Szeretném elolvasni a véleményetek a fejezetekről, ezért meg szeretnélek kérni titeket, hogy írjatok kommentet miután elolvastátok a fejezetet!
Nagyon hálás lennék értük!

FELHÍVÁS

Sziasztok! Szeretném felhívni a figyelmet, hogy mostantól a Cseréket a Főblogom "Cserék" menüjében találjátok meg!

7. fejezet Álom

Ijedten emelkedtem fel kedvesem karjaiból, és jobban dobogott a szívem mint valaha. Már sötétedett, és anyukám is hazajött.
- Jó estét álomszuszék! – mosolygott kedvesem azzal az elbűvölő mosolyával.
- Öh… hány óra van? – kérdeztem, s a hajamat kezdtem igazgatni.
- Fél 8 múlt.
- És te eddig itt ültél mozdulatlanul?
- Aha. Olyan aranyos voltál. Nem volt szívem felkelteni. Nevettél álmodban. – mosolygott, majd elfojtott kacagást hallatott.
Még mindig a hajamat igazgattam… volt egy gubanc benne ami nem akart az istenért sem olyan lenne amilyennek én akarom, és közben visszagondoltam mit álmodtam.
- Érdekes. Pedig rémálmom volt. – tudósítottam, s most már a kezemet se tudtam kiszedni a hajamból, és úgy láttam nagyon tetszett neki.
- Na gyere! – sóhajtott majd a hajbörtönbe zárt kezemet próbálta óvatosan maga felé húzni – És… mit álmodtál?
- Azt hogy egy haverom eljött hozzánk és megtámadták a csajok. – foglaltam össze és tudtam hogy tudja kire gondolok.
- Áh értem… Szegényke – nem bírta már megállni a nevetést, és hangos kacaj árasztotta be a szobát.
- Ez nem vicces! - ültem fel hirtelen, és akkor vettem észre hogy a kezem szabad. Megtapintottam a gubancot, de mintha ott se lett volna.
- Jó estét! – mosolygott Mendy lefelé jövet a lépcsőn. – Mit tett már megint? – nézett Taylorra, s láttam, hogy nem bírja visszatartani ő sem a nevetést… bár nem tudta, hogy min nevet Tay, de abban biztos volt, hogy megint én csináltam valami hülyeséget.
- Azt álmodtam, hogy egy haverom eljött hozzánk és megtámadták a többiek. – mondtam ki abban reménykedve hogy megért, de a remény nem tett semmit… ő is elkezdett hangosan nevetni, amire a többiek is leviharoztak.
- Mi van? – kérdezték mosolyogva. Itt kezdődött az egész buli.
- Alyson barátnőnk azt álmodta hogy letámadtok valakit. – kacagta Mendy, amitől 5 gyilkos pillantással találkoztam össze hirtelen, de ők sem bírták megállni a mosolyokat
- Hát ilyennek ismersz? – kérdezte szomorúan Emily – hogy letámadjuk az embereket, leszedjük róluk a ruhát meg ilyenek?
Erre nem volt mit mondanom. Hazudni nem akartam, de viszályt szítani se. A válasz valójában az „Igen” lett volna, de tudtam… akkor megint kihívják a rendőrséget a szomszédok köszönhető a sikítozásnak ének idején. Így inkább csak a szemébe meredtem, és szomorú, megbánó képet vágtam.
A szemek összeszűkültek, és már éreztem… Itt a vég.
Megszorítottam kedvesem pólóját, aki mindezen jót mosolygott, mit sem törődve azzal mi lesz most velem, majd az öt ördög felszaladt az emeletre, és olyan hangokat hallottam amik nem igazán jelentenek jót.
Kipattantam kedvesem öléből, és a kanapé mögé rejtőzködtem el, megfogva két díszpárnát, és Mendy is ugyanezt tette.
Taylor csak ült a fotelban és figyelte mi történik. Szegénykére talán fel kéne hívni a veszélyre, mert ő nem volt itt a legutóbbi alkalommal amikor ez történt. Akkor Mike lett az áldozat, és ő végezte a legrosszabbul.
