20. fejezet Szégyen szemle.

Mendy Szemszöge :

Annyi cuccot pakoltam, hogy mindegy lett volna már, ha az egész szobámat hozom. Alyson ki fog nyírni, na mindegy. Megkerültem a bőröndömet és a táskákat, majd beléjük kapaszkodva húzni kezdetem magam előtt az ajtó felé.
- Alyson, nyisd ki kérlek!!- kiabáltam az ajtó felé, mielőtt megszakadnék a cipekedéstől. pár másodpercig vártam, majd hallottam, ahogy kinyílik az ajtó én pedig hátra sem fordulva, tovább húztam a cuccomat, be Alysonék lakásába.
- Huh, már azt hittem, hogy leszakad a karom és a bőröndön marad. Minek tettetek lépcsőt a ház elé?- sóhajtottam kifulladva, miután elengedtem a csomagokat, majd éreztem, hogy a hátammal neki ütközök valaminek.
- Bocs Alyson... - szóltam, de amikor hátra fordultam, nem a barátnőm állt velem szemben...
Az agyam kikapcsolt. Csak meredtem előre és úgy éreztem, hogy az állam szabály szerűen leesett... a padlót érte. Majd mielőtt totál hülyének nézett volna, gyorsan becsuktam a számat és pislogni próbáltam, de az egyenletes levegővételek nélkülözése mellett ez is nehezemre esett... csak néztem az arcát, a szemeit, a vonásait és ezt hajtogattam magamban... ilyen NINCS!!!!
- Te biztosan Mendy vagy... várj! Segítek ezeket bentebb vinni - szólt hozzám, én pedig csak próbáltam összeilleszteni a hangot a fejemben az arccal és magamhoz képest normálisan viselkedni.
- Köszönöm- nyögtem és csak figyeltem, ahogy a cuccaimhoz ér és hihetetlen könnyedséggel felemeli a rohadt nehéz bőröndöt. Az én bőröndömet!
- Öhm... Alyson merre van?- kérdeztem, amire rám villantotta azt a gyönyörű nézését.
- A konyhában csinálja a vacsorát. Taylor is itt van hamarosan- mondta, én pedig csak bólintottam és a konyha felé sprinteltem.
Alyson a konyhapultnál állt és zöldségeket vágott, én pedig csak oda mentem és kikapva a kezéből a kést, azt a pultra csaptam és egyrészt zavartan, másrészt idegesen és érzésben, totál elaléltan vontam kérdőre a tekintetemmel.
- Alyson Roberts! Ez meg mi a frász? Előbb Taylor, most meg Ő??? Mondd, hogy nem álmodom, különben esküszöm, most fogok hiperventillálni.
Erre nem mondott semmit, csak egy hatalmas vigyor terült el az arcán, amire én még idegesebb lettem és a pultnak dőltem.
- Neki mentem a cuccaimmal és ráadásul úgy bámultam rá, mint aki még életében nem látott fehér embert... ez őrület, de komolyan! Most totál hülyének néz szerintem...- temettem a kezembe az arcom, amire Alyson csak köhintett egyet, én pedig felkaptam a fejem, és a hátam mögé néztem, ahová Alyson feltűnően bámult. Úristen... de rohadt ciki.
- Ő a barátnőm, Mendy- mutatott rám Alyson, és érthető módon Robertet nem mutatta be. Csak felé fordultam és figyeltem azt a tökéletes mosolyt az arcán, ami mindig visszatekint rám a fotókról és az újságokról, majd felém nyújtotta üdvözlésképpen a kezét, amit én gondolkodás nélkül elfogadtam.
- örülök, hogy megismerhetlek. Alyson az utóbbi egy órában rengeteget mesélt rólad- mosolygott, amit én viszonoztam és próbáltam a pulzusomat csillapítani, de valahogy nem nagyon akart menni... főleg, hogy még midig a kezemet fogta és a nyakamat mertem rá tenni, hogy érzi a csuklómnál a szapora szívverésemet, ami majd' át akarja szakítani a bőröm. Így gyorsan megszakítottam ezt a kontaktust, mielőtt újabb kínos pillanatokat kellett átélnem. Így is elég volt a betoppanó jelenetem...
- Bocsi, hogy kicsit nem normálisan reagáltam az előbb, de... Taylor jelenléte is elég volt hirtelen, erre most te is... bocsi, hogyha hülyén viselkedtem- jött ki belőlem hirtelen, amire csak elmosolyodott és a vállát rántotta.
- Semmi gond. Ahhoz képest, jól fogadtad, mert más lányok már a nyakamba vetették volna magukat és sikító görcsöt kaptak volna- nevetett.
- Az én agyam inkább blokkolt- húztam el a szám.
- Segítettek elkészíteni a kaját? Csak, hogy hamarabb végezzünk... közben pedig Mendyvel ismerkedhettek, hétköznapi körülmények között- ajánlotta Alyson, amire én csak felhúztam a szemöldököm, hogy mégis hogyan érti, majd megkaptam rá a választ, amikor Rob a pulhoz állt és rutinos mozdulatokkal vágni kezdte a zöldségeket. Te jó ég! Rob előttem főz, Alyson konyhájában és velünk beszélget... komolyan, ezek után kíváncsi leszek, hogy az agyam mit hoz össze az éjszakai mozira. Talán beválik Alyson „RémRobos” álomkívánsága, most az egyszer.
Megszólalt a csengő, én pedig rögtön magamhoz kaptam, hogy szívni kéne talán egy kis friss levegőt.
- Nyitom! – kiáltott Alyson.
- Nem hagyd majd én! – mondtam, de Alyson kikapta kezemből a rongyot, amivel épp a kezemet töröltem.
- Hagyjátok inkább én, amúgy is elrontanám a kaját. – szólalt meg a félisten előttem, majd Alls elindult, de én meg futottam utána, mert igenis én akartam kinyitni az ajtót.
Rob is csatlakozott, és elkezdett előzgetni, de nem hagytam magam, és amint barátnőm észrevett minket, hogy mi is az ajtóhoz tartunk sietve, ő is elkezdett futni, de neki volt a legjobb, mert ő nem egy kis folyosón küzdött egy istennel. Gyorsan kinyitotta még előttünk az ajtót, és én majdnem elestem a saját lábamba, de Robert megfogta a kezem, és egyensúlyba helyezett úgy, hogy a mellkasához ölelt.
- Szia! – visított Alyson és szerelme karjaiba ugrott.
- Mi folyik itt? – kérdezte érdeklődve Tay, s megcsókolta a kedvesét – Rob én inkább vigyáznék a csajjal… még a végén lecsuknak szívroham miatt! – kezdte rögtön a viccelődést, és mire felfogtam hogy mit is mondott, addigra Alyson már kinyúlt a földön a kacagástól, de a drága, csak vigyorogva tekintett rám… olyan 3 perc erejéig tartott rájönnöm hogy mit is jelentettek az elhangzott szavak, és miután sikerült felfognom, egészen bepipultam.
A saját lábamra álltam, hogy ne kelljen szegénykének még tovább tartaniak, és elkezdtem kergetni a vicces szupersztárt. Alyson már sírt a nevetéstől, és attól féltem hogy bepisil, így gondoltam őt is kergetem egy kicsit, de neki volt annyi esze, hogy berohant a házba, majd egyenesen fel a lépcsőn, és bezárta maga után ajtót.
- Jaj ne csináld már! Nem bántalak tudod jól!
- Emlékszel a múltkor mit műveltél?? Azóta is jóban vagyok a fodrászommal!
- A fene se gondolta volna hogy az pillanat ragasztó! – védtem magam – Ráadásul most nincs semmi a kezembe, csak egy sál!
- Na most meg fel akarsz akasztani! Már azért se jövök ki!
- Ne csináld már! Nyugi nem bántalak! Tudod mit?! Szemet hunyok azon, amit Tay mondott! Csak gyere ki! – kérleltem, és lassan kinyílt az ajtó, és a hölgyemény kisétált, majd lesétáltunk a lépcsőn hatalmas vigyorral a fiúkhoz.
Basszus! Most csináltam hülyét magamból Robert Pattinson előtt. Jesszus én ezt nem hiszem el! Hogy tehettem? Valahogy muszáj kimagyaráznom magam, de hogy tudnék gondolkodni, amikor így néz rám?
- Öhm… izéé… - kezdtem viszont nem nagyon akarództak jönni a szavak a számra – én csak… izéé… hát tudod nem hagyom hogy kötekedjenek velem – váltam lassan vörösborszínűvé, és legszívesebben annak örültem volna, hogyha épp rám zuhant volna a Titanik, és elsüllyedtem volna vele együtt a föld mélyére.
Ő csak elvigyorodott, és úgy látszik nem nagyon foglalkoztatta a dolog… Elkezdtek Tayyal megint beszélgetni, mint ahogy eddig tették amíg én könyörögtem Alysonnak, hogy jöjjön ki.
Nagyot sóhajtottam, amiről még én sem tudom hogy milyen sóhaj volt… megkönnyebbült, vagy szomorú, hogy nem foglalkozik velem.
Alyson elindult a konyha felé, és kíváncsian nézett hátra, hogy én miért nem jövök, de hamar magamhoz kaptam, és orromat lógatva elindultam utána.
- Bocsánat – morogtam, mikor beértünk a konyhába, és folytattam Robert dolgát.
- Ugyan miért? – kérdezte, miközben ő elkezdte felvágni a hatalmas darab szalonnát.
- Hogy megkergettelek titeket. – szomorkodtam, és fel sem néztem a hagymáról.
- De mégis miért? Ez olyan rutin dolog nem? Ilyen nem először történt. – mondta kedves hangján.
- Igaz de… mégis vendég van nálunk… inkább normálisan kellene viselkednem. – ostoroztam önmagam és lepottyant egy könnycsepp az arcomról.
- Jesszus te sírsz? – hallottam meg a legeslegszebb pasi hangját akit valaha hátán hordott a föld, és felnéztem végre a munkámból.
Ő idefutott hozzám, és egy gyönyörű kezeivel letörölte extra gyorsasággal a könnyeimet.
- Ugyan dehogy! Csak a hagyma! – mosolyodtam el, gyönyörű szemeibe nézve.
- Szerintem inkább hagyd! Majd én folytatom Alysonnal a főzést! – szólalt meg Taylor is.
- Hülyéskedsz haver? A múltkor majdnem rosszul lettem a főztöd miatt! – vigyorgott Rob, és elnevettük magunkat.
- Az a múltkor volt, és azóta már vettem pár leckét! Ráadásul nem hiszem hogy olyan nehéz lehet felvágni a hagymát. – morgott, de mi csak tovább nevettünk.
- Nos hát akkor hölgyem kijönne velem csevegni, ha már Taylor lepasszolt? – tekintett rám a szívtipró, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről.

19. fejezet Holnap után

Újból Alysonék házában tanyáltunk.
Taylor elhozott minket kocsival, s ölben vitte be a barátnőmet a szobájába.
Olyan romantikus alkat. A fene se gondolná, hogy ilyen egy sztár… Khm… jó azért Robertről igazán el lehet képzelni! De most nem?!
Miután lekocogott a hős szerelmes leült mellém, a fotel másik szélére, összekulcsolta a kezét, és hátradőlt, aztán megszólalt fél mosollyal az arcán.
- Fogadni mernék hogy Robertrajongó vagy! – vigyorgott, és elpirultam.
- Honnan veszed? – kérdeztem.
- Amikor meghallottad Rob hangját úgy összefeszültél, hogy szerintem levegőt is elfelejtettél venni. Már azt hittem te is elájulsz. – kacarászott, és a karjába bokszoltam.
- És akkor mi van? Nem lehet mindenki Taylor Lautnerért oda! – támadtam.
- Héhéhé!! Nyugi van! Csak bírtam azt a pofát nálad! – vigyorgott – „ÁÁÁ Úr isten Raobert a hátam mögött van! Jó a hajam? Normálisan ki vagyok festve?” „Jesszus hozzám szólt! Öhm… ki is vagyok én Alysonnak?” –utánozta a hangomat, én meg rendesen hozzávágtam a párnát, hogy fejezze már be mert idegesít, hogy Edward képességét használja.
Már csak nevetett az egészen, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
- Sziasztok! – hallottuk meg Alyson kómás hangját.
- Szia! Felkeltél? – vigyorgott Taylor.
- Miért? Hogy kerültem ide? – kérdezte érdeklődve, s miután nem szóltunk egy szót sem kezdett bepánikolni, de inkább megszólaltam.
- Öhm… unalmasnak találtad az egész forgatást és bealudtál – vágott a „lélegzetembe” Tay.
- Arra emlékeznék! – pánikolt a barátnőm, s lekuporodott a földre – Istenem!
- Alls…
- Legutóbb mikor nem emlékeztem valamire kiderült hogy beájultam! És most nem emlékszem semmire! Úr isten! Ez nem lehet igaz! – nyöszörgött, s a maga módján elbújt a világ elől.
Térdei közé helyezte arcát, és összegubózott… de hát ez volt Alyson.
- Héhéhé! – állt fel Tay a kanapéról, és odakocogott szerelméhez – Nyugi semmi baj! – simogatta, de Alyson nem reagált – Hallod! Megeshet bármikor bárkivel! Te ilyen vagy, és így szeretlek! Ha nem ájultál volna el akkor te nem az én Alysonom lennél! – suttogta, és teljesen elaléltam. Jaj Bárcsak nekem is lenne egy ilyen pasim… Olyan kis mázlista a barátnőm ez nem ér!
Alls nagy nehezen megadta magát, és felnézett Taylorra.
- De ez olyan égő! – vinnyogott.
Tay már csak vigyorgott rajta. Alyson nagyot sóhajtott, és felnézett rám.
A Francba! Elkapta a vágyakozó pillantásom! Na most tuti beindul majd a tervezés a fejében, hogy valamit kéne csinálni velem.
Nem tartott sokáig a gondolkodása. Nemsokára az összeráncolt homloka kisimult, mikor kedvese a konyha felé intett a fejével. Felálltak a földről, és szép lassan, kéz a kézben elsétáltak mellettem.
Na hurrá… kezdhetek számítani arra, hogy minden másodpercben figyelni, és készülni kell a váratlan meglepetésre, pasi téren.

Alyson szemszöge 5perc múlva:

Kiballagtunk a konyhából, és Mendy képére rögtön elnevettem magam. Ez volt az a bizonyos „Tudom hogy készülsz valamire” nézése, amit nagyon bírtam nála.
- Nyugi! Tényleg nincs semmi! – mosolyogtam, és nyugtattam.
- Aha Persze! Na ne add az ártatlant!
- De hát ő ártatlan is! – védett a világ legaranyosabb pasija.
- Nincs kedved jövő héten nálunk aludni? – kérdeztem terelve inkább a témát, s hirtelen mindketten érdekesen néztek rám – most mi van? Olyan régen aludtál itt, úgy hogy csak mi ketten vagyunk! – néztem Mendyre boci szemekkel, s könyörgő pillantással.
- Jólvan! Oké!! – adta be a derekát nagy nehezen… öhm… akarom mondani nem volt ez olyan nehéz…
- Én is jöhetek? – vigyorgott Tay.

