Alyson szemszöge:
- Mi volt az az extra téma, amitől ennyire nem foglalkoztatok velünk? – kérdeztem amint kiment Robert és a lelki halott a konyhából.
- Áhh munka ügy. Tudod nemsokára Breaking Dawn forgatás és… - nem fejezte be a mondatot. Csak szomorúan nézett a munkájára, és ezt a szörnyű tekintet nem a hagyma miatt volt.
- El kellesz mennetek igaz? – hajtottam én is le a fejemet kitalálva az egészet.
Tudtam hogy ez lesz. Nem lehetünk örökké együtt… mit is képzeltem, amikor vele összejöttem?
Pár hete megállt az idő körülöttem, amikor itt volt, most meg mire hozzászoktam elmegy, és újra normális életet kell élnem.
- De…
- Nem kell a hülye kifogás meg ígérgetés. – mondtam – úgysem tartod be – motyogtam magam elé alig hallhatóan.
- Kérlek hallgass meg – mondta, és szemem sarkából láttam, hogy kereste a tekintetem.
- Meghallgatlak, de tudd, hogy nem fogok várni rád! – néztem rá én is szomorúan.
- Minden nap felhívlak!
- Miközben más csajjal foglak az újságokon látni?
- Ez a munkám! Muszáj Bellával fotózkodnom!
- Jaj ne poénkodj!
- Akkor te meg ne írj le rögtön!
- De ha úgyis elmész! Most mi értelme van a távkapcsolatnak?
- Visszajövök! Nem megyek el örökké! És ha kapunk szünetet ideutazom!
- La Pushból? Tudod az milyen messze van?
- Nem érdekel! Fogalmad sincs mit érzek irántad! – mondta haragosan, és még én magam is hátraléptem.
- Talán tényleg nem tudom – választoltam kis idő múlva – Valószínű hogy hibát követtem el ezzel a kapcsolattal – néztem le a földre…
Hirtelen olyan szomorú lettem… egyedül éreztem magam.
- Alyson! – szólított meg, de nem emeltem rá a tekintetem, de elém lépett, felemelte a fejem, és ahogy a szemembe nézett, kirázott az ideg – Alyoson én szeretlek! Nem azt mondom, hogy te vagy az első lány, akinek valaha is ezt mondtam, de tudd meg, hogy nem hagynálak el soha! Mert az a levél nem arról szólt, hogy csak játszani akartam veled. Már szinte ismerlek, és nem szeretném soha azt mondani, hogy ő volt az a lány… mert én úgy szeretnék mesélni rólad, hogy ő az a lány, aki mindennél fontosabb nekem! Érted? – nézett mélyen a szemembe, közben pedig a kezébe fogta az arcomat.
A pulzusom felgyorsult, ahogy az ajkaink ilyen közel álltak egymáshoz, és vártam, hogy végre összeérjenek.
Talán tényleg megteszi… hisz… ő is ember, és én is nagyon szeretem, akármennyire is nehéz megbíznom egy filmsztárban.
A szemem sarkából Robékat vettem észre, ahogy ijedten figyelik ahogy veszekszünk, és várják a késedelmes reakciómat, hogy erre mit lépek… na ennyit a híres csókos békülésről.
- Rendben! De… akkor tényleg úgy legyen! És tényleg nem foglak várni!
- Annál jobb! Meglepetés támadás! – kacsintott rám, majd elmosolyodott a megkönnyebbüléstől, majd egy enyhe csókot lehelt az ajkaimra.
Mendy szemszöge:
Mikor sikeresen megkönnyebbültünk, hogy nincs semmi zűr Aysonék között, újból beballagtunk a hatalmas nappaliba, és könnyedén lehuppantunk a fotelbe… azaz én csak beleájultam, látva Robert lazaságát a saját két szememmel, 2 méterre tőle.
Először azt sem tudtam mit mondjak, hogy megtörjem az egyre kínosabb csendet. Csak kerestem a szavakat, de amikor feladtam azzal a gondolattal, hogy úgyse tudok kinyögni semmi értelmeset, amivel nem égetném le magam, csak korholtam önmagam, hogy író létemre nem vagyok képes elindítani egy szimpla csevegést, majd amikor ő szólalt meg, úgy éreztem hogy egy bizonyos súly lekerült a szívemről, és egy bizonyos fizikai rosszullét került a helyére a hangja hallatán.
- Huh… ha Taylorék itt lennének, már rég leszedték volna a fejünket. – mosolygott RÁM.
- Hát igen… ha Alyson hallaná a beszélgetésünket… hajaj mi lenne itt. – válaszoltam forgatva a szememet belegondolva a lehetséges tetteire, de közben éreztem ahogy engem néz.
- Szóval – kezdte el az igazi normális beszélgetést, egy kis hatásszünet után – Hallottam Taylortól, hogy milyen jó barátnők vagytok… és hogy az ízlésetek ellentétes. – villantotta rám sármos mosolyát, és nem tudtam eldönteni, hogy most mit érzek jobban… gyilkolási vágyat, vagy szégyellőséget.
- Na majd tárgyalok én azzal a kutyával… - morogtam lesütve a szemem.
A kedvét úgy látom, egy kicsit feldobtam, a hatalmas nevetését hallva, és látva azt a csodálatos mosolyát.
- Úgyis talál valamit amivel kibújhat a közelgő veszély alól.
