16. fejezet A Csók

- Jézusom! Taylor Lautner megcsókolt! – folytattam, és már komolyan igazán abbahagyhatnám… ezt most miért csinálom, hogy egyre jobban nevettetem szegényt… ennyire meg akarok halni, mint boszorkány?? – na jó abbahagyom. Megcsókoltál… miért? – kérdeztem, az amúgy tök egyértelmű válasszal válaszolható kérdést.
- Egy ideje már készültem erre, csak hát… - elgondolkozott, és hirtelen a kacagás abbamaradt – bocsánat. – fejezte be, majd lehajtotta a fejét bűnbánóan, és az én szórakozottságom is elszállt.
- Miért kérsz bocsánatot? Nem te vagy az első aki megcsókol… - mélyen elgondolkoztam, majd folytattam – visszacsókoltam? – kérdeztem, ugyanis dunsztom se volt erről az információról, pedig tuti eltelt vagy 2 perc csókunk között.
Az ő csodás, mélyről jövő nevetése újból felhangzott, s ez a csodás hang betöltötte az előszobát, majd mikor abbahagyta, csak bólogatott mosolyogva.
- Hát… Kristennel könnyebben ment. – vigyorgott, én pedig a vállába bokszoltam durcásan.
- Kristennel meg volt írva! – morogtam, de ő tovább kacarászott.
Lassan nem bírtam én sem magamban tartani a mosolyt és a jókedvet, s követtem Taylort a nevetgélésben. A végén mint Mendynél, már csak azon nevettünk, hogy a másik nevet.

Taylor Lautner szemszöge:

Összekulcsolta karjait, és inkább más merre nézett durcázva, mintsem rám. Olyan aranyos volt ilyenkor, amikor megpróbál haragudni, pedig egyáltalán nem megy neki, a szája széle mindig felfele kunkorodik...
Ezen csak nevetni tudok, hogy milyen édes, és igazán hálát adtam az istennek, hogy nem úgy reagált, mint ahogy megálmodtam.
Pocsék egy jelenetet kellett nem egyszer végigjátszanom. Volt amikor elfutott, volt mikor elkezdett sírni, de volt olyan is hogy kitessékelt az ajtón, majd a mikor megálltam a ház előtt a lábaim felmondták a szolgálatot, s utána meg kijött hozzám, és a vállamon sírt… mindegy a lényeg hogy pocsék volt az összes ilyen álmom.
Most pedig csak nevetek az egészen, már csak arra lennék kíváncsi, hogy mi lesz tovább, vagy hogy mire gondol most, vagy mire fog gondolni, és hogy veszi fel az egészet ezek után?!
- Mi lesz ezek után? – kérdezte megtörve, már a kínos csendet.
- Az lesz, hogy a fiatalember nem fogja tönkretenni az amúgy rendezett életedet! – szólalt meg Alls édesannya, amitől szegény lány úgy megijedt, hogy a nyakamba ugrott szó szerint
- Szent Jacob! A vámpírokat hozod rám! – kiabálta ijedten a karjaimban heverő lány, majd a fejét felém fordította egy pillanatra, és mikor meglátta hogy egy kitörő nevetést próbálok elnyomni elpirult és lesütötte a szemét.
A barna hajú, kissé nagyon mérgesnek tűnő nő karba tett kézzel állt velünk szemben felöltözve, táskája a vállára helyezve.
- Nem szeretném a lányomat még egyszer a címlapon látni fiam… szerintem dunsztod sincs milyen állapotban volt szegénykém… nem hogy még ezen a héten… - morogta, mérgesen a szemembe nézve.
- Jól van anya nem kell a házisárkányt játszanod, és ha tudnád részben miatta voltam olyan pocsékul. Brown csak rátett egy lapáttal… nah jó több mint 50% hogy miatta többet szenvedtem, de akkor is nagyon sajnáltam, hogy nem barátkozhattam többé TL-el. – vágott vissza mérgesen Alyson.
- Kicsim, én csak nem szeretném, ha olyan lenne az életed, hogy fotósok kísérnek mindenhova.
- Én meg azt akarom hogy olyan legyen! – morogta, és igazán meglepődtem most… azt akarja hogy fotósok kísérjék mindenhova? Szóval…
- Hát a te életed kicsim. De akkor is tudd, hogy féltelek, és Ebben az esetben Edwardot jobban csípem. – mondta, majd kikerült minket, és kisétált az ajtón.
Beállt a síri csend.
Ez bukta volt. De nagyon. Hogy érti azt, hogy Edwardot ebben az esetben jobban szereti? A lényeg pedig az „ebben az esetben”-en van.
Ez a helyzet már számomra is kínos volt, még ha jól is esett ahogy ölel, de akkor is kíváncsi voltam, hogy áll ehhez az egészhez. Mi van ha nem akar velem lenni? Mi van ha inkább az anyjára hallgat?
Alyson csak ölelt és ölelt, míg észre nem vette magát. Akkor elengedett gyorsan, és ez a kellemes érintkezés hirtelen megszűnt.
- Miért csókoltál meg? – kérdezte megint, most már sokkalta komolyabban, és ijedtebben.
- Mert szeretlek. Tetszel nekem. Ilyen lánnyal még sosem találkoztam, mint te. Mindig jókedvre derítesz, és minden könnycsepped olyan nekem, mintha gyomorszájon rúgnának. Nem akarom hogy szomorú légy. Azt szeretném ha boldogan élnél… velem.
- Hány lánynak mondtad már ezt? A való életben.
- Neked. Eddig te voltál a második, akibe szerelmes lettem.
- Na persze! Swift kisasszony, vagy Selena Gomez?
- Nem minden úgy van, ahogy azt a sajtó megírja, vagy ami látszik. Sokak életébe beleszólnak, aki még nem házasodott meg. – mondtam el egy szakmai titkot. – de most én következek! Tényleg azt szeretnéd, hogy fotósok kísérjék utadat? – kérdeztem, s hosszan elgondolkodott.