Taylor Lautner Szemszöge:

Mendy elkacagta magát, Alysonon pedig újra láttam hogy az ájulás szélén áll.
- Jól vagy? – kérdeztem vigyorogva.
- Utálom magam! – kezdte újból a nyávogást… most komolyan! Hogy lehet nem szeretni egy ilyen lányt?!
Mosolyogva megöleltem, s ő a mellkasomhoz bújt, eltakarva vele azt a gyönyörű angyal arcát.
- Na tudod mit?! Ezt bűn csinálnod!
Értetlenül felnézett rám… gondolkozott kicsit, majd kisgyerek módjára lehajtotta a fejét.
- Igazad van! Ezért halálbüntetés jár! – mondta szomorúan – Ezért bármelyik lány ölni képes! – lépett egyet hátrébb, és már menekült volna, de az utolsó pillanatban megfogtam a karját, és magamhoz húztam.
- Bolond! – vigyorogtam, és elmosolyodott.
Mendyn megint látszott az a bizonyos vágyódás, és igazán megsajnáltam. Amúgy is utálom, amikor valaki azt nézi tök egyedül, szingliként, hogy egy szerelmes pár boldogan, és felszabadultan viháncol, ölelgetik, és csókolgatják egymást. Én is tudom milyen érzés ez, még ha hihetetlenül is hangzik. Én is voltam már szingli, és volt olyan is, amikor egyáltalán nem voltam szerelmes, vagy nem vágyódtam úgy igazán senki után… aztán láttam egy gyönyörű párt, és belesajdult a szívem abba a jó szerencséjükbe.
Örülök hogy megtaláltam Alysont. Nála csodálatosabb, és hozzám illőbb lányt nehéz elképzelni mellém, még ha mások meg is vetik szerelmünket… de nem foglakozok velük… ha nem örülnek annak hogy boldog vagyok akkor vessenek magukra… érzéketlen emberek.
- Akkor mikor jösz? – szólalt meg Alyson a nagy csöndet megtörve. Kíváncsi vagyok mire gondolt ebben a pár percben.
- Hát… nem tudom…
- Először nem kéne a szüleitektől megkérdezni a dolgokat?
- Már meg van beszélve… a szüleink már lerendezték, hogyha egyik nap nem megy haza a kicsi lányuk akkor csak küldenek egymásnak egy SOS üzenetet, és ha nem érkezik rá válasz, akkor a kicsi lányuk biztonságban van. – válaszolta Mendy, és így már minden világos volt.
- Ti mióta vagytok ilyen barátnők? – kérdeztem gyanakodva.
- Lassan 2 éve – válaszolta Alls, és rendesen elcsodálkoztam.
- Na ne! Az nem lehet!
- Miért?
- Mert nem úgy néztek ki!
- Pedig igaz! – mosolygott Mendy – 2 éve ismerkedtünk meg egy blogon!
- Nagyon tuti volt az egész! Kommentekkel kezdődött! Hát aznap aztán rendesen nevetőgörcsöt kaptam! – folytatta Alls – Aztán pedig jött az msn és kiderült, hogy ebben a városban lakunk… és hát így összejöttünk… - néztek össze a csajok.
Érdekes. Pedig azt hittem hogy kicsi koruk óta ismerik egymást. Megmertem volna esküdni rá, hogy évek óta barátnők. Annyira látszik hogy mindent tudnak egymásról… és már a szüleik is bizonyára jó barátok, ha már ilyen különleges rendszert is kialakítottak.
- Mikor jöjjek? – váltott témát Mendy.
- Holnap után! – vágta rá Alls rögtön.
- Miért nem holnap?
- Fel kell készítenem anyát az éjszakára.
- Igazad van! Akkor holnap után!
- Ne hozz sok cuccot! Így is itt van a fele szekrényed! – kacarászott Alyson, kis barátnőnk pedig elszégyellte magát.
- És mit szólnátok egy szalonnasütéshez? – kérdeztem Alysonra nézve, aki rögtön elvigyorodott, én pedig tettem egy olyan merész dolgot, hogy rákacsintottam… de rögtön tudta mi ennek a jelentősége, s rábólintott.
- Ha már úgyse alhatsz itt…
- Azt ki kéne érdemelnie a fiatal úrnak! – szólalt meg a hátam mögül Alyson édesanyja, és összerezzentem ijedtemben.
- Szia anya! – szólalt meg mindkét csaj egyszerre unottan, és mit sem törődve az újonnan jött furcsasággal, rögtön megfordultam, és illedelmesen köszöntöttem.
- Jó napot, Miss. Roberts! – mosolyogtam rá, de ő csak komolyan tekintett vissza.
- Hmm… a második pont megvan ha mindig ilyen tisztelettel szólsz hozzám.
- Második?- örült meg Alls, és a nyakamba csimpaszkodott.
- Az első hogy szereted… bár, igazán nincs ínyemre, de mégis örülök neki hogy boldog – sóhajtott nagyot, majd leült Mendy mellé – Szóval szalonnasütés. – kezdett bele – ha már úgyse alhatsz itt, ugyanis az én kicsi lányom, még nem elég idős ahhoz, hogy mással aludjon – nézett jelentőségteljesen Alysonra, s nagyot sóhajtott – Oké de fel ne gyújtsátok a házat! Én nem hiszem hogy itthon leszek, ugyanis a csajokkal Party van a Lagúnában magányos szíveknek. – nagyot sóhajtott megint – bárcsak téged is magammal vihetnélek – nézett lányára, s inkább nem néztem Alysonra, mert féltem hogy elmosolyodok az arcán. – jó szórakozást előre is! – mosolyodott el végre Grace, és felpattant.
- Most hová mész? – kérdezte Alyson unottan.
- Az legyen az én titkom! – kacsintott, s oly „sok” idő után újra kedvesemre mertem nézni, és tudtam hogy rögtön mosolyogni fogok, hisz olyan igazi „ez nem igaz! Miért ilyenek az anyukák” nézéssel nézett.
- Akkor holnap UTÁN. – törte meg a csendet Mendy, az Után szót kihangsúlyozva.
Akkor holnap… Drukkolj Kedvesem! Remélem sikerül!

Közös blog ♥

Szasztok újra :) Tudom tudom nem ennek a bejegyzésnek kellene jönnie dehát most na... ez fontosabb s érdekesebb :D
Szattinak nemrég eszébe jutott,hogy csináljunk közös blogot, és bele is vágtunk. Maga a blog szóval valjóban inkább Szatti érdeme, ugyanis a nagy munkát ő csinálta :$
Nos... mindenkit várunk szeretettel :)

18. fejezet Deja Vu

A kicsi Alyson félig el volt bújva szerelme mögé… mint valami gyerek. Olyan kis aranyos volt, hogy kedvem támadt megsimogatni, de az hogy nézett volna ki? Tay tuti nekem jön… és szerintem elég lesz neki Alex kitörése.
- Hellóka! Nicsak! Csak nem megjöttél? – süvöltött végig a harc előszele Alex felöl.
- De! Megjöttem! Csak nem hiányoztam? – készült fel a harcra Tay mosolyogva, s elkezdtek verekedni.
A lány árván, kissé feszülten állt egymagában , s ijedten figyelte ahogy Alex izmai kiduzzadnak, amint Tayt próbálja földre kényszeríteni.
- Nyugi ez csak sima rutinművelet. – sétáltam oda hozzá, s megrezzent, mikor észrevette hogy mellette állok.
- Öhm… aha… biztos – mondta alig hallhatóan még jobban megfeszülve vékony hangján.
- Amúgy… - nyújtottam felé a kezem – Kellan Lutz – mosolyogtam rá, és kezdett feloldódni látva azt a bizonyos „Hülyének nézel? Eddig is Tudtam!” arcát, de elfogadta az üdvözlést.
- Alyson Roberts! – fogta meg a kezem, s kezet ráztunk.
Ennek a csajnak aztán tényleg puha keze van… és szép is… meg aranyos is… Nem csoda hogy a mi Jacobunk megszerette.
- Hát… nem semmi, hogy Tay pont egy rajongót fogott ki magának – kezdtem bele a beszélgetésbe.
- Nem vagyok teljesen rajongó – válaszolta, s elcsodálkoztam – Én tényleg szeretem. – mondta, szomorúan kedvesét nézve.
- Ez csak jó nem? – kérdeztem szimplán.
- Igen csak… olyan érdekes hogy pont én.
- Hát igen!! Arra a mai napig is emlékszem… amint megláttalak tudtam, hogy te vagy az a csaj akit a sürgősségire kellett vinni. – kacagtam el magam, s belebokszolt a vállamba halványan, hogy meg se érezzem.
- Az akkor volt!! Most most van! – elhallgatott kínosan – bár tényleg az a csaj az, aki most kézen fogva mászkál a világ egyik legnagyobb sztárjával. – nyöszörögte kissé elszégyellve magát.
Én már csak kacarásztam nyöszörgésén, és azon hogy fülig vörösödött.
- Örülj neki! Szerencsés csaj vagy az biztos! – vigyorogtam.
- Az nem kifejezés! Viszont… nem leszek az ha Alex Meraz most halálra kínozza… - meredt keserűen Alexre, aki még mindig küzdött azért, hogy Tay megadja magát, de úgyse fogja. Nehogy már a csaja előtt szégyenüljön meg!
- Oh ez el fog tartani egy darabig, amíg…
- Taylor Lautner! – harsant fel egy mérhetetlenül dühös hang, és mind megrezzentünk.
Oldalra pillantottam Alysonra, akin látszott, hogy az ájulás határán van.
A harc befejeződött, s mind kihúztuk magunkat. Főleg a lányka mellettem. Olyan komolysággal nézett rá, hogy az már fájt! Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy hatással van maga David.
- Van fogalmad róla hogy mennyit késtél?? – ordított.
- Bocsánat! Csak…
- Nincs semmi csak! – hirtelen megállt, mikor észrevette a mellettem lévő személyt, s látszott rajta, hogy próbálja lenyugtatni magát – Menj sminkeshez! Folytatjuk a normális munkát! Ezt meg majd befejezzük! – morogta végül, s Tay már el is iszkolt mellette.
Elindult felénk David, s megállt a levegő. Mindenki feszülten figyelte a műveletet, én pedig készen álltam elkapni az elájult lánykát.
Mikor elénk ért Alyson jól láthatóan remegett egész testével… bár nem is csodálom… az ő helyében én is ezt tenném.
David megmozdította a kezét, s hangosan hallatszott a szisszenés mindünktől.
- Szia! David Slade! – nyújtotta felé a kezét köszönés képen.
Alysont egy jódarabig figyelte, ahogy David üdvözlése arra vár, hogy elfogadják, majd félve, mint akit ráz az áram úgy remegve ő is felemelte a kezét, és végül a főnök nyúlt a kezéért.
- Nagyon örülök hogy megismertelek! – folytatta.
- Én is nagyon örülök! – nyöszörögte – Alyson Roberts! – mutatkozott be félve, s úgy tekintett a rendezőre, mintha David maga lenne az ördög, aki épp keresztbe akarja lenyelni őt. Viszont sajnos nem sokat tévedett. Aztán mikor David felnevetett mindenkinek megcsillant a szeme.
- Jesszus! Nyugi nem öllek meg! – újból csak kacagott – Úgy nézel rám, mintha én lennék Aro! – kacagott tovább, s megjelentek az első apró mosolyok.
- Mi folyik itt? – kérdezte az immár félmeztelen vérfarkas belépve társaságunkba.
- Taylor mond meg neki hogy nem eszem meg! – vigyorgott David. Tay hosszan elgondolkozott aggódva tekintve kedvesére.
- Vigyázz vele! – mondta ki végül.
A lánykából hirtelen elpárolgott minden erő. Összeesett megint, és láttam előre, hogy megint a mentőket kell hívni.
- Mi lesz ezzel a lánnyal, ha melletted kellesz elaludnia? – rázta a fejét Nikki.
- Nászajándéknak Koporsót kellesz neki venni. – viccelődött Jackson.
- Jól van lehet leszállni róla! – kapta fel a vizet a hős szerelmes, s karjaiba emelte szerelmét.

Amanda Wallker szemszöge:
Csak annyit láttam, ahogy Kellan Lutz kiszalad a falak mögül, és hirtelen észrevesz.
Felém intett, én pedig körül néztem, hogy kinek szól, majd mikor észrevettem, hogy nincs mellettem senki magamra mutattam, és bólintott.
Átmásztam a szalagon, s felé futottam.
- Alyson megint beájult! – kezdte rögtön, és elöntött az aggodalom.
- Jesszusom!! Jól van??
- Szerinted? – mosolygott – Na gyere! Tay tudta hogy kint vagy! És te vagy az egyetlen, aki tudja az anyja számát, ugyanis Alyson nem hozta magával a telefont.
Bólintottam, s nagyot sóhajtottam. Hogy lehet ilyen felelőtlenül hülye a barátnőm? Bár… kíváncsi vagyok mi 5történt már megint.
Amint beléptem minden szem rám szegeződött. A lélegzetem elállt, s inkább kerestem a barátnőmet, mintsem megtaláljam azt a személyt, akitől én is kifekszek.
Hamar meg is lett a bolond barátnőm… és nem csodálkoztam el.
- Legközelebb pólóba gyere ki! Vagy küldjétek ki Alysont a friss levegőre, míg így vagy! – poénkodtam Jacobbal.
- Meglesz! – kacsintott rám.
- … igen! Igen! Köszönjük szépen! – hallottam meg a hátam mögül egy nagyon édes hangot, de nem fordultam meg – Hamarosan ideérnek. – mondta, miután letette a telefont… legalábbis gondolom.
- Oké! – válaszolta Tay átnézve felettem.
„NEM NÉZEK HÁTRA! NEM NÉZEK HÁTRA!” – gondoltam magamban, s közben olyan kínosan éreztem magam, amilyen kínosan csak lehet.
- Szia! Te vagy Alyson barátnője igaz? – bökdöste meg a vállam.
„URAM EDWARDOM! HOZZÁM ÉRT!” – álltam az ájulás szélén, de képzeletben nagy levegőt vettem, és hátra néztem.

17. fejezet Döntöttem...