- Hidd el nem fog!! Ha Alysont sikerül sarokba szorítanom, akkor ő sem lesz nagy falat.
- Oh! Ezek szerint jó érveket tudsz felhozni! Néha besegíthetnél amikor Daviddal kell vitázni.
- Szívesen segítek!! Bár nem védőügyvédnek megyek… pedig sokat mondták már hogy igazán mehetnék.
- Hmm… pedig igen jól lehet vele keresni.
- Igen tudom… a nagypapám az volt… megtanított minden trükkre régen, még mielőtt meghalt.
- Részvétem.
- Régen volt. Már csak egy emlék, és bár már fenn van a csillagok között… számomra mindig a szívemben él tovább. – mondtam ki ezt a költői mondatot, és csak egy kis szünet után jöttem rá, hogy milyen szép is volt… pontosabban pont akkor, amikor Robert épp megnyalta a csodálkozástól kiszáradt ajkait.
- Huh… Az írói szakmán gondolkoztál már?
- Nos… - belepirultam ebbe a kérdésbe… - hát… tudod… - nyögdöstem, de nem nagyon akaróztak jönni a szavak.
- Na ne! Írónak készülsz? – mosolygott csillogó szemeivel.
- Hát… szeretnék az lenni… sőt! Nagyon szeretnék! Van egy pár történetem, amiket úgy gondoltam, hogy talán kiadhatnám őket, de rájöttem, hogy inkább visszalépek, mert nem érzem azt, hogy tökéletes… akármennyien is mondják és mondják, hogy de igenis ki kéne adni, nem tudom. Oké.. jól esik, meg nem mondom azt, hogy amikor ezt mondják, akkor nem gondolkozok el ezen mindig, de egyszerűen még nem állok készen… ha lehet addig is a cyber világban maradok, elrejtve a való világtól… vagyis… nem sokáig. Most is újságírói tovább képzésen vagyok, szóval van rá lehetőség, hogy nem maradhatok tovább a kis szűk lyukban írni a saját dolgaimat… De talán egyszer sikerül egy könyvet is kiadni. – csak mondtam és mondtam, nem bírtam abbahagyni.
Úgy igazán most értettem meg Alysont, hogy miért nem bírja sosem befogni… valahogy sikerült felfogni, hogy neki miért kell mindent mindig elmondania… látszik, hogy már túlságosan is sokat vagyunk együtt. Talán valami fertőző betegség lehet…
- Bocsáss meg! Láttam hogy akartál valami mindig mondani, de én meg nem bírtam befogni… azt hiszem ez átragadt Alysonról. – mondtam megint a magamét, és éreztem, ahogy máglyán égetnek, mint egy boszorkányt… éreztem, ahogy a tűz nyaldossa mindenemet, pedig szimplán csak hülyét csináltam magamból egy olyan ember előtt aki minden bizonnyal sokkal komolyabb, és megfontoltabb… nem beszél ennyit, és le merném fogadni, hogy már nagyon unja a rizsámat, így mostantól némasági fogadalmat kötök!
- Semmi baj! Nem is igazán akartam, csak csodálkoztam… Szóval újságíró akarsz lenni? – érdeklődött, én pedig csak halványan bólintottam – Azt hiszem akkor mostantól inkább jófiú leszek! – mosolygott.
- Jaj ne!! Légyszi!! Csak add önmagad!! Végül is barátok között vagy! Én pedig úgysem rólad fogok írni. A politikai irányzat érdekel!
- Ó! Szóval a „Hogyan veszítsünk egy pasit tíz nap alatt” írónője leszel? – nevetett fel.
- Még meglehet! Majd keresünk neki egy Benibububut, és akkor befut a karrierje a jégvirággal! – jöttek be a konyhából Alysonék, és Robot mellém tessékelték.
Úgy éreztem egyre rosszabbul vagyok. a szívverésem egyre jobban felgyorsult, és szerintem az arcom is színt váltott, rózsaszínről, a rózsa színére.
Alyson szemszöge:
Mendy egyre rosszabbul nézett ki… az üveges tekintet úrrá lett az arcán, és olyan volt a színe, mintha belázasodott volna, de itt az ideje hozzászoknia.
- És miről beszélgettetek?? – kérdeztem érdeklődve nézve barátnőmre.
- Hát… semmi érdekesről… szimplán annyi volt a téma, hogy író akarok lenni.
- Igen, de az előtt!! Csak azt ne mondjátok, hogy fél óráig csak rólad beszéltetek! Ezt nem vagyok képes elhinni! Na csicseregjetek!
- Az igazság az, hogy az első percekben csak megszoktuk azt, hogy egymás közelében vagyunk… próbáltunk telepatikus úton beszélgetni, de csak olyan 15 perc után sikerült rájönnünk, hogy ez mind nem sikerül… - világosított fel Robert, és így már mindent értettem, viszont abban nem értettem egyet, hogy próbálták megszokni mind a ketten egymás jelenlétét. Talán Roberetre igaz is… de Mendynek inkább el kellett fogadnia a tényt, hogy ROBERT PATTINSONNAL volt egy szobában KETTESBEN.
Elvigyorodtam a gondolatra, hogy mi lesz még ez után, és abba belegondolva, hogy vajon Mendy most milyen állapotban van, nem beszélve arról, hogy miket gondolhat.
Mintha csak magamat látnám…