- Tay… ööö… szerintem bújj el valahol! – ajánlottam neki, de már késő volt.
A csajok hősi kiáltással leviharoztak a lépcsőn, és felénk tartottak párnával a kezükben. Még egy utolsó pillantást vetettem a szobában lévő épp holmikra, amik a következő pár órában áldozatokká válnak, majd felálltunk barátnőmmel, kirohanva a kanapé elé védve kedvesem, és anyukám is belépett a szobába.
- Fent Alyson szobájában!! – jelentette ki teljesen nyugodtan, majd még hozzátette – HALKAN! – mondta, majd leült Taylor mellé, kezébe vette a Távirányítót és bekapcsolta a „Paprika” TV csatornát, amin épp a kedvenc sorozata ment „Mit eszünk ma” címmel, amire persze rögtön fel is rohantunk.
Szerelmem megállított mikor az első lépcsőfokon felléptem.
- Beszélhetnénk? – kérdezte megfogva a kezem, majd anya arckifejezésére pillantottam ami megnyugtatóan a TVre meredt, én pedig kedvesem után mentem.
- Igen? – kérdeztem a konyhában a pultra felülve, ő elém lépdelt és megfogta a derekam.
- Szóval… Mi lesz holnap? – kérdezte és értetlenül meredtem rá – Azt mondtad Lautnernek hogy „Akkor holnap” – mondta, és bár nevetni támadt kedvem a mosoly nem húzódott nagyobbra, és inkább úgy döntöttem játszok egy kicsit vele.
- Oh igen. TL randira hívott holnapra valami parkba. – mondtam ki a félig igazságot, és próbáltam tovább színészkedni de nem ment. Ledöbbent arcán egy óriásit felnevettem – Nyugi már! Nem Randi! Csak találkozunk! Mint haverok!
Fellélegzett, mintha komolyan bevette volna amit mondok, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Hosszan csókolóztunk megint, s olyan szenvedélyesen hogy belebizsergett mindenem.
- Jaj kérlek! Csak a konyhát hagyjátok szabadon! És mit mondtam neked a pulton ülésről? – csoszogott be anya „hót” fáradtan.
- Elnézést kérünk! – szólalt meg Taylor teljesen udvariasan, és leemelt a pultról. – Többet nem engedem hogy itt helyezkedjen el és messzire elkerüljük a konyhát ha ketten vagyunk – mondta teljes tisztelettel nézve anyámra, de Grace csak mosolygott az egészen.
- Nem azt mondom hogy ne legyetek a konyhában, csak ne itt enyelegjetek! És tetszik ez a lovagiasság. Tudom kicsim, hogy nem vagy annyira oda érte, de én is láttam már ezt a nagy mániádat vagy háromszor, és azt kell mondjam hasonlít Edwardra, és ez tetszik. Ha az a pasas lenne a vejem akkor én kicsattannék az örömtől.
- Akkor ez azt jelenti hogy örülsz hogy együtt vagyunk? – csillant meg a szemem, s közben kapaszkodtam párom nyakába mert eszébe sem jutott lerakni.
- Hmm… majd meglátom… eddig jól teljesítettél! – kacsintott anya az én Jacobomra (méghogy Edward! Az hiányzik még!)
Mikor végül eltávozott a konyhából egy pohár jégkrémmel a kezében újból megcsókolt Brown, de ez fele addig se tartott mint az előző.
- Szerintem lassan megyek. – mondta, majd ajkunk újra összeért – A csajok már nem bírnak magukkal. – jelentette ki, majd egy kuncogást hallottam meg. Egyedül Lili az aki nem bír magával ilyenkor, de ő tudom hogy nem ilyen, hogy egyedül lejön… szóval itt az egész bagázs. Nagyot sóhajtottam.
- Rendben. Akkor… mikor… találkozunk?
- Nos… Holnapután érted megyek és elnyalunk egy fagyit ok? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, majd letett végre, s búcsúzás nélkül megcsókolt.
