- Mondtad hogy a múltkor elájultál, és 7en vagytok … ti voltatok azok akik beszöktek a forgatásra! És te voltál az akit elvittem az orvosunkhoz.
Hirtelen lefagytam, s csak meredtem Taylorra, mint aki sose látott még embert. Ezek szerint ő vitt el az orvoshoz... a kezei között voltam… miközben Jacob Blacket játszotta, s úgy is nézett ki, azzal a sminkel, tetoválással, hajjal, meztelen felsőtesttel…
A szám tátva maradt, és a sikítás visszafojtásától könnyek szöktek a szemembe… már majdnem erőtlenül összeestem, amikor a hét papír előttem landolt s mindenki vette volna elő a bankkártyáját.
- Jaj sose kezdjük el ha ezzel vacakolunk! Majd én fizetem és levonom a fizetésetekből! – tudósított David, s végre boldognak hallottam.
Beütöttem gyorsan az árakat, levettem az összeget a kártyáról s egy „Örülök hogy nálunk vásároltak” szöveggel búcsúztam tőlük.
Először Cullenék autója jött, s addig még bőven volt időnk egy pár szót váltani „hősömmel”.
- Bocsi! Ha tudtam volna hogy sokkos állapotba kerülsz… látszott rajtad hogy mindjárt összeesel. Ügyes vagy! – dicsért meg Taylor, s én csak mosolyogva bólintottam.
- Hát igen … de azt hogy még talpon vagyok a többieknek köszönhetem.
- Tay! Megjött a kocsi! – hallatszott Alex hangja az ajtóból, s rögtön utána a kis csengettyű is.
- Máris! – válaszolta, s a lapokat még egyszer elvette előlem, majd az utolsó lapra még írt valamit… valami hosszút.
Miközben újra átolvasta eltette a tollát, majd elém csúsztatta, s rám kacsintva elindult a falkája után! Behúzta az ajtót maga után s még intett egyet felém, amit óriási mosollyal viszonoztam.

Prológus

2010-08-13T16:59:00.000-07:00

Üdvözöllek!!
Köszönöm szépen hogy benéztél eme új blogomra, ami egy Taylor Lautneres fanficet rejt. Először is kezdjük a kezdetek kezdetén…

…hét hónappal ezelőtt:
- Jaj Gyere már! Jó buli lesz!
- Ja!! Most mit rinyálsz? Láthatjuk hogy forgatnak és ha miattad maradunk le erről nagyon megbánod!
- De hát ez bűncselekmény! Szerintetek miért zárták le a területet? Megzavarjuk a forgatást!
- Na és!? Legalább szemügyre vesznek! És Mi is őket életnagyságban!
Csak forgattam a szemem és koslattam barátnőim után gyomorgörccsel, ide-oda kapkodva tekintetem.
Kb. egy fél órája kicseleztük az őröket és átbújtunk a szalag alatt amin ez állt:

„FORGATÁSI HELYSZÍN! KÉRJÜK NE ZAVARJÁK MEG A FORGATÁST!”

De persze mi mit sem törődve mégis bejöttünk… mármint engem berángattak, hisz én vagyok az egyetlen épeszű eme 7 fős csapatban.
Már rég La Push erdejét jártuk, de se egy hangos kiabálás, se egy halk nesz nem volt hallható. Egy kisebb patakféleséghez értünk és Sara rögtön felsikkantott.
- Jesszus! Menjünk végig ezen a vízfolyamon! A forgatókönyvben olvastam, hogy lesz egy olyan jelenet amikor … ááá tudjátok amikor kergetik Victoriát és a határ két oldala között menekül… és akkor Emmet átlépi a határt és…
- Jó-jó tudjuk-tudjuk! Ok akkor menjünk végig ezen a patakon és ki tudja hol akadunk ki … de lécci siessünk! Mihamarabb azt akarom hogy kapjanak el mert addig ez a rosszullét nem múlik el! – szakítottam meg az áradozását.
Sara tudni illik a legnagyobb Emmet rajongó és ezért utálja is Pault … na meg amúgy se Lilienhez áll legközelebb, aki persze Paulmániás.
Kis dulifulizás után elindultunk végig a folyamon s meghallottunk valami hatalmas ordítást.
Nem a patak felől jött… inkább jobbról az erdő sűrűjéből.
Összenéztünk a csajokkal s elkezdtünk futva osonni a hang felé…
Vagy 5ször hallottuk azt a hatalmas ordítást, majd egy halk csattanás kb. 25méterrel odébb és egy „Ennyi”szó után rögtön megtorpantunk s szinte levegőt se vettünk. Elbújtunk egy-egy fa mögött, mind s hallgatóztunk.
- Jó voltál végre Taylor! Jó akkor most Chaske és a farkasok kilépnek a fák mögül! Gyerünk-gyerünk haladjunk emberek!
Megreccsent az egyikünk lába alatt egy gally.
Síri csend uralkodott el. Csak a madarak hallatszottak s az erdő zajai.
Lélegzetem szaporább lett, a rosszullét egyre magasabb szintet vett bennem. Rosszat sejtettem, úgy éreztem itt a vég, s idegességemben mindjárt kiadom magamból ami bennem van.
- Mocskos riporterek! – éreztem meg a bal vállamon egy kezet, s hallottam David haragos hangját.
Annyira megijesztett hogy megugrottam, s egy apró sikítás elhagyta a számat.
- Miért nem tudnak várni a filmig? Vagy ameddig mi megengedjük hogy riportot csináljanak? – hallatszott dühös kifakadása, s végig a szemembe nézett… szinte elájultam hogy a rendező hozzám beszél… a példaképem…. és megfogta a vállam…
Egy 5 perc után míg felfogtam a szavait megszólaltam.
- Ömm… mi nem… nem riporterek vagyunk… - nyögtem ki nagy nehezen s a hangom akadozott. Hatalmasat nyeltem, s le sem vettem a szemem róla. Rögtön válaszolt amint eljutott odáig hogy nem azok vagyunk, akiknek hitt.
- Jézusom! – lépett hátrébb, lehunyta a szemét majd a homlokára csapott… - ezt el sem hiszem…
- Elnézést! Csak… kíváncsiak voltunk milyen a…
- Azt elhiszem de hogy ennyire közel merészkedjetek … ilyet még életemben nem tapasztaltam hogy ilyen messzire menjen pár rajongó… - hitetlenkedett Lili szavába vágva, s még mindig le volt sütve a szeme.
Síri csend állt be megint. Csak a stáb felől jöttek halk suttogások. Ez a helyzet már olyan kínos volt, hogy úgy éreztem tényleg rókázni fogok.
- Úr isten! Jól van? – kapta fel a fejét David, s hirtelen elsötétedett minden.