15. fejezet Vallomás

Végül ő kísért haza, s be is hívtam egy pár percre.
Persze a fotósok újból elkísértek utunkon, s egy bátor (pofátlan) „vitéz” oda is jött hozzánk egy olyan hangfelvevős izével.
- Jó napot kívánok! A „News”től jöttem. Feltehetnék pár kérdést?? – érdeklődött kedvesen, én pedig kíváncsian néztem fel Taylor szemébe.
- Persze ha nem találnak ki hozzá valami mesét… – válaszolta Tay a nőci meg csak bíztatóan mosolygott.
- A Twilght Saga Jacobja, csak nem a valóságban is bevésődött?? – tette fel első kérdését, és minden lehetséges reakciómat próbáltam elnyomni és inkább csak tovább folytattam a kíváncsi bámulást.
- Nem. – mondta ki kis gondolkodás után.
Valami nincs rendben … hazudik biztos! Én kiszúrom az ilyet! Túl sokat gondolkozott, és zsebre tett kézzel mondta, a messzeségbe bámulva… na kifaggatom én amint hazaértünk…
- Aha… - válaszolta kissé hitetlenkedve a nőci, majd hozzám fordult.
- És ön… gondolom meg sem kell kérdezni, ha Tayolor megkérné önt hogy…
- Hééé!! Álljon meg a menet! – vágtam a szavába – Nem emlékszik mit mondtam 1 héttel ezelőtt? CSAK BARÁTOK vagyunk – mondtam tök nyugodtan mosolyogva, s ő csak bocsánatkérően tekintett rám.
- Csak még egy kérdés ha nem bánja… - mondta, és beleegyezően bólintottam, hisz mi rosszat kérdezne – A barátjával mi van?
Mint derült égből villámcsapás úgy ért hirtelen ez a kérdés.
- Elköltöztek. - sírni támadt volna kedvem, de e helyett csak elhúztam a számat.
- Értem… szóval táv kapcsolat? – kérdezte, de én hevesen ráztam a fejemet.
- Mindketten hülyeségnek gondoltuk… az úgy nem élet. – mondtam letörten, s egyre jobban honvágyam támadt.
- Köszönöm szépen, a viszont látásra! – iszkolt el az arcomat látva.
- További szép napot – köszöntünk ugyanúgy Tayyal, s elindultunk az ellentétes irányba… hazafelé.
Csendben mentünk egymás mellett a földet nézve, én pedig közben visszaemlékeztem arra a bizonyos szerdai napra.

Visszaemlékezés


- Alyson!! – rohant felém Gabi sírva, mikor meglátott a város kellős közepén, ahogy épp az új szobrot stírölöm komoran.
Amint hozzámért a nyakamba borult, s úgy sírt, mintha meghalt volna valaki, így persze elfogott a félelem, hisz nem láttam még ma kedvesem.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódva, s alig bírt válaszolni.
- Elköltözünk. – nyögte de nem hittem neki.
- Ugyan már! Hova költöznétek? Anyukádnak és apukádnak is itt az állása.
- Tudod… mondtam, hogy lehet elválnak… és ez megtörtént, és a ház közös tulajdonnak számít, így el kell adni – zokogott.
- Tessék?? De… ugye nem mentek messze? – kérdeztem rémülten.
- Mi Petersburgba megyünk egy időre nagyihoz… - mondta
- De hát az jó! Itt vagytok nem messze! Jöhetsz nyugodtan látogatni! – mosolyogtam rá, de ő egyre jobban csak sírt…
- A bátyám és apa meg Los Angelesbe. – folytatta, s teljesen kikapcsoltam
- Alls! – hallottam meg messzebbről egy nagyon ismerős hangot, majd a karjait rögtön körülöttem éreztem, s tartott, hogy nehogy a földön kössek ki.
- Elmentek??!!! Ezt mikor tudtad meg? Ne Ne NEEEM!! De ez nem igazság! Hogy tehetitek ezt velem?! – fakadtam ki, s annyira belém hatolt a fájdalom, hogy ott rögtön el is ájultam.
Majd már otthon voltam, mikor felkeltem. Egy levéllel az asztalomon.

„Drága Alysonom… Annyira sajnálom, hogy csak ilyen kevés időt tölthettem el veled. Ez a legnagyobb kínzás egész életemben, hogy most, mikor teljesült álmunk, rögtön össze is dől. Nagyon hiányozni fogsz, és meg kell értened… a távkapcsolatok sosem működnek, de tudd meg… ha akár egy napra is futunk össze, a tiéd vagyok azon a napon, abban a pár percben. Mindig is beléd leszek a legszerelmesebb, a sors egymásnak szánt, s még ha külön is, de szívünk mindig egymás ritmusát fogják járni remélem. Sosem felejtelek el!

Utolsó csók… Taylor Brown.”