Alex Meraz Szemszöge :

- Ej Taylor jól eltűnt azzal a csajjal… hogy is hívják?
- Alyson. Egyáltalán nem tetszik, hogy ennyire oda van Tay ezért a csajért… még baj hoz a karrierjére… - morogta David, de mi már csak forgattuk a szemünket.
Komolyan David olyan mint Charlie. Az oké, hogy egy régi barátjával járjon valamelyikünk, de ha valaki másba zúgunk bele az már katasztrófa, meg összerombolja a karrierünket. Szörnyű ez a pasas, de hát el kell viselnünk, hisz ő a főnök.
- Na jó mivel Tay nincs itt nem tudunk mit kezdeni. – szólalt meg Ashley, és már vette a vállára a kis női fegyvertárát… egy retikült.
- Héj!! Álljon meg a menet! Attól még összeüthetünk egy paródiát nem?? – kérdezte David Melissára nézve, aki zavartan nézett vissza rá.
- Paródiát?? Taylor nélkül? Hmm… - hosszan elgondolkozott, majd felnyitotta a gépét és elkezdett gépelni.
„Hurrá” hangzott a halk, unott együttérzés a csapatban, úgy hogy David meg ne hallja.
Ez nem ér! Taylor ezt még megkeserüli, hogy kimarad abból, hogy hülyének nézzék. Hú ha a szemem elém kerül komolyan meggyepálom a kölyköt. Most otthon lehetnék feleségemmel, és mégis itt kell robotolnom, plusz még hülyének is fognak nézni.
- Szóval a lényeg, hogy…

40 Perccel később:

Jasper nagy nehezen elhurcolt a hátán a Cullen csapat elé, majd letett a földre de nem eresztett.
- Úristen! Mi történt? - kérdezte egyszerre az épp kipakoló család, hisz nemrég voltak a forgató könyv szerint vakáción.
- Úgy öt napja, ez az idióta elkezdett üldözni engem! – förmedtem mindnyájukra, miután a Kamera épp a pofámhoz ért - Nem hagyott békén, valami olyasmit hebegett, hogy én leszek a legjobb barátja! Meg rendszeresen gondozni fog, etet, kapok bolhanyakörvet, meg ilyen hülyeségeket! – morogtam, majd Rosalie megszólalt.
- A Bolhanyakörvet támogatom! – kiabálta lelkesen, amire egész testemmel remegni kezdtem, de Jasper mellém sétált és megsimogatott, én meg unott képpel néztem arra a gondoskodó arcára, és abbahagytam a dühkitörést.
- Szóval! Azt hittem, legalább viccel, vagy ilyesmi és mivel farkas alakban voltam, nem tudtam vele beszélni. Már épp átváltoztam volna, mikor ez a barom le akart teperni és egy póráz volt nála. Hát erre, annyira mérges lettem, naná, hogy nem tudtam visszaváltozni. Gondoltam elfutok, majd a határnál úgyis megáll, de ez a rohadék még a határt is átlépte volna, ha nem fordulok vissza és morgok rá! A többiek azt hitték, hogy hülye vagyok! Kiröhögtek. Aztán, mikor másnap sem hagyott békén, kezdtek komolyan venni. Egész eddig folyamatosan zaklatott! Amint megláttam, vagy megéreztem a szagát, olyan ideges lettem, hogy rögtön átváltoztam! Adnak távoltartási végzést vérszívók ellen is? És most elkap, aztán ideráncigál! Mi a fene van ezzel? – kiabáltam, megint remegve, de a kis „gazdám” megint lenyugtatott.
- Ez egy jó kérdés. - mondta Carlisle. - Edward, esetleg meg tudnád mondani, ha már a fivéred nem szól egy szót sem?
- Hát nagyon kuszák a gondolatai, de megpróbálom kideríteni… - mondta Robert, s bevetette azt a speciálisan gondolkodó arcát, amin mindig elnevetem magam.
- ELÉG! – kiáltott bele David, s mérgesen felém nézett – Alex az istenért is!! Sosem fogod megszokni, hogy ilyen pofát kell vágnia? – kiabált, de ez sem hatott… tovább nevettem.
- El…elnézést! – kacarásztam, majd nagy levegőt vettem, s komoly arcot erőltettem magamra.
- CSAPÓ 28!
- Hát nagyon kuszák a gondolatai, de megpróbálom kideríteni. – mondta újból azt a gondolkozós arcot vágva, de most meg ő nevette el magát, és már mi se bírtuk nagyon.
- Ajj! Jól van 10 perc szünet! Addig próbáljatok hozzászokni! – morogta David, s hátra ment venni egy kávét, mint mindig, mikor kikészítjük.
A szemünkkel végigkövettük a főnököt, míg eltűnik, s utána kezdtünk el újból nevetni.
Hülye egy forgatókönyv… ilyen marhaságot is csak Melissa tud kitalálni… még hogy Jasper kutyát akar és ezért hazacipeli Pault. Hát ilyen nincs!
Egyre jobban és jobban röhögtünk, nem bírtuk megállni.
Újból kezembe vettem a forgatókönyvet és elkezdtem olvasgatni.

Alyson szemszöge: (40 perccel ez előtt)

- … és te ilyen lányt szeretnél aki mindent kimond? – néztem gyönyörű szemeibe.
Ő elkezdett mosolyogva bólogatni, s nagyot sóhajtottam szerelmesen, teljesen elalélva a tekintettől.
Döntöttem.
- Hát… ha ide óhajtasz költözni miattam a szomszédba örökké akkor…
Nem tudtam befejezni megint a mondatot, azonnal megcsókolt boldogan, s hevesen, s most már én is tudtam mit csinálok. Taylor Lautnerrel csókolózok.
Olyan… csodálatos. Kicsit nyálas, de akkor is olyan jó őt csókolni. A szívem hangosan dobog, és úgy érzem, boldog vagyok. Hiányzott már ez a boldogság, és rájöttem az előző kérdésemre. Lautner volt mindig is a szívem választottja, hisz sokkalta boldogabb vagyok vele, mint Brownnal. Vele úgy éreztem mindig is csak alsóbb rendű lény vagyok nála, Lautnerrel meg tudom hogy egy szinten vagyok, még ha ő sztár is, de van miről beszélgetnünk, és ugyan az a stílusunk szinte… ezt persze azon a bizonyos parkos óráknál tudtam meg. Olyan jó volt már akkor vele lenni, és el sem hiszem, hogy nem vettem észre mennyi a különbség amikor vele vagyok, és amikor Brownnal voltam. Most már tudom hogy ez a Tay az igazi, akit most csókolok, és sose lesz más remélem.

Taylor Lautner szemszöge :

Újból megcsókoltam, s nem akartam ezt a csodás tevékenységet abbahagyni. Olyan boldog voltam végre hogy vele lehetek. Végre azzal lehetek akivel akarok, és akit szeretek teljes szívemből. Bármit megtennék ezért a lányért. Akár a karrieremet is feladom csak vele legyek, hisz tetőtől talpig szerelmes vagyok belé.
A csókunk véget ért lassan – ami megjegyzem hogy nagyon pocsék érzés – s érdekesen böngészte a szemeimet.
- Ezt nem hiszem el! – mondta döbbenten.
- Mit nem hiszel el?
- Én… én… én veled járok! – nyögte ki mintha valami csodáról beszélt volna.
- Igen.
- De ÉN! Az a lány aki már a Twilight óta Jacobról álmodozik! Az a lány aki elájult amikor még nem is látott!! Én járok veled! – esett lassan kétségbe és már kezdett hisztérikusnak hallatszódni a hangja de az az óriási mosoly az arcán megnyugtatott hogy nem kell diliházba költöznöm mellé.
Elkezdtem jóízűen kacarászni rajta, de ő csak mosolygott tovább s hitetlenkedett.
- Jaj na!! Ez nem vicces!! Eddig azt hittem csak rajongok érted most meg rájövök hogy egyenesen szerelmes voltam minden képbe a szobámban amin rajtavoltál! Ráadásul most hogy megismertelek csak még jobban beléd estem!
- Nagyon szeretlek! – öleltem meg, s ő szintén átölelt, s a kezét felcsúsztatta a hátamra.
Nagyon jól esett ez a kis simogatás, s az ölelése. Vissza sem akarok emlékezni milyen szörnyű volt erre várni.
- Én is nagyon szeretlek!! – mondta ő is, és egyre szorosabban öleltük egymást.

Alyson Szemszöge (5 perccel később):

- Eljössz velem dolgozni? – kérdezte kíváncsian, mikor épp a cukrot öntöttem a teás kancsóba.
- A kutya fáját! – mérgelődtem, mikor vagy fél kg cukor beleborult az alig 1 literes üvegbe, amiben vagy 5 evőkanál citromlé várta az ízesítését – most már teljes értékű limonádét iszunk, nem teát! – morogtam, s kikapcsoltam a vízforralót, majd öntöttem a cukorhoz még több citromlevet, hogy ellepje a cukrot… végül még talán egy két deci víz belefért, s elkezdtem kavargatni az immáron cukros citromlének nevezhető italt.
- Nos? – kérdezte újból.
- Nem tudom hogy jó ötlet e… - kavargattam az innivalót – David úgy kivág a forgatásról, hogy el kellene hagynom a földrészt. – nyöszörögtem, s megint elnevette magát.
- Mennék veled. – mondta.
- Itt hagynád a munkatársaidat?
- Hagynálak egyedül bolyongani a világban? – vágott vissza, s ez mind nagyon jól esett.
- Nem fognak meggyepálni ha visszamész?
- Valószínűleg… de jobb mint David kitörése. – mosolygott, s nagyot sóhajtottam… nem igazán ismerek én ott senkit… csak elképzelésem van milyenek lehetnek.
- Rendben. Akkor menjünk!

Kellan Lutz szemszöge.
Forgatási Helyszín

Szerencsére nem volt valami sok szerepem… csak röhögni az egészen, amit már amúgy is tökéletesen megy. Ez a szerep igazán rám illik… bambulni és nevetni.
Már harmadjára olvastam végig a forgatókönyvet, de még mindig nem szoktam meg…
- Na jó!! Alex! – emelte fel a fejét Robert, s bevetette azt az érdekes pofát.
Persze a problémás szürke nem bírta ki nevetés nélkül, miután elkezdtem jó hangosan hahotázni.
- Sziasztok! Miről maradtam le? – jött be végre dolgozni Tay, Alyson kezét fogva.

16. fejezet A Csók

- Jézusom! Taylor Lautner megcsókolt! – folytattam, és már komolyan igazán abbahagyhatnám… ezt most miért csinálom, hogy egyre jobban nevettetem szegényt… ennyire meg akarok halni, mint boszorkány?? – na jó abbahagyom. Megcsókoltál… miért? – kérdeztem, az amúgy tök egyértelmű válasszal válaszolható kérdést.
- Egy ideje már készültem erre, csak hát… - elgondolkozott, és hirtelen a kacagás abbamaradt – bocsánat. – fejezte be, majd lehajtotta a fejét bűnbánóan, és az én szórakozottságom is elszállt.
- Miért kérsz bocsánatot? Nem te vagy az első aki megcsókol… - mélyen elgondolkoztam, majd folytattam – visszacsókoltam? – kérdeztem, ugyanis dunsztom se volt erről az információról, pedig tuti eltelt vagy 2 perc csókunk között.
Az ő csodás, mélyről jövő nevetése újból felhangzott, s ez a csodás hang betöltötte az előszobát, majd mikor abbahagyta, csak bólogatott mosolyogva.
- Hát… Kristennel könnyebben ment. – vigyorgott, én pedig a vállába bokszoltam durcásan.
- Kristennel meg volt írva! – morogtam, de ő tovább kacarászott.
Lassan nem bírtam én sem magamban tartani a mosolyt és a jókedvet, s követtem Taylort a nevetgélésben. A végén mint Mendynél, már csak azon nevettünk, hogy a másik nevet.

Taylor Lautner szemszöge:

Összekulcsolta karjait, és inkább más merre nézett durcázva, mintsem rám. Olyan aranyos volt ilyenkor, amikor megpróbál haragudni, pedig egyáltalán nem megy neki, a szája széle mindig felfele kunkorodik...
Ezen csak nevetni tudok, hogy milyen édes, és igazán hálát adtam az istennek, hogy nem úgy reagált, mint ahogy megálmodtam.
Pocsék egy jelenetet kellett nem egyszer végigjátszanom. Volt amikor elfutott, volt mikor elkezdett sírni, de volt olyan is hogy kitessékelt az ajtón, majd a mikor megálltam a ház előtt a lábaim felmondták a szolgálatot, s utána meg kijött hozzám, és a vállamon sírt… mindegy a lényeg hogy pocsék volt az összes ilyen álmom.
Most pedig csak nevetek az egészen, már csak arra lennék kíváncsi, hogy mi lesz tovább, vagy hogy mire gondol most, vagy mire fog gondolni, és hogy veszi fel az egészet ezek után?!
- Mi lesz ezek után? – kérdezte megtörve, már a kínos csendet.
- Az lesz, hogy a fiatalember nem fogja tönkretenni az amúgy rendezett életedet! – szólalt meg Alls édesannya, amitől szegény lány úgy megijedt, hogy a nyakamba ugrott szó szerint
- Szent Jacob! A vámpírokat hozod rám! – kiabálta ijedten a karjaimban heverő lány, majd a fejét felém fordította egy pillanatra, és mikor meglátta hogy egy kitörő nevetést próbálok elnyomni elpirult és lesütötte a szemét.
A barna hajú, kissé nagyon mérgesnek tűnő nő karba tett kézzel állt velünk szemben felöltözve, táskája a vállára helyezve.
- Nem szeretném a lányomat még egyszer a címlapon látni fiam… szerintem dunsztod sincs milyen állapotban volt szegénykém… nem hogy még ezen a héten… - morogta, mérgesen a szemembe nézve.
- Jól van anya nem kell a házisárkányt játszanod, és ha tudnád részben miatta voltam olyan pocsékul. Brown csak rátett egy lapáttal… nah jó több mint 50% hogy miatta többet szenvedtem, de akkor is nagyon sajnáltam, hogy nem barátkozhattam többé TL-el. – vágott vissza mérgesen Alyson.
- Kicsim, én csak nem szeretném, ha olyan lenne az életed, hogy fotósok kísérnek mindenhova.
- Én meg azt akarom hogy olyan legyen! – morogta, és igazán meglepődtem most… azt akarja hogy fotósok kísérjék mindenhova? Szóval…
- Hát a te életed kicsim. De akkor is tudd, hogy féltelek, és Ebben az esetben Edwardot jobban csípem. – mondta, majd kikerült minket, és kisétált az ajtón.
Beállt a síri csend.
Ez bukta volt. De nagyon. Hogy érti azt, hogy Edwardot ebben az esetben jobban szereti? A lényeg pedig az „ebben az esetben”-en van.
Ez a helyzet már számomra is kínos volt, még ha jól is esett ahogy ölel, de akkor is kíváncsi voltam, hogy áll ehhez az egészhez. Mi van ha nem akar velem lenni? Mi van ha inkább az anyjára hallgat?
Alyson csak ölelt és ölelt, míg észre nem vette magát. Akkor elengedett gyorsan, és ez a kellemes érintkezés hirtelen megszűnt.
- Miért csókoltál meg? – kérdezte megint, most már sokkalta komolyabban, és ijedtebben.
- Mert szeretlek. Tetszel nekem. Ilyen lánnyal még sosem találkoztam, mint te. Mindig jókedvre derítesz, és minden könnycsepped olyan nekem, mintha gyomorszájon rúgnának. Nem akarom hogy szomorú légy. Azt szeretném ha boldogan élnél… velem.
- Hány lánynak mondtad már ezt? A való életben.
- Neked. Eddig te voltál a második, akibe szerelmes lettem.
- Na persze! Swift kisasszony, vagy Selena Gomez?
- Nem minden úgy van, ahogy azt a sajtó megírja, vagy ami látszik. Sokak életébe beleszólnak, aki még nem házasodott meg. – mondtam el egy szakmai titkot. – de most én következek! Tényleg azt szeretnéd, hogy fotósok kísérjék utadat? – kérdeztem, s hosszan elgondolkodott.