Kézen fogva indultunk ki az ajtóhoz, a barátnőim szeme előtt, mintha ott se lennének, s a búcsúzkodás valami halálfájdalmas volt. Vagy 5 percig csak álltunk egymás előtt fogva egymás kezét, egymás szemébe nézve, mindketten arra várva hogy a másik szólaljon meg, majd mikor már tényleg kínos volt ez az „igenis te szólalsz meg előbb” Gabi megölelte a bátyját , majd kitolta a házból.
- Akkor szia! – mondtuk egyszerre, még mielőtt bezárult volna az ajtó.
Egymás szemébe néztünk, majd felrohantunk a szobámba, s mikor becsuktuk magunk mögött az ajtót az ablakhoz rohantuk hogy lássuk mikor már nincs hallótávolságban.
Egy ideig még totojázott az ajtónk előtt gondolkozva azon, hogy még bekopogjon e, majd mosolyogva megrázta a fejét, és elindult hazafelé. Mikor az ablakomhoz fordította a fejét, a sötétítő mögé bújtunk, és szinte hallottam elfojtott nevetését, majd én néztem ki még egy résnyire meglesve hogy még itt van e, de már messze járt.
Óriási sikítás törte meg a sugdolózást, és Gabi nyakába ugrottam.
- Köszönöm Köszönöm Köszönöm! – ismételgettem, és mindenkit halálra ölelgettem.

Előzetes az "Álom" c. 7. fejezetből

- Hát ilyennek ismersz? – kérdezte szomorúan Emily – hogy letámadjuk az embereket, leszedjük róluk a ruhát meg ilyenek?
Erre nem volt mit mondanom. Hazudni nem akartam, de viszályt szítani se. A válasz valójában az „Igen” lett volna, de tudtam… akkor megint kihívják a rendőrséget a szomszédok köszönhető a sikítozásnak ének idején. Így inkább csak a szemébe meredtem, és szomorú, megbánó képet vágtam.
A szemek összeszűkültek, és már éreztem… Itt a vég.
Megszorítottam kedvesem pólóját, aki mindezen jót mosolygott, mit sem törődve azzal mi lesz most velem, majd az öt ördög felszaladt az emeletre, és olyan hangokat hallottam amik nem igazán jelentenek jót.
Kipattantam kedvesem öléből, és a kanapé mögé rejtőzködtem el, megfogva két díszpárnát, és Mendy is ugyanezt tette.
Taylor csak ült a fotelban és figyelte mi történik. Szegénykének talán említeni kéne a veszélyt, mert ő nem volt itt a legutóbbi alkalommal amikor ez történt. Akkor Mike lett az áldozat, és ő végezte a legrosszabbul.

6. fejezet Maraton

- Mike! – kiáltottam utána, s én is elkezdtem futni.
Túl gyors. A suliban él futó volt, nem csoda hogy utána hamar kifáradtam. A sírás környékezett de erőt vettem magamon, s elindultam visszafelé, ugyanis elhagytam rég azt a helyet, ahol le kell fordulni az étteremhez. Bánatosan, lehajtott fejjel sétáltam, s közben a forgatási helyszín mellett is el kellett mennem. Akaratlanul is meghallottam a nevet, ami most csak egy lapáttal tett a helyzetemre.
- Taylor ez nem igaz! Mi a franc ütött beléd ma? Na jó 30 perc szünet, addig próbáld magad helyrehozni. - hallottam David ideges hangját, s mintha belém csapott volna a villám.
Több bűntudatot éreztem mint valaha. Lehet hogy az ő kedvét is én rontottam?
Kevesen voltak most a színhelyen, és szerencsére nem az őrült rajongók tolongtak, hanem inkább azok, akik a stáb tagjaihoz jöttek, de ezt nem is csodálom. Ebéd idő volt.