Alyson szemszöge:

Hogy azt szeretném e, hogy fotósok kísérjék utamat?
- Nem. – válaszoltam, s látszott az arán, hogy csalódott, ezért megszólaltam újból, hogy jobb kedvre derítsem – nem csípem az ipséket. Emlékszel mi volt a múltkor is? Majdnem odakiabáltam, hogy jöjjenek csak közelebb… Szeretek fényképezkedni, azzal nincs gond. De néha olyan pocsék fotókat csinálnak hogy szörnyű. – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, s közben visszagondolva a megannyi újság címlapjára.
Végre újból vigyorgott, amibe beleszerettem, mikor először láttam a Cápasrác és Lávalány c. filmben… emlékszem akkoriban voltam olyan bolond, hogy amikor elmentünk hajókázni, belevetettem magam a mély vízbe, mikor anya nem látott, és megszállottan kutattam a víz alatt, hátha talán értem jön. Na de ezt az egészet keresztapukám elrontotta azzal, hogy utánam ugrott és felhúzott… majd még utána kaptam egy taslit is és nem egyszer ordították le akkor a fejemet, merthogy „cápák is vannak a tengerben”
Könyörgöm! Én pont ezért mentem be a tengerbe! Hátha találkozok eggyel… mondjuk az én kis imádott cápasrácommal. Szerintem azt se bántam volna ha ő evett volna meg.
Megráztam a fejem erre a gondolatra, ezt egész furcsának találta, hogy mosolyogva rázom a fejem.
- Mi a baj? – kérdezte kíváncsian.
- Visszaemlékeztem, arra az időre, amikor a Cápasrác és Lávalány című film ment a mozikban. – mondtam, óriási mosollyal.
- Aha… szóval már akkor imádtál! – egózott én meg most úgy döntöttem egye fene növelem jókedvét.
- Azt se bántam volna ha megeszel. – kuncogtam, és óriási hangzavar támadt.
A heves nevetést nálam megint az a gondolat törte meg hogy szeressem e vagy sem? Jó oké… az egy dolog hogy a szívem tényleg hevesebben dobog a közelében… meg az a csók is… ha jobban figyelek tuti totál belebolondulok – na nem mintha eddig nem lettem volna tetőtől talpig rajongója de így hogy megismertem, csak egy re jobban megszerettem – viszont rajongani valakiért és szerelmesnek lenni valakibe az más tészta, és ebben a helyzetben nem tudom melyik, melyik. Vagy mégis? Talán Brownért csak rajongtam? Hisz… mindig jobban éreztem magam Lautnerrel… akkor talán mégiscsak jobban szeretem őt, mint egykori kedvesem?
- És Mi van ha Mike az, akivel járnom kéne? Végül is vele érzem magam néha legjobban… - megráztam a fejem – na nem! Mike csak a barátom. Őt nem úgy szeretem mint Tayt. – mondtam tudtommal magamban, de az előttem lévő Tay tekintet kíváncsivá vált- Miért van az, hogy mindig hangosan gondolkozok? Ez nem igaz! Kell nekem mindig annyit beszélni… már nem tudom mi a határ a gondolkodás és a beszéd között… és te ilyen lányt szeretnél aki mindent kimond? – néztem gyönyörű szemeibe.
Ő elkezdett mosolyogva bólogatni, s nagyot sóhajtottam szerelmesen, teljesen elalélva a tekintettől.
Döntöttem.