Alyson szemszöge:

Hogy azt szeretném e, hogy fotósok kísérjék utamat?
- Nem. – válaszoltam, s látszott az arán, hogy csalódott, ezért megszólaltam újból, hogy jobb kedvre derítsem – nem csípem az ipséket. Emlékszel mi volt a múltkor is? Majdnem odakiabáltam, hogy jöjjenek csak közelebb… Szeretek fényképezkedni, azzal nincs gond. De néha olyan pocsék fotókat csinálnak hogy szörnyű. – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, s közben visszagondolva a megannyi újság címlapjára.
Végre újból vigyorgott, amibe beleszerettem, mikor először láttam a Cápasrác és Lávalány c. filmben… emlékszem akkoriban voltam olyan bolond, hogy amikor elmentünk hajókázni, belevetettem magam a mély vízbe, mikor anya nem látott, és megszállottan kutattam a víz alatt, hátha talán értem jön. Na de ezt az egészet keresztapukám elrontotta azzal, hogy utánam ugrott és felhúzott… majd még utána kaptam egy taslit is és nem egyszer ordították le akkor a fejemet, merthogy „cápák is vannak a tengerben”
Könyörgöm! Én pont ezért mentem be a tengerbe! Hátha találkozok eggyel… mondjuk az én kis imádott cápasrácommal. Szerintem azt se bántam volna ha ő evett volna meg.
Megráztam a fejem erre a gondolatra, ezt egész furcsának találta, hogy mosolyogva rázom a fejem.
- Mi a baj? – kérdezte kíváncsian.
- Visszaemlékeztem, arra az időre, amikor a Cápasrác és Lávalány című film ment a mozikban. – mondtam, óriási mosollyal.
- Aha… szóval már akkor imádtál! – egózott én meg most úgy döntöttem egye fene növelem jókedvét.
- Azt se bántam volna ha megeszel. – kuncogtam, és óriási hangzavar támadt.
A heves nevetést nálam megint az a gondolat törte meg hogy szeressem e vagy sem? Jó oké… az egy dolog hogy a szívem tényleg hevesebben dobog a közelében… meg az a csók is… ha jobban figyelek tuti totál belebolondulok – na nem mintha eddig nem lettem volna tetőtől talpig rajongója de így hogy megismertem, csak egy re jobban megszerettem – viszont rajongani valakiért és szerelmesnek lenni valakibe az más tészta, és ebben a helyzetben nem tudom melyik, melyik. Vagy mégis? Talán Brownért csak rajongtam? Hisz… mindig jobban éreztem magam Lautnerrel… akkor talán mégiscsak jobban szeretem őt, mint egykori kedvesem?
- És Mi van ha Mike az, akivel járnom kéne? Végül is vele érzem magam néha legjobban… - megráztam a fejem – na nem! Mike csak a barátom. Őt nem úgy szeretem mint Tayt. – mondtam tudtommal magamban, de az előttem lévő Tay tekintet kíváncsivá vált- Miért van az, hogy mindig hangosan gondolkozok? Ez nem igaz! Kell nekem mindig annyit beszélni… már nem tudom mi a határ a gondolkodás és a beszéd között… és te ilyen lányt szeretnél aki mindent kimond? – néztem gyönyörű szemeibe.
Ő elkezdett mosolyogva bólogatni, s nagyot sóhajtottam szerelmesen, teljesen elalélva a tekintettől.
Döntöttem.

FŐBLOG

Megnyitotta kapuját a főblogom :)

Mindenkit nagy szeretettel vár :)

Hogy mit fogtok találni rajta? 

Képeket, zenéket, híreket... és még sok mást amit találok, szerkesztek vagy kapok valaha :)

+ talán néha beteszek néhány vicces msn beszélgetést, vagy olykor olykor idézeteket :) 

Ajánlok oldalakat, és tervezem, hogy megmutatom mit, hogy kell csinálni a blogokra (pl. "hányan vannak most fent az oldalon", új fejezet számláló)

Egy szó mint száz sok mindent tervezek az oldalra :D

Katt a képre ;)

15. fejezet Vallomás

Végül ő kísért haza, s be is hívtam egy pár percre.
Persze a fotósok újból elkísértek utunkon, s egy bátor (pofátlan) „vitéz” oda is jött hozzánk egy olyan hangfelvevős izével.
- Jó napot kívánok! A „News”től jöttem. Feltehetnék pár kérdést?? – érdeklődött kedvesen, én pedig kíváncsian néztem fel Taylor szemébe.
- Persze ha nem találnak ki hozzá valami mesét… – válaszolta Tay a nőci meg csak bíztatóan mosolygott.
- A Twilght Saga Jacobja, csak nem a valóságban is bevésődött?? – tette fel első kérdését, és minden lehetséges reakciómat próbáltam elnyomni és inkább csak tovább folytattam a kíváncsi bámulást.
- Nem. – mondta ki kis gondolkodás után.
Valami nincs rendben … hazudik biztos! Én kiszúrom az ilyet! Túl sokat gondolkozott, és zsebre tett kézzel mondta, a messzeségbe bámulva… na kifaggatom én amint hazaértünk…
- Aha… - válaszolta kissé hitetlenkedve a nőci, majd hozzám fordult.
- És ön… gondolom meg sem kell kérdezni, ha Tayolor megkérné önt hogy…
- Hééé!! Álljon meg a menet! – vágtam a szavába – Nem emlékszik mit mondtam 1 héttel ezelőtt? CSAK BARÁTOK vagyunk – mondtam tök nyugodtan mosolyogva, s ő csak bocsánatkérően tekintett rám.
- Csak még egy kérdés ha nem bánja… - mondta, és beleegyezően bólintottam, hisz mi rosszat kérdezne – A barátjával mi van?
Mint derült égből villámcsapás úgy ért hirtelen ez a kérdés.
- Elköltöztek. - sírni támadt volna kedvem, de e helyett csak elhúztam a számat.
- Értem… szóval táv kapcsolat? – kérdezte, de én hevesen ráztam a fejemet.
- Mindketten hülyeségnek gondoltuk… az úgy nem élet. – mondtam letörten, s egyre jobban honvágyam támadt.
- Köszönöm szépen, a viszont látásra! – iszkolt el az arcomat látva.
- További szép napot – köszöntünk ugyanúgy Tayyal, s elindultunk az ellentétes irányba… hazafelé.
Csendben mentünk egymás mellett a földet nézve, én pedig közben visszaemlékeztem arra a bizonyos szerdai napra.

Visszaemlékezés


- Alyson!! – rohant felém Gabi sírva, mikor meglátott a város kellős közepén, ahogy épp az új szobrot stírölöm komoran.
Amint hozzámért a nyakamba borult, s úgy sírt, mintha meghalt volna valaki, így persze elfogott a félelem, hisz nem láttam még ma kedvesem.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódva, s alig bírt válaszolni.
- Elköltözünk. – nyögte de nem hittem neki.
- Ugyan már! Hova költöznétek? Anyukádnak és apukádnak is itt az állása.
- Tudod… mondtam, hogy lehet elválnak… és ez megtörtént, és a ház közös tulajdonnak számít, így el kell adni – zokogott.
- Tessék?? De… ugye nem mentek messze? – kérdeztem rémülten.
- Mi Petersburgba megyünk egy időre nagyihoz… - mondta
- De hát az jó! Itt vagytok nem messze! Jöhetsz nyugodtan látogatni! – mosolyogtam rá, de ő egyre jobban csak sírt…
- A bátyám és apa meg Los Angelesbe. – folytatta, s teljesen kikapcsoltam
- Alls! – hallottam meg messzebbről egy nagyon ismerős hangot, majd a karjait rögtön körülöttem éreztem, s tartott, hogy nehogy a földön kössek ki.
- Elmentek??!!! Ezt mikor tudtad meg? Ne Ne NEEEM!! De ez nem igazság! Hogy tehetitek ezt velem?! – fakadtam ki, s annyira belém hatolt a fájdalom, hogy ott rögtön el is ájultam.
Majd már otthon voltam, mikor felkeltem. Egy levéllel az asztalomon.

„Drága Alysonom… Annyira sajnálom, hogy csak ilyen kevés időt tölthettem el veled. Ez a legnagyobb kínzás egész életemben, hogy most, mikor teljesült álmunk, rögtön össze is dől. Nagyon hiányozni fogsz, és meg kell értened… a távkapcsolatok sosem működnek, de tudd meg… ha akár egy napra is futunk össze, a tiéd vagyok azon a napon, abban a pár percben. Mindig is beléd leszek a legszerelmesebb, a sors egymásnak szánt, s még ha külön is, de szívünk mindig egymás ritmusát fogják járni remélem. Sosem felejtelek el!

Utolsó csók… Taylor Brown.”

Aznap be se mentem dolgozni, s egészen a mai napig, mint valami élőholt úgy éltem.

Fél óra múlva

Már a ház elé értünk, mikor feleszméltem, hogy Taylor mindvégig hozzám beszélt.
- … aztán meg Rob berontott és mindent elcseszett. – fejezte be durcásan, s rá néztem.
- Értem… - mondtam ki, mire rájöttem hogy választ vár tőlem – gonosz Robert! – vettem fel én is a durcás stílust.
- Szóval nem szeretnéd, hogy több szabadidőm legyen? – kérdezte mosolyogva.
- Öhm… dehogyisnem. De akkor is. – mondtam, mint aki hallott mindent, de ő egyre jobban nevetett.
- És mégis miért gonosz? – nézett rám, mintha valami iskolai felelésen lennék, és arról kéne beszámolnom, hogy mit tanultam.
- Mert az! – mondtam ki az első mondatot ami eszembe jutott… mégis miért lenne gonosz? Na majd a holnapi újságban elolvasom, vagy hátha benne van a ma reggeliben.
Ő csak nevetett és nevetett, egyre hangosabban és hevesebben, és akárhogy is próbálta visszaemlékezni, hogy hátha elkaptam valamit, amit mondott, de semmi nem maradt meg, mivel nem is vettem tudomást, hogy hozzám beszél, vagy hogy egyáltalán beszél.
- Gondoltam hogy nem figyelsz. Csak mert nem reagáltál arra, amit mondtam.
- Bocsánat! – hajtottam le a fejem, s megálltunk a ház előtt. – megkérhetnélek hogy mond el még egyszer? – néztem nagy ártatlan kiskutyaszemekkel, de megrázta a fejét. – De… Miért? Elkalandoztam! Bocsánatot kértem. Naaa!!! – könyörögtem, de ő makacsul csak rázta a fejét
Majd elindult az ajtó felé, s megvárt, hogy kinyissam azt.
Belehelyeztem a kulcsot a zárba, s előre engedtem a vendéget, majd én is beléptem, s pontosan egymással szemben álltunk meg, amint a zár kattant.
Mélyen a szemembe nézett, azokkal a gyönyörű, barna szemeivel, s komolyan elgondolkodva szemeztünk egymással… vagyis ő nagyon elgondolkodott valamin, amíg én szokásomhoz híven csak bambultam, mintha valami posztert látnék magam előtt, és épp unatkoznék.
- Nem! – szólalt meg hosszú idő után, s magamhoz kaptam.
- Mi nem? – kérdeztem rögtön.
- Még nem… - folytatta, s komolyan ezzel, most nagyon sokat tudtam meg…
- De mi még nem?
- Még nem mondom el.
- Te is elköltözöl?? Öhm… akarom mondani, elmész??? – kérdeztem aggódva, s már most kerülgetett a sírógörcs.
- Nem! Ugyan dehogy. Mikor hagyott el?
- Szerdán… de már túléltem köszönhető neked. Valahogy így könnyebb, hogy te itt vagy. Ne kérdezd miért fogalmam sincs, valahogy könnyebb, de hogy miért… Amúgy meg nem direkt hagyott el, muszáj volt, és mindkettőnk tudja, hogy a távkapcsolat nem működik, ezért is váltunk külön, csak azt sajnálom, hogy elköltöznek, mert akkor Happy End lenne, vagy nem tudom… lehet hogy nem mert talál másik csajt, vagy … áh nem. Nem találna, mi alapból olyanok voltunk, hogy egymásnak teremtett a sors, de akkor is, mikor együtt voltunk… hát nem is tudom. Jól esett meg mindent, de valószínű, hogy nem lettünk volna egy hullámhosszon, vagy lehet nem tudom. Semmi sem biztos a jövőben csak azt szeretném, hogy ott is találjon egy olyan csajt,aki annyira szereti, mint én szettem, de már egy halványit könnyebb köszönhető neked, és jó lenne már el is felejteni…
Nem tudtam befejezni az összezavarodott beszédemet, aminek amúgy semmi értelme nem volt, de azért mondtam és mondtam, de Taylor szó szerint belém fojtotta a szót. Ajkaink találkoztak, s olyan hevesen csókolt hogy majd’ elájultam.
- Oh anyám de jól csókol – jött ki hirtelen, mikor ajkaink szétváltak, és jelenleg azt kívántam, hogy úgy, mint első telefonhívásunknál ki lehessen nyomni a telefont, vagy el lehessen tűnni de ez élesbe megy, és ezért nem tudtam semmit tenni az ellen, hogy ne röhögjön ki. – Öhm… jesszus… megcsókoltál! – folytattam saját magam égetését, és úgy éreztem magam, mint egy boszorkány, aki maga gyújtja meg a máglyáját, és a nép meg csak nevet rajta.
- Igen. – nevette.

1. helyezet

Sziasztok! sourire pályázatán 1. helyezést értem el, és gondoltam beteszem ide nektek a művemet ha érdekel titeket :) ez számomra nagyon nagy megtiszteltetés, hisz nem gondoltam volna hogy én ilyen eredményt érek el :)
majd ez után munka után felteszem azt, amit sajnos csak szavakkal tudom bizonyítani (vagy úgy se) régebben volt egy Crystal nevű blogger, akinek úgyszintén jelentkeztem a pályatára, és ott második lettem... de sajnos ő valamilyen ok(ok)nál fogva elment a bloggerről :/ Biztos vannak páran akik ismerték őt. :(

Nos akkor... Az 1. helyezetes pályázatom :

Ajánlott számok: 
Nickelbak- Never Gonna Be Alone
Crystal- Mama 

1993-ban

- Gyászoló testvéreim, barátaim! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor úgy tűnik, hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd, s ilyenkor a szavak nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítanak, amikor a valóság fájdalmat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek bennünk vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannak orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik ezt a kínt, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek csak még jobban tönkre tesznek minket. Lelki sebeink egyetlen orvossága nem más, mint az idő. Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető kínjainkat.
Lelkünk örökké zajos, mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünknek ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le.
Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Juliet Renaldi testvérünknek. Annak az elhunyt embernek a temetésére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek mint én, hisz egy családként éltetek vele, sok ideig láttátok mosolyát, és nevetését. Egy néhai embertársunknak a végtisztességén vagyunk jelen, akit én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Egy olya nőnek a temetésén vagyok, akit ha bár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni személyesen, én is megtapasztaltam a segítőkészségét, hisz ott láttam a volt templomunk újításán a tavalyi évben és láttam lelkesedését ahogy örömmel segített embertársainak. Jól emlékszem, bennem él hangja, amint beszélgettük, hogy amint kész a templom, be kell rendeznünk, majd vele együtt osztoztam ennek az évnek az örömében, amikor megtarthattuk az első misét.
Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtisztességet tevő gyülekezet bíztató együtt érző szeretetével. Szólom a vigasz szavait és egyben megköszönöm Istennek, hogy megismerhettem, ha e rövid időre is ez eltávozó embertársamat. Búcsúzzunk el tőle, mint aki mindig velünk fog maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életével kitörölhetetlenül beleírta magát és engedjük el, engedjük át őt az oltalmazónak, akinél megtalálja majd a végső békességet. Legyen számára könnyű a föld és számunkra hittel vigasztaló az eltávozósa. Isten legyen vele, Isten legyen velünk! Ámen – szólott a pap, s közben, tán még ő is könnyet ejtette a gödör felett, ahova szép lassan leemelték egy kislány édesanyjának koporsóját, kinek nem volt más, mint szeretett világra hozója, és egy kis bérelt lakás a senki földjén.