Tovább mentem, s kénytelen voltam átvágni a munkahelye mellett, hisz pont az étteremnél forgattak. Csak tovább lógattam az orrom, míg el nem értem a bejáratot. Akkor felnéztem, s találkozott a pillantásunk, de tényleg csak a pillantásunk. Bár ő lefogadnám hogy mindeddig figyelt, én nem bírtam most mélyen a szemébe nézni. Túl nagy volt a bűntudat, még ha talán nem is én voltam a felelős az ő kedvéért.
Berontottam az épületbe és meg se nézve a választékot, úgy kértem mindenki kedvencét.
Bele tellett egy 10 perc hogy készen legyen a melegítés, ezért úgy döntöttem, inkább leülök és megnézem a holnapi ajánlatot, de ezt nem tehettem meg, hisz a sztárom belépett az ajtón, s leült velem szemben.
- Mit tett veled? – kérdezte rögtön aggódva.
- Megcsókolt és elrohant. – válaszoltam, s elvettem a szeméről a tekintetem.
- De egy disznó!- tört ki hirtelen.
- Semmi baj. Megértem, sőt én vagyok itt a ludas. Nem vettem észre hogy szerelmes belém, pedig szinte minden nap találkoztunk, erre így a szívébe gázolok… rossz feltételezésre jutottam felőle.
- Jaj ne verd magad ostorral! Majd találkoztok még úgyis és akkor minden helyre jön. Legalább nem nyúzom magam hogy először megzavartam az egészet… azt hittem haragudni fogsz, de amikor megláttam hogy ennyire le vagy törve…
- Mi? Jah tényleg! Öh… bocsi… azzal a sráccal minden rendben… járunk, teljesült az álmom, amit neked köszönhetek… tudod azok az aláírások sokat segítettek. Ő a barátnőm bátya, és amúgy haragudhatnék is rád de nem teszem, mert másodjára is elvette az eszem… valójában az egyik barátom miatt vagyok letörve. Azt hittem… öhm… - nem tudtam elmondjam e neki, és szégyelltem is magam hogy ennyire kitörtem előtte.
- Mit hittél? – kérdezte türelmetlenül.
- Ömm… nem ezt nem mondom el. Elítélnél és kinevetnél. Még én is rettenetesen haragszok magamra, hogy feltételeztem is róla ilyet, pedig ő tényleg úgy nézett rám mint aki szerelmes és el sem hiszem hogy nem vettem észre.
- Mit hittél? – ismételte, amitől a szemébe kényszeríttet nézni.
- Azt hittem… izé… hogy ő közénk való fiúként, hogy ugyanazt a nemet szereti, mint mi heten.
A csengő megszólalt, hogy kész a kaja, s rögtön fel is ugrottam, hogy elvegyem a szatyrokba gyömöszölt dobozokat. Amint megfordultam Taylor még mindig ugyanabba a testhelyzetbe, könyökölt mindkét kezével az asztalon, s tenyerei összefonódtak, üresen tekintett az asztalra, mintha egy robot lenne ami csak arra vár hogy bekapcsolják.
Úgy döntöttem még leülök egy kicsit hozzá, így letettem az asztalunk mellé a nylon táskákat, s csak figyeltem barátom reakcióját.
- Szóval… - megköszörülte a torkát, s látszott hogy egy nevetést próbál lenyelni, amiért nem ítéltem el - melegnek hittétek. – nézett újból a szemembe.
- Igen. – mondtam, s lesütöttem a szemem.
Nagy levegőt vett újból, szemem sarkából láttam hogy megrázkódott, s inkább témát váltott.
- Hazavigyelek?
- Inkább ne. A csajokat vihetném hangszálgyógyító orvoshoz vagy ki a fenéhez…
- Akkor elkísérlek egy darabig. – erősködött s bólintva a táskáért nyúltam, de már egy szabad se volt, mert mindkettőt lefoglalta.
Felálltunk, elköszöntünk, és már indultunk is utunkra.
- Nem fognak a rajongók…
- Nem hiszem. Ebéd idő van és ezért van a napszemüveg, és a sapi.
- Tudod én így is felismernélek. – csúszott ki a számon.
- Háh látszik hogy oda vagy értem.