Aznap be se mentem dolgozni, s egészen a mai napig, mint valami élőholt úgy éltem.

Fél óra múlva

Már a ház elé értünk, mikor feleszméltem, hogy Taylor mindvégig hozzám beszélt.
- … aztán meg Rob berontott és mindent elcseszett. – fejezte be durcásan, s rá néztem.
- Értem… - mondtam ki, mire rájöttem hogy választ vár tőlem – gonosz Robert! – vettem fel én is a durcás stílust.
- Szóval nem szeretnéd, hogy több szabadidőm legyen? – kérdezte mosolyogva.
- Öhm… dehogyisnem. De akkor is. – mondtam, mint aki hallott mindent, de ő egyre jobban nevetett.
- És mégis miért gonosz? – nézett rám, mintha valami iskolai felelésen lennék, és arról kéne beszámolnom, hogy mit tanultam.
- Mert az! – mondtam ki az első mondatot ami eszembe jutott… mégis miért lenne gonosz? Na majd a holnapi újságban elolvasom, vagy hátha benne van a ma reggeliben.
Ő csak nevetett és nevetett, egyre hangosabban és hevesebben, és akárhogy is próbálta visszaemlékezni, hogy hátha elkaptam valamit, amit mondott, de semmi nem maradt meg, mivel nem is vettem tudomást, hogy hozzám beszél, vagy hogy egyáltalán beszél.
- Gondoltam hogy nem figyelsz. Csak mert nem reagáltál arra, amit mondtam.
- Bocsánat! – hajtottam le a fejem, s megálltunk a ház előtt. – megkérhetnélek hogy mond el még egyszer? – néztem nagy ártatlan kiskutyaszemekkel, de megrázta a fejét. – De… Miért? Elkalandoztam! Bocsánatot kértem. Naaa!!! – könyörögtem, de ő makacsul csak rázta a fejét
Majd elindult az ajtó felé, s megvárt, hogy kinyissam azt.
Belehelyeztem a kulcsot a zárba, s előre engedtem a vendéget, majd én is beléptem, s pontosan egymással szemben álltunk meg, amint a zár kattant.
Mélyen a szemembe nézett, azokkal a gyönyörű, barna szemeivel, s komolyan elgondolkodva szemeztünk egymással… vagyis ő nagyon elgondolkodott valamin, amíg én szokásomhoz híven csak bambultam, mintha valami posztert látnék magam előtt, és épp unatkoznék.
- Nem! – szólalt meg hosszú idő után, s magamhoz kaptam.
- Mi nem? – kérdeztem rögtön.
- Még nem… - folytatta, s komolyan ezzel, most nagyon sokat tudtam meg…
- De mi még nem?
- Még nem mondom el.
- Te is elköltözöl?? Öhm… akarom mondani, elmész??? – kérdeztem aggódva, s már most kerülgetett a sírógörcs.
- Nem! Ugyan dehogy. Mikor hagyott el?
- Szerdán… de már túléltem köszönhető neked. Valahogy így könnyebb, hogy te itt vagy. Ne kérdezd miért fogalmam sincs, valahogy könnyebb, de hogy miért… Amúgy meg nem direkt hagyott el, muszáj volt, és mindkettőnk tudja, hogy a távkapcsolat nem működik, ezért is váltunk külön, csak azt sajnálom, hogy elköltöznek, mert akkor Happy End lenne, vagy nem tudom… lehet hogy nem mert talál másik csajt, vagy … áh nem. Nem találna, mi alapból olyanok voltunk, hogy egymásnak teremtett a sors, de akkor is, mikor együtt voltunk… hát nem is tudom. Jól esett meg mindent, de valószínű, hogy nem lettünk volna egy hullámhosszon, vagy lehet nem tudom. Semmi sem biztos a jövőben csak azt szeretném, hogy ott is találjon egy olyan csajt,aki annyira szereti, mint én szettem, de már egy halványit könnyebb köszönhető neked, és jó lenne már el is felejteni…
Nem tudtam befejezni az összezavarodott beszédemet, aminek amúgy semmi értelme nem volt, de azért mondtam és mondtam, de Taylor szó szerint belém fojtotta a szót. Ajkaink találkoztak, s olyan hevesen csókolt hogy majd’ elájultam.
- Oh anyám de jól csókol – jött ki hirtelen, mikor ajkaink szétváltak, és jelenleg azt kívántam, hogy úgy, mint első telefonhívásunknál ki lehessen nyomni a telefont, vagy el lehessen tűnni de ez élesbe megy, és ezért nem tudtam semmit tenni az ellen, hogy ne röhögjön ki. – Öhm… jesszus… megcsókoltál! – folytattam saját magam égetését, és úgy éreztem magam, mint egy boszorkány, aki maga gyújtja meg a máglyáját, és a nép meg csak nevet rajta.
- Igen. – nevette.