24 évvel később /Yume szemszöge

Már 17 éve, hogy elment. Hogy nem tért vissza a munkájából. Azt mondják rák tette ezt vele, de én tudtam, ez nem igaz.
Mindössze egyszer találkoztam a főnökével mikor még gyerek voltam, de annyi is elég volt. Mikor ráordított egyetlen családtagomra, már bújtam is be a gardróbba, s addig nem jöttem ki, míg el nem távozott.
Édesanyám akkor is mindent felkutatott értem, hisz be akart mutatni a főnökének, de nem bújtam ki rejtekhelyemről. A félelem magába kerített akkor teljesen, s összegubózva pityeregtem a szűk helyen a lépcső alatt. Féltem tőle, s még most is félek, hisz anyám helyébe léptem, miután lediplomáztam, s a remény, hogy nyugdíjba ment gyorsan szétfoszlott mikor megláttam az igazgatói székben, de nem tehettem mást. Megfogadtam már akkor, hogy ott fogok dolgozni, ahol ő, asszisztensként.
A telefonom megcsörrent. Josh neve volt a képernyőre írva, s rögtön megnyomtam a zöld gombot, ezzel utat törve a hangjának.
- Szia! – köszöntött azzal a hangnemmel, ahogy még sosem beszélt velem a főnököm.
- Jó napot! Segíthetek? – kérdeztem, majd nagyot sóhajtott.
- Mindenféleképpen be kellene jönnöd. Egy gyilkossági ügy történt a Winston Street-en. – tudósított.
- De hát szabadságon vagyok! Miért nem Lilien veszi most át ezt? – kérdeztem kissé felháborodva.
- Mert te vagy a legjobb! – bókolt, amire csak forgattam a szemem.
- 4 órára vagyok Los Angeles-től! – tudósítottam.
- Mi a fenét keresel te olyan messze? – kérdezte, amire szokás szerint könny szökött a szemembe.
- Hívok egy taxit. – mondtam, s inkább nem válaszoltam.
Letettem a rögtön a telefont, majd tárcsáztam a 303-303-mas számot, s hívtam ide az isten háta mögé egy autót, ami nem kis pénzbe fog nekem kerülni… majd kifizettetem azzal a szeméttel.

Pár óra múlva.

A taxisofőr aztán belehúzott. Alig telt el 2 és fél óra, és a munkahelyemhez értem.
Jól elbeszélgettem a helyes tíz évvel idősebb férfivel ez idő alatt. Megtudtam, hogy most vált el, és hogy kedvel engem, ami kölcsönös, de nem hiszem, hogy ugyanolyan szempontból mint ő. Mi tagadás nem mondhatom azt hogy egy bányarém vagyok. Rengeteget változtam 10 év alatt. Annyit, hogy a főnök úr visszahőkölt mikor azt hitte Juleitt szellemét látja, pedig kicsiként nem lehetett elmondani rólam, hogy az ő lánya vagyok.
Szerinte kiköpött ő lettem, és a régi fotókból én is ugyanezen a véleményen vagyok. Először ugyanolyan durva volt velem mint édesanyámmal. Mindenért ordibált, még az első kávéját is úgy kérte, mintha kutyához beszélne.
- Na emeld már fel a segged kisanyám!! Nem azért vagy itt hogy növeszd a feneket! 5 perc múlva az asztalomon legyen a kávém két cukorral egy tejszínnel és egy másodperccel se késs mert az állásod bánja! NA mi lesz már?! Tapsra vársz! Fél percet elpazaroltál! – hangzottak dühös szavai a fejemben, s legszívesebben felpofoztam volna akkor, de engedelmeskedtem.
Utána már durvább szavakat is használt, de sajnos ott kellett dolgoznom. Megígértem.
Majd mikor megismertem a fiát minden más lett. Fizetésemelést kaptam, és a hangszíne is kedvesebbre változott. Azóta mintha az apám lenne… legalábbis azt mondta, hogy lányaként néz rám, de az én szemszögemből ő nem tartozott a családomba. Örökké gyilkosként fogok rá tekinteni akármit tesz.
- Köszönöm a fuvart! – szálltam ki a taxiból, s kifizettem az 50 dollárt, amit megemlítek majd gyermekéveim megsemmisítőjének.
Mikor beléptem a főkapitányságra rögtön a mosdóba tartott az utam, hisz rendbe kellett szednem magam 2 és félórányi út után.
Mikor megláttam magam a tükörben, nem csodálkoztam túlságosan el. A hajam kusza, a bőröm kissé sápadt, majd végignéztem a ruhámon, s azt is megigazítottam.
Most már szalonképes vagyok még így, utcai ruhában is. Ahhoz már nem volt kedvem, hogy hazamenjek az egyenruhámért.
Majd kiléptem a folyosóra, s ballra pillantottam, ahol épp Penelopé állt meg hirtelen, s fordult vissza futva, és beszaladt az irodámba.
- Ebbe meg mi ütött? – kérdeztem szimplán magamtól, s elindultam dolgozni.
Most mindenki köszönt érdekes módon, még az is akit alig ismerek, és általában egymáshoz se szólunk, éreztem hogy valami nincs rendjén. Mi van mindenkivel?
- Szia Yume! – jött mellém két kedvesebb munkatársam, s elkísértek rövid utamon.
- Sziasztok! Mi történt a dolgozókkal? Mitől lettem ennyire észrevehető? Máskor is jöttem már be így sürgős esetre- mutattam a ruhámra.
- Oh igen de ez most tényleg nagyon fontos, és rajtad múlik mindenféleképpen.
- Ti miért nem oldhatjátok… - a szavam hirtelen elakadt, mikor az irodámhoz értem.
Mindenki bent volt aki számított, s akivel mindig is dolgoztam, de ez az én irodám volt.
- Így nem dolgozok! Nekem kell a hely és utálom ha figyelnek! - tudósítottam szívemnek oly kedves embereit, akik elnevették magukat.
Beljebb léptem, de a szoba közepén Noel megállított, s a derekamra tette a kezét. Oly mélyen nézett a szemembe, hogy belebizseregtem. Mi történt? Születésnapom lenne? Nem! Az szeptemberben van most pedig az április tombol.
Senki se szólalt meg. Csak álltunk egymással szemben, mintha csak mi ketten lennénk a világon, s a szívünk felvette egymás ritmusát.
Majd fél térdre helyezkedett, s felnézett rám, bal kezemet a kezében tartva.
Úr isten! Mi történt itt?? Most úgy áll/ül velem szemben, mint a filmekben amikor megkéri a csaj kezét a pasi. De a csaj mindig elszúrja mert belekotyog vagy beledumál, de én most nem teszem ezt, hisz ez nem egy lánykérés!!
Rémülten néztem rá izgatott helyett, s kíváncsian vizsgáltam csillogó égszínkék szemét, vörös ajkát, miközben apró mozzanatokban látszik, hogy azt fogalmazza mit mondjon.
Nem sokkal utána ajka szavakat formált, s minden érzékszervemmel azt figyeltem, ahogy mozog a szája, majd mikor elhalkult, tekintete kérdővé vált, s én lefagyva álltam előtte, ugyanabban a helyzetben, amiben pár perce voltam.
- Nos? – kérdezte kizökkentve a valóságba és nem tudtam életemben először hogy mit mondjak.
Csak ledermedve álltam előtte, mindenki előtt, s ijedten néztem a szemébe.
Nem akartam senkihez tartozni. Nem akarom hogy bárki hozzám tartozzon! Ha … ha megint elveszítenék egy olyan embert, ki a családomba tartozik nem bírnám ki.
„A válaszom… NEM!” hangzott a ellentmondást nem tűrően, keservesen hallatva magát a gondolataimban, de a helyett, hogy válaszoltam volna inkább elengedtem könnyeimet, hisz nem más jutott eszembe mint édesanyám. Nem mehetek férjhez! Nem tehetem tönkre magam megint. Félek, a haláltól, félek hogy őt is elveszíteném.
Mikor felállt ijedten érdeklődte hogy mi a baj, s közben letörölt egy könnycseppet arcomról, de elfordítottam a fejem, s észvesztve kirohantam két munkatársam között.
Sikeresen elrontottam eme boldog napot, s megint azért, ami már nincs.
Hamar hazajutottam, ahol csak én lehettem, hisz eldugott hely volt, s csak az enyém, de mégis bebújtam egy kis lyukba, mint kicsi koromban, s úgy bőgtem.
Vártam édesanyámat, hogy nyugtasson meg, hogy tegye a vállamra a kezét és azt mondja :
- Semmi baj kicsim! Én itt vagyok veled!
De ez nem történhet lassan 17 éve soha, soha többé. Örökké egyedül leszek, s nem kell más csak ő. Azt kívánom simítsa végig a kezét a vállamon, hogy meséljen nekem a mindennapjairól, hogy mélyen a szemembe nézzen, hogy tanácsokat adjon de mindezt hiába. Hogy kívánhatnék ilyet?
- Könnyen! – hallottam megy egy ismerős hangot majd kinyitottam a szemem, s óriásit csodálkoztam.
- Anya? – kérdeztem könnyeimmel küszködve, s elhatároztam, hogy elmegyek orvoshoz.
- Kedveském! Ne törd össze Noel szívét! – tanácsolta, de tiltakoznom kellett.
- Muszáj! Különben ő töri össze az enyémet.
- Túlságosan is félsz a haláltól! Hidd el ő sosem hagyna el. – jelentette ki, majd eltűnt, mikor kopogtattak.
- Ki az? – kiabáltam.
- Én vagyok az Josh! – hallatszott főnököm kissé szigórú, de szomorú hangja.
Felkászálódtam a földről, majd az ajtóhoz kecmeregtem, s ajtót nyitottam neki.
- Mit szeretne? – kérdeztem hidegen, kissé még mindig szipogva mikor bezártam az ajtót, s összekulcsoltam a karom a mellem felett.
- Csak… Azt szeretném kérdezni, hogy miért? – nézett rám keservesen.
- Megölte az anyámat. – bukott ki belőlem, s erre nagyot sóhajtott.
- Gondoltam hogy így gondolod.
- Túlhajszolta!!! – ordítottam, s megint elsírtam magam.
Összerogytam a fájdalomtól, úgy hasított belém a hiányérzet. Iszonyúan hiányzott, de ez nem segített semmit, nem értem vele mást, csak kínt, és könnyeket.
- Yume! Nem… nem én tettem. – sírta el magát ő is – az igaz, hogy úgy bántam anyáddal mint egy kutyával, de mikor megtudtam hogy beteg…
Hogy merészeli??? Még hogy beteg volt… én meg dúsgazdag vagyok, sőt! Én vagyok a főnököm főnöke!
- Hazudik!! – kiabáltam
- Nem hazudok drágám! Amiko…
- Mosolygott amikor elment hogy megint ugráltassa!!! Mosolygott és azt mondta hogy majd jön amikor ön elengedi!!
- Kedvesem tényleg beteg volt! – sírt, de ez nem volt más csak megjátszás! – csak annyit szeretnék kérni, hogy menj hozzá a fiamhoz! Ne törd össze a szívét!
- Én meg annyit kérek, hogy végre engedje haza az anyámat!!! – kiabáltam, majd kitessékeltem az ajtón, s mikor végre kint volt olyan erővel becsaptam az ajtót, hogy azt hittem kiszakad a falból.
A fájdalom egyre jobban és jobban elárasztotta a testem, s már sírni sem voltam képes. Csak ültem egyhelyben az ajtónak támaszkodva, s közben mint egy élő halott, úgy néztem ki a fejemből.
Anyám megint megjelent a szemem előtt, s bár csak délibáb volt, valahogy éreztem, mikor megsimogatja a karom, s mikor próbálta letörölni a megmaradt könnycseppeket, amik lassan az arcomra fagytak.

Másnap reggel 9 óra

*Píííííp*„Jónapot kívánok itt Yume Renaldi! Sajnálom de most nem vagyok otthon. Ha üzenetet szeretni hagyni nekem, akkor azt mondja el a sípolás után” *píííííp*
- Szia! Figyelj sajnálom ha megbántottalak, vagy túl hamar történt ez a lánykéréses dolog. Tudhattam volna hogy nem szereted a meglepetéseket, hisz sose voltál annyira oda az ajándékokért. Csak annyit szeretnék mondani hogy sajnálom, és maradjon minden a régi vagy nem is tudom. – hallatszott a telefon felől, majd letették.
Nem reagáltam semmit erre, majd jött újból, és újból a szívszorító könyörgés, s mikor már 14 óra lett feltápászkodtam.
Anyám délibábja rám mosolygott.
- Csakhogy felkeltél. Ez a fiú egy jó ideje már lóghat a telefonon. Na! Beszélj vele!
Újból megcsörrent, s 1 perc után már megint kapcsolt az üzenetrögzítő.
- Ebből elég! – kiáltottam és megint elsírtam magam.
Felkaptam a telefont és a falhoz vágtam. Nem akartam hallani többé annak a siránkozását, akit miután elhagyott a legfontosabb ember számomra a legjobban szerettem. Nem akartam hallani a könyörgését, hogy legyünk legalább barátok mert még szép hogy többet is akartam tőle. Nem akartam már semmit, csak véget vetni ennek a kínnak, ennek a minden napi fulladozásnak, ezeknek az emlékképeknek, s az emberi önzőségemnek. Csak egy dolgot szeretnék most már. Megnyugvást találni. Azt sem akartam, hogy szomorúak legyenek miattam, de a félelmem legyőzött, féltem hogy elveszítem Noelt is, hogy vége egyszer az ő életének is, s hogy a mostani kín csak nőne.
Eme délibáb csak jobban növesztette az elkeseredésemet, hisz tudatában voltam, hogy aki itt van, az nem más mint egy szellem, lelkiismeret, árnyéka kívánságaimnak.
Kopogtattak. Megint.
Még mindig keservesen sírva felálltam, letöröltem a könnyeket szememről, s kinyitottam az ajtót. Életem értelme állt előttem, s keservesen nézett rám. Látszott rajta hogy ő is kisírta a szemét, s még ez is rám tett egy lapáttal. Mindezt miattam.
Csak álltunk egymás előtt, de én nem bírtam a szemébe nézni. Nem bírtam arra gondolni hogy mi lenne ha…, hisz utána úgy is a sötét gondolataim árasztanának el, de nem is kellenek ezek a szép gondolatok.
Megint kibukott belőlem a sírás, s szerelmemhez bújtam. Mélyen beszívtam az illatát, s az AXE hatás meghozta a gyümölcsét. Elmosolyodtam, hisz a kedvenc illatomat fújta magára.
- Bocsáss meg! – fújta a hajamba, s az ő arcát is könny lepte el – Nem akartalak megbántani.
- Nem! Ne kérlek! Csak… csak… - akadoztam, nem bírtam elmondani neki azt, hogy mi történt.
- Tudok az anyukádról. És ne félj! Én nem hagylak el soha! – mondta, s ezek a szavak jobban estek most mint bármi más.
Beljebb sétáltunk szép lassan, egyik kezével bezárta az ajtót maga mögé nyúlva, de nem engedett el. Csak szorított magához, az egy fejjel magasabb barátom, s hagyta, hogy kisírjam magam.
Lassan estefelé járt, mikor végre megnyugodtam, s nem szipogtam többé.
Egymás mellett feküdtünk a hatalmas franciaágyon, én a fejemet még mindig a mellkasára téve, s közben cirógatott, játszott hosszú, szőkésbarna hajammal.
„Kérlek!” – hallatszott egy ismerős, női suttogás, s mintha a gondolatomba olvasott volna.
- Igen. – böktem ki, s végre megmozdult pár óra mozdulatlanság után.
A szíve egyre hevesebben vert, de azért megkérdezte.
- Mi igen?
- Szeretnék a menyasszonyod lenni. Mindennél jobban szeretném, ha te a férjem lennél. – könyökültem fel, majd a szemébe néztem, s kíváncsian vizslattam, mit reagál erre.
Felállt az ágyról, majd letérdepelt fél lábára, s újból a bal kezébe fogta a kezem.
Most már úgy reagáltam, mint minden más nő, kinek épp megkérik a kezét. Elmosolyodtam, s az arcom kipirult.
- Yume Renaldi! – kezdte újra gyönyörű beszédét, mit bizonyára a megkérésre írt – Szeretném újra elregélni neked azt a beszédet, mit saját magam írtam… - folytatta, s minden porcikámmal rá figyeltem. Alig vártam, hogy boldogan a nyakába ugorhassak, s azt kiabáljam, hogy „Igen! Igen akarom!” – A fenébe is már. Minek a beszéd? Yume Hozzám jössz?? – kérdezte, s elnevettem magam, majd a nyakába ugrottam, és hevesen megcsókoltam.
- Igen! – szólaltam meg a csók közben – Igen! Hozzád megyek! – jelentettem ki, s a csókunk egyre forróbb lett… majd nem sokkal utána a szoba hőmérséklete is.

Az esküvő napja

Édesanyám halálának az évfordulója.
Ezt a napot választottuk megesküdésre, hogy ő is jelen legyen. Egy törzs szerint ezen a napon a lélek visszatérhet a földre, s megcsodálhatja azt az embert, ki meglátogatja temetése évfordulóján sírját.
Noel még azt is elintézte, hogy a temető mellett esküdünk, hogy ő is láthassa, ahogy elkötelezem magam egy olyan ember mellé, aki mindig velem lesz, s ennek a meglepetésnek most igen nagyon örültem.
A pap, ki 17 évvel ezelőtt feketében mondott beszédet, most fehérben pompázott, s örült hogy végre boldognak láthat, hisz évekig gyászban látogattam meg isten házát, mikor haza látogattam, most pedig sugárzóan boldognak látott.
- Azért gyűltünk itt ma össze – kezdett bele, de nem figyeltem az apró betűre, alig vártam hogy kimondjam az igent, s reméltem hogy anyám látja mindezt. Éreztem, hogy a közelben van. Éreztem, hogy boldog, hogy végre én is boldog vagyok. Évek óta nem éreztem ezt az örömöt. Majd feleszméltem, amikor a férjem megszólalt mellettem.
- Igen! Akarom! – jelentette ki, majd a pap hozzám szólt, s nem kellett volna megkérdeznie eme egyértelmű válasszal válaszolható kérdést.
- Igen! Akarom! – mondtam szinte kiabálva az örömtől, majd elhangzott az a „megcsókolhatja a menyasszonyt” szöveg, s felé fordultam. Szemem sarkából észrevettem egy üres széket.
Oda fordítottam a fejem, s már láttam. Valaki ült ott, azon a széken az első sorokban.
Majd megcsókoltam a párom, s kézen fogva fordultunk a közönség felé, akiknek a fele sírt a boldogságtól, a másik fele pedig fütyülgetett és éjjenezett.
Annak a helynek a tulajdonosa pedig némán tapsolt, s ha tudott volna sírni, hát azt tette volna. Néma, láthatatlan könnyeket eleresztett, majd eltűnt, bólintva, büszkén látva lányát, majd elrontottam a sminkem egy könnycseppel, mi végigpásztázta az arcom, de évek óta először. Örömömben sírtam.
- Örökké veled leszek, míg az örökké meg nem szűnik. – suttogta kedvesem, majd hozzá tette – egy angyal tanácsolta, hogy ezt mondjam! – mosolygott, majd újból megcsókoltam, s ennek a csóknak a szenvedélye bizony egy életre szólt, és még tovább.

És a Véres Égbolt Pályázat. 
2. helyezés : 
(képes voltam Vámpíros történetet írni XD)

Killiana, Egy Volturi tag szemszöge:

Nem is olyan rég volt az, hogy csatlakoztam a Volturi klánhoz. Meguntam a nomádságot és úgy döntöttem, megállapodok valamelyik családnál vagy én magam csinálok magamnak egyet. Soha nem akartam nagy családot, talán elég lett volna csak egy 3-4 fős csapat az óceánon túl nyugaton. Bár csak alig értem el a 199. évemet, eme testben kiváló nyelvtudásom, és ízlésem páratlan volt. Hogy mit értek nyelvtudáson? Nos, nem tudom hogyan, de értettem minden nyelvet, még azt is, amit még sosem hallottam. Csak a szemébe kellett néznem az illetőnek, aki beszélt és máris lefordítottam arra a nyelvre, amit értek és ez visszafelé is működött.
Az ízlés pedig tényleg érdekes történet, hisz minden magam fajta szinte sóvárog az emberi vér után. Szinte érezhető a levegőben a vágy, amikor egy csapat halandó vonul el előttünk, de én mégsem érzem ugyanazt, mint a többiek… vagyis érzem, csak nem azok iránt, aki én is voltam. Inkább kívánom az állati vért, mint az emberekét. Ezt Aro csodálta bennem, de nem akartam elhinni, hogy csak azért tart becses és eltitkolt kincsének, mert meghagyom neki a finomabb falatokat. Szinte biztos vagyok abban, hogy Elezar a kezes az egészben, hisz mindig úgy tekintett rám, mint valami olyan dologra, amit nem kaphat meg. Majd, amikor elbúcsúztunk, láttam az utolsó pillantását, ami inkább bíztató volt, mint szomorú. Chelsea-n pedig sokáig látszott, hogy próbál egyre jobban kötni a klánomhoz, de úgy gondoltam mindez felesleges, hisz jól éreztem magam itt, ahol végre tartozhatok valahova, még ha katonának is sorolnak be. Harcosnak, földön futónak. De ez mit sem számított az ellen, amit Aro-ról gondoltam. Szinte csodáltam ezt a férfit, hogy a legrosszabb helyzetekben is képes mosolyogni, és mégis bűntudatot érez, még ha egy nagyon aprót is azért, amit elkövet. Az igazságszolgáltatás nekem biztosan nem menne ugyanígy, és sok múlik ezen a személyen az egész fajtámra nézve… pontosabban a három nagyúron, de a másik kettőt sosem láttam olyan derűsnek, mint Aro-t.
Minden esetre a mai napon, valahogy megváltozott a véleményem egész Volturi iránt. Annak a forradalmi vámpírnak – ahogy Aro nevezte – igaza volt. Ez már nem volt más, mint területfoglalás, vagy valami ilyesmi. Keresték az okot, hogy hogyan számoljanak le igazságosan Cullen-ékkel, ők pedig idegesen méregettek minket azon gondolkozva, vajon mikor óhajtunk támadni, s mi is szinte ugyanezt vártuk. Mikor kapjuk meg végre a jelet a támadásra? Ha már meg akarunk ölni valakit vagy valakiket, hát most azonnal tegyük meg, amíg el nem száll a Volturi által érzett büszkeségem, hogy ide tartozom.
Miközben ezen merengtem, és imádkoztam hogy Chelsea képessége felém is eljusson, az érdekes beszélgetés egy percre se szakadt félbe.
- Túl erővel állunk szemben kedveseim – harsant fel Aro dicsőséges szava, amire felkaptam a fejem -, nem számíthatunk külső segítségre. Hagyjuk a kérdést eldöntetlenül, hogy megmeneküljünk? – kérdezte minden családtagomtól, s gépiesen válaszoltunk is.
- Nem, uram.
- Megéri a világunk, hogy esetleg elvesszenek néhányan a mieink közül? – hangzott fel újra egy kérdés, de tétováztam. Mindenki a jól megszokott igennel válaszolt, de én ebben nem voltam ennyire biztos.
- Nem félünk! – mondták egy személyként, de én ledermedve figyeltem a nagyurakat, ahogy végigszántják rajtunk a szemüket.
- Tanácskozzunk! – jelentette ki újra Aro, majd megint sustorogtunk.
Sokan azon gondolkoztak, hogy élhet e egy olyan gyermek, aki félig vámpír, félig halandó. Valamint voltak olyanok, akik azon gondlkoztak, kinek menjenek majd neki a harc közben.
Majd észre vettem, hogy hallhatom mindkét félt. A hallásom eljutott egészen a Cullen családig is, és belesajdult a szívem, amikor meghallottam, hogy búcsúzkodnak. Rájöttem, hogy arra a szeretetre vágytam mindig is, nem erre a bűvöletre, amit mondhatni munkatársam hoz létre. Ez nem igazi kötődés… ez csak kamu. Semmi más. Csak azt akarják, hogy itt maradjunk a Volturival. Kíváncsi voltam, hogy vajon más érzékszervem is ugyanannyira éles e, mint a fülem, s úgy döntöttem kipróbálom. Először is becsuktam a szemem, hogy tudjak koncentrálni, és mélyen beszívtam a levegőt.
Az orromat olyan fenséges illat árasztotta el, amit még talán sosem éreztem. Mi lehet ez a hét fogásos vacsorára emlékeztető illat? Úgy döntöttem, itt az ideje a másik érzékszervem kipróbálásához, ha már ebből kettő 200%-ot nyújtott.
Szememet kinyitottam, nyeltem egyet, hátha a lángolást egy kicsit sikerülne enyhíteni, majd élesen a Cullen család felé koncentráltam. Csak kisebb résekből tudtam szemügyre venni őket, ahogy egymás kezét szorongatják, és bánatos, mégis csodálatos szavakat suttognak egymásnak, míg a tanács tagjai hangosan azon vitatkoznak, hogy hol lehetne rést találni a Cullen család makulátlan életén, majd megláttam a legínycsiklandóbb teremtményt, amit valaha teremthetett az isten. Egy jó nagyra nőtt farkas, hátán egy csöpp kislánnyal, akiről messziről lerítt hogy ember. Hallottam a szíve dobogását is, ami egy kolibri szárnycsapásaira emlékeztetett, majd mellette hallottam több szív dobbanását is, amik úgyszintén hevesen vertek, de nem ennyire fürgén, mint az övé.
A számban összefutott a nyál, a torkomat pedig egyre jobban égette az éhség, s alig bírtam magammal.
Hirtelen minden kötődésem Volturihoz elszállt, s nem sok kellett hogy átfussak a mezőn, hogy éhségemet csillapítsam.
Láttam, ahogy Chelsea és a többi hozzá hasonló, képességgel bíró vámpír egyre jobban összpontosít az ellenfélre. Érezték, s talán mind éreztük, hogy csak pár perc és elkezdődik az összecsapás. Voltak, akik már a versenyszellemtől túlhevülten támadó állásba álltak, s várták a jelet. De, akik le voltak maradva pár lépéssel, – mint én és azok, akik a gyereket nézték – csak figyeltük, mi történik.
A szomjam hamar elpárolgott… szinte semmivé vált a feszültséget megízlelve, ami mindenhonnan áradt.
- Mielőtt szavaznánk… - kezdte Aro mindenkihez szólva – Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy bármi is lesz a tanács döntése, nincs szükség erőszakra – mondta ki egy szuszra, mielőtt lángra kapna, eme lobbanékony levegő körülöttünk, de ránk, katonákra, semmit sem hatott.
- Sajnálatos pazarlás lenne fajunkra nézve, ha bármelyikőtöket is elvesztenénk. Téged, ifjú Edward és újszölött párodat különösen. A Volturi szívesen üdvözölne titeket a soraiban! – jelentette ki és felsorolt néhány nevet, amik olykor-olykor ismerősen csengettek fülemnek.
Az ellenfél meg se nyikkant, csak még hidegebb pillantásokat küldött felénk, és már tudtuk, itt az idő. Mindannyian támadó állásba helyezkedtünk, s a fenségek újra tanácskozásba kezdtek. Már iszonyú unalmas volt megint végighallgatni az egészet, hogy „de az a gyerek veszélyt jelent” vagy „Caius fogd már fel, hogy az csak egy gyerek” és a többi blablabla… már kívülről fújtam, annyiszor elismételték ugyanazt, majd úgy döntöttek, végre hangosabban is képesek beszélni, mint egymás között… bár azt nem tudhatták, hogy mindezt én is hallottam és jelen pillanatban inkább kívántam azt, hogy bárcsak ne hallottam volna.
- A gyermek jövője ismeretlen. Nincs megfelelö érv és ok arra, hogy létezni hagyjunk egy efféle veszélyt. El kell pusztítani a védelmezőivel együtt – harsant fel Caius szólója, amit egy gonosz mosoly követett.
- Én nem látok közvetlen veszélyt – mondta rögtön utána Marcus – A Gyermek egyelőre kezelhető és ártalmatlan. Később még mindig felülvizsgálhatjuk a döntésünket. Menjünk békével! – hangzottak békés urunk szavai.
Hosszú csend állt be, de mi meg sem mozdultunk… eddig döntetlen az állás. Aro szavai a döntő szavak.
A nagyfelség diadalmasan mosolygott, s mi egyre jobban készültünk a támadásra, hisz lerítt arcáról az, hogy végük.
- Aro! – kiáltott Edward Cullen még mindig reménnyel a hangjában.
A megszólított személy néhány másodpercig zavartan tétovázott, majd ugyanolyan töretlenül válaszolt.
- Igen, Edward. Akarsz még valami mondani?
- Talán. – hangzott a szinte nevetséges válasz, s úgy tűnt mintha csak az időt akarná húzni. – Először is, ha tisztázhatnék valamit…
- Természetesen. – mondta udvariasan a nagyúr, s ebből már elég volt. Ez tényleg semmi más csak időhúzás… Caius így is úgy is megtalálja a módját, hogy támadásba lendüljünk.
- A lányommal kapcsolatos veszélyeket abban látod, hogy nem tudod megítélni, miként fog fejlődni?
- Igen, barátom. Ha bizonyosak lehetnénk… ha volna rá garancia, hogy rejtve maradhat, az emberi világ előtt… és nem veszélyezteti a biztonságunkat…
- Vagyis, ha biztosak lehetnétek benne - szinte már nevetséges volt ez a téma… mégis hogy akarnák bizonyítani ennek a gyermeknek a jövőjét, ha nincs köztük az a jövőbe látó? -… hogy pontosan, mi lesz belőle… akkor egyáltalán nem lenne szükség a tanács döntésére.
- Ha volna rá mód, hogy teljes bizonyosságot szerezzünk… Igen akkor nem lenne köztünk vitás kérdés.
- És akkor békésen válnánk el egymástól, újra jó barátokként?
- Természetesen, ifjú barátom. Semmi sem szerezne nagyobb örömöt.
- Akkor van még valami, amit felajánlhatok – mondta, egy diadalmas mosolyt elnyomva.
- A kicsike teljes mértékben páratlan. A jövőjét csak találgatni lehet.
- Nem teljesen. Ritka az igaz, de nem egyedüli.
Mégis mire akar kilyukadni? Mégis, hogy létezhetne még egy ilyen lény?
- Aro megkérnéd Jane-t, hogy hagyja békén a feleségemet? – kérdezte tiszta haraggal a hangjában, amire a felség felemelte a kezét és csitította a támadóinkat, majd óriási mosollyal az arcán megszólalt – Gyere, csatlakozz hozzánk Alice! – kiáltotta, s érezni lehetett a túloldalról áradó szeretetet.
Újból, és újból felhangzott az a név, amit Edward utolsó szóként mondott, s a fák közül feltűnt egy aprócska lányka, mögötte egy szöszivel – mind ketten vámpírok, s biztos voltam benne, hogy az egyikük az a jövőbelátós csajszi – majd mögöttük egy magas, hosszú végtagú nő, rögtön utána pedig egy sötét bordó szemű nőszemély, kissé alacsony kreol bőrű, öket pedig egy sápadt fiatalember követett. A szeretet csak úgy áradt a levegőben, míg a csepp lánykát végig simogatták.
- Alice az elmúlt hetekben maga is tanúk után kutatott, és nem üres kézzel tért haza. Alice miért nem mutatod be a tanúkat, akiket magaddal hoztál?
- A tanúk meghallgatásának ideje lejárt! Aro, add le a döntő szavad! – horkant fel Caius dühösen, de Aro feltartotta a kezét csitítva társát.
A lányka előre libbent, majd bemutatta azokat, akiket magával hozott.
- Ő Huilen, és az unokaöccse Nahuel. – csilingelte, s újból sugdolózásba kezdtünk eme felettébb érdekes családi kapocsra.
- Beszélj Huilen! – parancsolta Aro – Halljuk tanúságtételedet, amelyért idehoztak!
A nő elkezdett arról beszélni, miként született unokaöccse, amire mind síri csendben figyeltünk. Csak az ő hangja volt hallható. Elmondta, hogy anyját megölte fejlődésével, de ő mégis szerette a szíve alatt a fiút és megkérte őt, hogy gondoskodjék róla, s a nő így is tett. Mindenki teljesen lefagyott… mintha szoborrá dermedtünk volna, még akkor is, mikor végzett beszédével. Végül Aro törte meg a halott csendet.
- Nauhel, te száz ötven éves vagy? – kérdezte a nagyfelség, lélegzet visszafojtva.
- Plusz minusz néhány évtized. – felelt a fiú, alig érezhető akcentussal.
A továbbiakban kiderült, hogy nem ő és az a Cullen gyerek az egyetlen. Kiderült, hogy vannak nővérei is, és hogy apja, afféle tudósnak képzeli magát, s abban hitegeti magát, hogy új világot hozhat létre.
Caius idegesen siettette testvérét, hogy végezzünk itt, aztán látogassuk meg ennek a fiúnak az apját, de Aro leintette és így szólt:
- Úgy tűnik, nem fenyeget veszély. Ez váratlan fejlemény, de nem látom semmi akadályát annak, hogy ezek a teremtmények éljenek, tekintve azt is, hogy ezek a fél vámpír gyerekek nagyon is hasonlítanak ránk. – mondta mosolyogva, de érezhető volt a hangjában a letörtség, hogy félő, már nincs miért visszajönnünk.
- Tehát így szavazol? – kérdezte dühösen Caius, de fivére mit sem törődött haragjával
- Igen.
- És ez a Joham? Ez a halhatatlan, aki annyira szeret kísérletezni?
- Talán el kéne vele beszélgetnünk – helyeselt Aro, és az idősebb fél vámpír gyermek is így tett, aki a testvéreit védte.
Aro ünnepélyes arccal bólintott, majd felénk fordult, s óriási mosollyal az arcán – amit mellesleg látszott hogy megjátszott – kijelentette, hogy ma nem harcolunk.
Elnézést kért attól a szerető családtól, hogy ilyen felhajtást rendezett, majd újból bevonult a saját magam vezette katonák közé, s indulásra készen álltunk.
Chelseah nagyon próbálkozott mindenkit még nagyobb kötődésre bírni, de ellenem ez mit sem ért. Egyedül nekem volt bűntudatom, hogy képesek voltunk ide jönni, és ha nem szállt volna inába a bátorságunk, talán most a földön fekvő halottakra dobnánk égő gyufát, akik mellesleg teljesen ártatlanok. Biztos vagyok benne, hogy bár dicsőség érzetünk magasan szárnyalt volna, valahol nekem akkor is fájt volna.
Tényleg igaza volt annak a nomádnak, és most már én is beláttam, hogy nem másért jöttünk, csak a konkurenciát elpusztítani.
- Jane! Látogassatok el Délre! – utasította Aro húgát, s a csapat már ketté is vált.
- Ez bukta volt. - szólaltam meg a felségek mellett.
- Fogd be Kiliána! – mordult rám Ciaus.
- Igaza van. Többet ilyen nem fordulhat elő. – állt mellém Aro.
- Kell lennie valami bűnnek abban a családban. – morogta Caius, és megdermedtem.
A csapat velem együtt állt meg. A nagyurak érdeklődve néztek vissza rám. Caius hirtelen mellettem termett s megpofozott.
- Mi ütött beléd? – kérdezte idegesen, de ügyet se vetetettem rá. Nem akartam ide tartozni.
- Tehát igaz. Csak a dicsőségért jöttünk ide. – suttogtam hitetlenkedve.
Sokan elgondolkoztak azon, amit mondtam, néhányan viszont úgy néztek rám, mintha valami olyasmit mondtam volna, amivel a Volturi ellen szegülök.
- Kedveském! Igazságot jöttünk szolgáltatni, nem öldökölni.
- Igazságot szolgáltatni Jane csapata is tudott volna egyedül… ahhoz nem lett volna szükség a feleségekre is. Csatába jöttünk… ez volt az a bizonyos ok, amiért az én csapatom is kellett. – mondtam szinte megtörten, s közben nem bírtam az eddig oly nagyra tartott személy szemébe nézni. Szinte undorodtam tőlük.
Caius megfogott, s a nyakamnál fogva felemelt. Olyan erősen szorította, hogy éreztem… most lesz vége az életemnek.
- Ne! – kiáltott fel Aro – Túl értékes! – mondta és Caius rögtön el is engedett, én pedig a földre rogytam, s a nyakamhoz kaptam, ami még mindig fájt a szorításától.
Aro rögtön mellettem termett és a kezét nyújtotta segítségért, amit örömmel el is fogadtam… hadd tudja meg, hogy nincs kedvem ide tartozni.
Mikor újból a szemébe bírtam nézni, tekintete a távolba meredt, s még mindig szorította a kezem.
- Menj! – parancsolta – Menj, csatlakozz Cullenékhez! – utasított, s hitetlenkedve meredtünk rá.
- Na de fivérem… - mormolta Marcus.
- Hadd menjen! Menj csak! Hozzájuk tartozol! – mosolyodott el, majd a szemembe nézett kedvesen.
Még egy darabig farkas szemet néztünk, majd végignéztem csapatomon, s a másik két elgondolkozó nagyúr szemébe.
- Férkőzz be a Cullen család bizalmába. – utasított, s többet nem akartam hallani.
Elrohantam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, vissza arra a helyre, ahol kb. egy órával ezelőtt álltam.
Már nem volt senki azon a réten, csak a nagy semmi. Itt már nem rohantam. Csak békésen sétáltam át az ellenség térfelére és egyre jobban éreztem az éhséget. Azoknak a kutyáknak a fenséges illatuk még mindig terjengett a levegőben, égette a torkomat. Akaratlanul is teleszívtam a tüdőmet vele, majd tovább haladtam a célom felé. Így sétálva fél órámba telt, hogy odajussak. Milyen érdekes... egy család, akik szövetkeznek a legnagyobb ellenséggel. És vajon a farkasok ezt hogy tűrik? Bizonyára a törzs ezt nem engedélyezné, de akkor miért?
Mikor megláttam a házat, elfogott egy furcsa érzés. Gyomrom összerándult, s oly sok év után hányingert éreztem. Izgultam, hogy vajon hogy fogadnak. Miként fognak hozzám állni? Haragudni fognak e rám, vagy örömmel befogadnak?
Egyre lassabban vettem a lépteket, majd az ajtó előtt tétováztam. Bár felemeltem a kezem, valahogy mégsem volt erőm bekopogni. Majd, amikor összegyűjtöttem az összes erőm, nagy levegőt vettem, és…
Hátrahőköltem, amikor az ajtó kinyílt. Carlisle állt előttem, és érdeklődve fürkészte az arcomat. Én ijedten tekintettem vissza rá, s bár az arckifejezése kedves volt, mégis menekülni támadt kedvem. Inamba szállt a bátorságom, és semmi esélyét nem láttam annak, hogy befogadnak. Mégis hogy képzeltem azt, hogy egy Volturi tagot csak úgy hipp hopp a bizalmukba fogadnak?
- Segíthetünk valamiben? – kérdezte kedvesen.
- Ömm… izé… én csak…
- Kerülj beljebb - szólalt meg mögöttem Edward hangja. – Rohantunk, amint Alice hívott. – tette hozzá, és már érthető volt, hogy honnan tudták, hogy jövök.
Lassan, félve belépdeltem és körülnéztem. Minden szem rám szegeződött, és megint ideges lettem. Az a szöszi úgy nézett rám, mintha most azonnal rám akarna támadni, Alice úgyszintén. A többiek pedig úgy méregettek, mintha még sose láttak volna magukhoz hasonlót, majd Edward törte meg a már lassan kínos csendet.
- Nyugalom! Ő egyike annak, aki nem szívleli a volt családját. – jelentette ki, én pedig ezt nem véltem igaznak.
Nem az, hogy nem szeretem őket, mert azért szinte hozzájuk nőttem, de így tartottam helyesnek… vagyis inkább nem éreztem magam oda valónak.
Újból a szemem előtt láttam azt a meghitt jelenetet. Azt a szeretet, amit ezen személyek szemében és gesztusában láttam. Csodálatos volt… már szinte fájdalmas egy magamfajtának, aki nem vágyik másra, csak szeretetre.
- Ez elég bonyolult lenne. – szólalt meg hirtelen Edward, és hirtelen kaptam fel a fejem. Észre se vettem, hogy a szomorúság ennyire kiült az arcomra.
- Megértem. Nem is kérem tőletek. Hisz Volturihoz tartoztam – csak már nem volt kedvem odatartozni – mondtam magamban a végét.
- Ezt teljesen megértem. Elég szánalmas dolog volt csak azért eljönnötök. De te… csak azért jöttél ide, mert láttál minket? – kérdezte érdeklődve.
- Persze! Na, meg azért, mert rájöttem, hogy irányítanak. Tényleg aljas húzás volt, amit veletek tettek.
- Volt erőd szembe szállni a nagyurakkal? Caiussal? – kérdezte hitetlenkedve Carlisle.
- Aro csak úgy elengedett. - mondtam ki egyszerűen, majd visszagondoltam a történtekre. Ez tényleg elég érdekes, hogy csak úgy hagyott szárnyalni. Ez nem rájuk vall.
- Úgy van. Valami hátsó szándéka van. – válaszolt Edward és már tudtam.
Rájöttem hogy Aro kémkedéshez akar használni, és hogy majd egyszer visszajön… de nem értettem. Hisz látta Edward gondolatait is, de akkor én miért kellek? Miért engedett el?
Na mindegy. Minden esetre nem maradhatok itt. Nem csalhatom ezt a családot csapdába. Túl kedvesek ahhoz, hogy lángoló tűz pusztítsa a testüket.
El kell mennem.
- Nem! Nem kell. – nyögte Edward, s ijedten meredt az alacsony lányra.
- Maradj! – szólalt meg ő is, és már tényleg semmit nem értettem.
Majd hirtelen bevillant egy kép. Én a nagy felségek előtt. Jane és Alec használja ellenem a képességét és Chelsea sem segít. Bár nem látok semmit, küzdök az életemért. Nem sokkal utána két erős vámpír lefog, majd a fejemet veszik.
Nem volt szükségünk lélegzésre, de hirtelen kapkodtam a levegőt, és a földre borultam, amikor végre vége lett ennek a szörnyűségnek.
Újra és újra lejátszotta az agyam ezt a jelenetet s egyre jobban pánikba estem.
- Mi történt? - kérdezte aggódva Carlisle tőlem, majd a felesége Alice-től, aki úgy szintén a földre borult.
Bár Edward tartotta magát, mégis teljesen lefagyott a tekintete, az új vámpír nyugtatta őt, de nem bírt magához térni.
- Hogyan? – kérdezte alig hallhatóan lélegzet visszafojtva, mintha fulladozna.
Nem tudtam hogy kihez érkezett a kérdés, így rá emeltem a tekintetem.
- Hogyhogy láttad? – kérdezte újból, már végre hangosabban, s érthetőbben.
- Nem tudom. – jelentettem ki.
- Mit láttál? – kérdezte hidegen Dr. Cullen.
- A… a Volturi… - nyögdécseltem, de semmi szükség nem volt rá, hogy megessen rajtam a szívük – Mennem kell! – mondtam, és felpattantam, majd kiviharzottam a házból.
Csak futottam és futottam, messze el akartam kerülni ezt a családot. Tovább kell élnem nomádként és bujkálni, még ha meg is találnak. Talán ki tudnám játszani őket, hisz semmi sem lehetetlen, de nem akartam többé családot. Nekem nem kell az, hogy szenvedjenek a barátaim a Volturinak köszönhetően. Azok a testvérek is. Szörnyű volt, amit Caius Irinával művelt. Megbocsáthatatlan bűn.
- Bocsi kislány, de velem jössz! – jött hirtelen velem szembe egy behemót, majd felkapott a vállára és visszafutott velem.
- Nem! Tegyél le hallod!! - ordítottam, de mintha meg se hallotta volna.
Mikor beértünk a házba, akkor láttam meg, hogy ő is egy a Cullenek közül.
- Nem rohanhatsz a vesztedbe! – szólalt meg csodás angyal hangon Bella.
- Ki mondta, hogy a vesztembe rohanok? Csak el akartam innen menni. Jó nekem nomádként! – förmedtem rá.
- Ja, engedjük csak el! Minek nekünk még egy púp a hátunkra?! – szólalt meg élesen a szőke, aki semmivel sem törődve, csak a falnak dőlt, és igaza volt! Nem leszek gondja ennek a családnak!
- Megvédünk! – jelentette ki Dr. Cullen, de én ebből nem kértem.
- Lehetsz a családunk tagja, hisz… a szemed. – szólalt meg egy olyan hang, amit még sose hallottam.
Hátra fordultam és szemügyre vettem azt a szöszit, aki Alice után jött, mikor még tartott a szavazás. Ez meg ki?
- Jasper Hale – válaszolt a gondolatolvasó, a ki nem mondott kérdésemre és ez már nagyon idegesített. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe. Annyira irritáló, hogy nincs saját gondolatom.
Edward a várt fejet vágta, ami valami olyanhoz hasonlított, mintha citromba harapott volna, és azt kell mondjam, úgy kell neki. Gonoszan rá mosolyogtam… olyan igazi Volturisan, amit Jane-től tanultam el.
- Te vegetáriánus Volturi tag vagy? – kacarászott Emmett.
- Valami olyasmi. – sütöttem le a szemem.
- De… hogyhogy? – kérdezte Esme.
- Nehéz lenne elmagyarázni. – mondtam és most jobban szerettem volna, ha Edward szólal meg. Nem vagyok ugyanis a szavak embere… akarom mondani vámpírja.
Így hát elképzeltem, ahogy Aro-tól engedélyt kérek vadászni, s azt a mámort, amit akkor érzek, amikor egy puma vérét ontom.
Sajnos akaratlanul is éhes lettem ettől a gondolattól, és észrevettem, hogy ebben a házban érezhető az a fenséges illat… annak az ínycsiklandó farkasnak az illata. De hogyhogy a házban érzem? Kutyát tartanak vagy mi?
Edward kacagása törte meg a gondolataimat, s válaszolt.
- Nem hiszem, hogy azokat bármikor is megkóstolhatod kivéve, ha meg akarsz halni – mosolygott, majd elképed arcot vágott – Hihetetlen! Nekünk azoknak a kutyáknak borzasztó szaguk van, te meg erre vágysz? Hát, te tényleg különleges lény vagy – mondta.
- Ízlésficamos vagy? - nevetett fel újra az óriás.
- Nem. Csak neki az állati vér a csábítóbb, az emberekétől pedig undorodik. – válaszolt helyettem Edward, amiért hálás voltam, mert az biztos, hogy én nem így adtam volna a tudomására azt, hogy nincs étvágyam az emberekre.
- Nem semmi. – képedt el Carlisle is.
- Ráadásul… - folytatta az okos tojás – Az imént. Nem hallottam a gondolataid – jelentette ki, s végre a szobában mindenki meg volt lepődve-, Jasper gondolataiban hallottam, hogy nem akartál valamit és kissé mérges voltál rám. De akkor tényleg semmi felőled…
- Akkor ezért!! – kiáltottam fel öntudatlanul, és már értettem mindent Aroval kapcsolatosan.
Én lehetnék a legjobb vámpír. Az előbb Edward gondolatait hallottam. Most meg Bella pajzsát sajátítottam el. Talán… talán ha…
„ha elsajátítana mindent” – hallottam Edward gondolatait, amire mindketten egymásra néztünk.
„akkor nem fájna a foguk Volturinak a különleges képességűekre” – fejeztük be együtt a mondatot, majd kérdően nézett rám.
„Akarod?„
„Ha ezzel segíthetek még szép!” mosolyogtam, majd bólintottunk, és körül néztünk.
Mindenki kíváncsian meredt ránk, hogy mi a csuda történik, majd beavattam őket.
- El tudom sajátítani a képességeiteket. Valószínűleg, ezért engedett el Aro olyan könnyen. Ha Alice és Edward nem csatlakozna hozzánk, akkor én le tudom másolni a képességeiteket, és nem kéne könyörögni. – jelentettem ki.


Egy héttel később

- Nyugi Emmet! Azért annyira nem nagy szégyen. – nevetgéltem rajta, mikor dühösen meredt rám, miután jól földbe döngöltem.
Azt vártam, hogy most aztán jól meg fog kergetni, de e helyett sajnos koncentrálnom kellet. Alice képességét vetettem be nemrég egy jó kis verekedéshez, ami ellen szegény Emmet nem tehetett semmit és ő volt az, aki a földön maradt végül.
Ezt Roselie-vel és eljátszottam, s erre jött Emmet bosszút állni kedvese vereségén.
Először dühösen közeledett felém, majd megállt, és rám mosolygott.
- Tudod mit? Rendben. Akkor hagyjuk inkább az egészet. Ügyes! Jól haladsz! – dícsért meg és éreztem, hogy egész testéből árad a boldogság, s közben gondolataiból azt olvastam ki, hogy őszintén gratulál.
Gyors tapsikolás hallatszott a közönség felől, majd a többiek is elkezdtek tapsolni dicséret képpen, én pedig hajlongani kezdtem.
Olyan jól éreztem magam velük. Èreztem, hogy a családhoz tartozom és egy jó ideje nem is láttam a medálomat, ami azt jelképezte, ahova valójában tartoztam.
Jaj, pedig olyan szívesen maradnék. Nagyon megkedveltem mindenkit. Talán Jaspert legjobban, valószínűleg azért, mert vele töltöttem el a legtöbb időt. Harcolni tanított. Ő volt a tanárom. Eddig is jó harcos voltam, de nem gondoltam volna, hogy lehetek jobb. Az otthoni seregem ezzel a csapattal mit sem tudott volna kezdeni.
Hirtelen bevillant egy kép, hogy Jasper hátulról megtámad, s felugrottam, hogy kikerüljem a becsapódást. A semmiért rettegni kezdtem tőle. Féltem valami miatt, s talán ezen a pajzs tudott segíteni.
- Ahogy gondoltam – mondtam mosolyogva, végre tele bátorsággal és Jasper is elmosolyodott.
Eltűnt a szemem elől és próbáltam koncentrálni. Csak egy helyben álltam védtelenül, mikor eldöntötte, hogy fentről fog a földbe döngölni, és már hallottam is az ágak reccsenését, majd tettem egy lépést előre, s megfordultam.
Elképedtem a mélyedésen, amit Jasper művelt a földben. Ebbe tuti belehaltam volna.
Majd jött egy újabb kép, hogy nekem futva fog nekinyomni egy fának, de újból felugrottam, s inkább a fán maradtam, de ez sem tartott sokáig, mert verge én következtem! Minden harci tudásomat be kell vetnem ellene és nagyon nehéz volt közben koncentrálásra is figyelnem.
Mindössze csak a jövőt néztem, az agyában turkáltam, és pajzsot emeltem magam köré, hogy ne féljek megtámadni, amit úgyszintén ki kellett találnom, hogy fog megtörténni, de úgy látszik ezzel az egy ütéssel most a földre küldhetem. Végre, először a tanárom. Háttal volt nekem, s későn fordult meg.
Egyenesen a pofájába nyomtam a tenyeremet, és hátraesett, én meg rá, majd a másik kezemmel a nyakához ütöttem… volna, de ezzel vége volt a mérkőzésnek. Én nyertem volna mindenféle képpen. Ebből nem szabadult volna ki.
Lemásztam róla, és segítettem felállni. Büszkén nézett rám, de én nem tudtam az lenni.
Hisz ez volt az utolsó csata, amit úgy küzdöttünk meg, mint testvér.
Na, de azért elnyomtam egy mosolyt, s kezet fogtunk, ennek a fejezetnek lezárásául.
- Köszönöm – mondtam hálásan, mégis szomorúan.
Csak egy bólintásra számítottam, de érdekes módon megölelt. Ő nem ilyen. Vagy mégis? Mindegy. Őt is ugyanúgy szeretem mint a többieket, és ez a gesztus tőle most mindennél többet számított. Jól esett a sajnálata, hogy elmegyek. Szomorúság tombolt a Cullen ház körül, ahol minden nap gyakoroltunk, ahol megtanultam leküzdeni az éhséget…
Hirtelen rám törtek az emlékek.
Amikor először találkoztam olyan emberrel, akinek vágyom a vérére, amikor Carlisle megtanított arra, hogy álljak ellen az éhségnek, amikor Jacobbal és a kis Nessivel elmentünk vadászni hármasban. Amikor az egész családdal vadásztam, Emmett viccei, Rosalie nevetése, ami tényleg emlékezetes az egész család számára… s még sorolhatnám, mi történt, míg ebbe családba tartoztam.
Nem akartam elmenni. Senki sem akarta, de mennem kellett. Csak így tarthatom össze őket, és tudom. Én mindig családtag leszek, még ha szembe is kerülünk talán egyszer.
- Akkor… - nagyot sóhajtottam. Nem szeretek búcsúzkodni – További csodás napokat! Vigyázzatok magatokra, és a barátaitokra! – kértem, majd elindultam.
Még a távolból hallottam, ahogy “Sok szerencsét” és “Máskor is szívesen látunk!”-okat kívánnak… nem is beszélve a hangos „Mindig családtag leszel”-ről, amitől sírni támadt kedvem. Szinte utánoztam Esmét, aki anyám volt egy teljes hét erejéig, s tudtam. Neki is többet jelentettem szimpla barátnál.

Már Volterrában

Bátorsággal a szívembe léptem be a nagyterembe. A folyosón végig bámultak, hogy hogy kerülök én ide, mikor a Cullen családhoz szegődtem. S mikor a tekintetem találkozott Aro-éval, óriási fájdalom járta át hirtelen testemet, s a földre hulltam.
Jane-t vettem észre, ahogy egyre közeledik felém gonosz mosollyal az arcán, s émelyegni kezdtem.
- Alec. – mondtam magamnak.
Erőt vettem magamon, s koncentráltam Bella képességére. Nem sok idő kellett, hogy sikerüljön létrehozni a magamnak állított pajzsot, s egyre jobban körém vontam. Még mindig homályosan láttam kicsit, de ez pár perc múlva el is állt, hisz nem tehettek ellenem semmit. Csak mosolyogtam Jane arcát látva, ahogy elképedten figyeli, képessége hatástalan, majd újra Arohoz fordultam s egyre lelkesebben közeledtem felé.
- Mit ártottam önnek uram, hogy rögtön rám támad? Nem árultam el Volturit! Visszatértem! – kezdtem bele kis haraggal a hangomban.
- Hátat fordítottál! – hallottam Caius hangját, majd rögtön bevillant, hogy rám támad, így kikerültem minden próbálkozását, majd végül hátrakötött kézzel végezte. Végre büszke voltam magamra. Dicsőségteljesen meredtem Aro hitetlenkedő ábrázatára, majd az elmosolyodott.
- Igaza volt Elezarnak. Reménykedtem, hogy hamar rá jössz, mit akarok.
- Már az első naptól tudtuk. – dicsértettem családom, amire Aro meglepődött.
Kezét nyújtotta, s nem láttam semmi hátsó szándékot. Nem láttam mit akar, miután megtudta minden gondolatom, s így elfogadtam a veszélyt.
Mohón zárta a jobb kezemet két tenyere közé, s bevallom jól esett ez a kis masszázs, ami művelt.
Egy percbe se telt bele ezt az egy hetet végigfuttatnia, majd finoman elengedte a kezem.
- Boldog voltál – jelentette ki.
- Úgy van – helyeseltem, de nem értem mire akar kilyukadni.
- Szívesen visszatérnél Cullenékhez igaz? – kérdezte újból, majd láttam a gondolataimban az én álmom.
- Igen. – válaszoltam.
- Akkor kötnék egy ajánlatot. – jelentette ki jószívű felettesem, s a gondolatától legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de ez igen illetlen dolog lenne – Visszatérhetsz – kezdte, és most jön az hogy de… - viszont amikor szükségem van rád…
- Repülök! – kiáltottam, amitől rögtön el is szégyelltem magam… biztos voltam benne, hogy ezt Alicetől vettem át.
- De ha valami olyat látsz, amitől veszélyben lennénk… – mondta végül, mintha az előbb nem is történt volna semmi – szeretnélek akkor itt látni, de rögtön. – fejezte be, én pedig nem bírtam magammal.
Megöleltem azt, aki mindig is királyom lesz, és példaképem, majd elhúzódtam tőle bocsánatot kérve, s hálálkodva.
- Most pedig eredj! – utasított, s már a teremben se voltam.

ui.: Edward szemszöge:

Mikor elment, még valahogy éreztem, hogy visszatér. Mindenki nagyon megkedvelte Killiánát, mintha már több hete ismertük volna. A kicsi Renesmee-n sem láttam azóta mosolyt. Elhitettük vele, hogy még visszajön, hisz még túl kicsi ahhoz, hogy ezt megértse. Túlságosan is megszerette. Volturi tag létére, jobban tudott szeretni, mint bármelyikünk, de ő hozzájuk tartozott. Látszott rajta az is, hogy gyűlölni is ugyanúgy gyűlöl, mint ők és az illata, maga a beszéd stílusa is ugyanaz. Ha… ha akkor nem csatlakozik hozzájuk… vajon akkor ő milyen lenne most?
- Apa mi a baj? - érintette meg az arcomat a lányom, s láttam a saját arcomat, miközben rajta gondolkoztam. Kétségtelenül szomorú voltam.
- Semmi kicsim. Semmi baj – nyugtattam, majd felkaptam, s magamhoz öleltem.
Killiána járt az eszébe neki is, majd megkordúlt a gyomra.
- Eljössz velem vadászni? – kérdeztem mosolyogva, de ő csak a fejét rázta, majd az arcomra tette a kezét, s tudomásomra hozta, hogy csak vele akar, s hogy megvárja, míg ő is eljön. – Nem! Addig nem várhatsz – mondtam egy sóhaj közepette.
- Miért? – kérdezte csodálatos hangján.
- Mert…
- Mert most dolga van – lépett be feleségem a szobába, szavamba vágva – Velem eljössz? Jacob már nagyon éhes, és nem akar nélküled enni.
A kicsi lányunk elgondolkozott mindezen, majd bólintott, s kezét Bella felé nyújtotta, aki örömmel a karajaiba vette, s már itthon se voltak.

Killiana Szemszöge:

Már nem sok volt célomtól. Éreztem a csodás farkas illatot, ami egyre és jobban égette a torkom. Kíváncsi vagyok, vajon Alice tudta előre, hogy visszajövök, vagy meglepem e őket.
Végre újra otthon éreztem magam. Átszántottam a hatalmas csatatéren, s nem sok kellett ahhoz, hogy belemenjek Jacobba, aki épp szembe rohant velem, Nessivel a hátán, aki oly nagy mosolyt küldött felém, amitől rögtön tudtam. Mostantól Cullen lány vagyok, Volturi módra.