- Nem is! Én Jacobos vagy! Nem bírom egyik sztárt sem a sagából… csak a történetet. – adtam elő teljes odaadással hogy nem érdekel senki, bár nem vagyok olyan jó színész, mint ilyenkor hiszem magam, na meg már régebben elárultam magam, és ezzel csak jókedvet szereztem neki.
- Ahogy gondolod… - mondta, mikor már abbahagyta a heherészést.
Csak békésen mendegéltünk kettesben a tág utcákon, ugyanis szűknek nem nevezhettem az autópálya szélességű, kibővített parkolós, két járdával tágított utcát. Csak némán sétáltunk egymás mellett. Néha megpróbáltam elvenni tőle legalább az egyik táskát, de morogva elhúzta a kezem ügyétől, így beletörődtem, hogy max. csak egy utca erejéig tarthattam a „Ping” feliratú fehér szatyrokat.
- És veled… veled mi volt amikor…
- Amikor nem mosolyogtam a kocsiban? Nos talán az is közrejátszott hogy azt hittem elcsórtátok a mobilom – mosolyodott el olyan Jacobosan, amire én csak egy „hülyének nézel?” fejet vágtam be, és úgy látszik ez is tetszett neki – Na meg kissé késésben is voltam, és tudtam mi vár rám Davidtól…
- A lényegre térnél? Tudod ha a helyedben lettem volna, nem azt a képet vágtam volna… én is kiöntöttem a szívem, te jössz! Kérlek ne kerülgess! – kérleltem, hisz leírt róla hogy nem ez bántja… az meg végképp nem igaz, hogy azért mert tolvajnak nézett.
- Azt hittem nem akarsz velem találkozni többet… - bökte ki végre – nem akartalak megzavarni, és mégis muszáj volt… de mást akartam egyébként mondani, tudtam hogy hol van a mobilom.
- Akkor mit? – kérdeztem kíváncsian, s megállt.
- Megérkeztünk… ennél tovább nem mehetek, mert a barátnőid leszedik rólam a sapim és a szemüvegem, utána meg megkerget a sajtó… - mondta témát váltva, és észre se vettem hogy tényleg most már muszáj átvennem a táskákat, aminek örültem is, meg nem is mert olyan szívesen beszélgettem volna még.
- Mit akartál mondani? – kérdeztem újból a szemébe nézve, vagyis kerestem a szemét a sötét szemüveg mögött.
- Alyson! – hallottam meg kedvesem hangját hirtelen, s mindketten a hang felé fordultunk.
Épp a sarkon állt meg ledermedve, kis pánikot sugározva az arcán, majd közelebb jött, s megállt mellettem.
- Helló! – köszöntötte Lautnert, végigmérve izmos karját… lefogadom azon gondolkozott, ha verekedni támadna kedve milyen viszonyai lehetnének.
- Szia! – egyik kezéből, átvette a másikba is a táskát, és kezét nyújtotta kedvesemnek, aki elfogadta az üdvözlést – Taylor Lautner nagyon örvendek!
- Taylor Brown! – mutatkozott be ő is, majd megfogta a kezem, és láttam, hogy haverom, azt vizslatja.
- Oh szóval te vagy az a nagy álom akiről fecsegett a csajszi. – mosolyodott el.
- Igen az lennék. – viszonozta a mosolyt kedvesem is, de éreztem a feszültséget a levegőben.
Én csak álltam és fejemet kettőjük között ingattam. De jó hogy én csak 173 vagyok ők meg mindketten 180 felett vannak, most olyan kicsinek érzem magam. Úgy magasodtak mindketten felém mint Hádész és Zeusz… csak nem tudom eldönteni hogy melyik, melyik, de az biztos hogy mindketten isteni jól néznek ki.
Csak némán álltunk, az én nyakam már fájt attól hogy folyton felfelé kell néznem, és hogy itt rázom a fejem össze vissza a két fiú között, de ők mintha itt se lettem volna, úgy néztek farkas szemet.
„Farkas szemet néztek” Tök jó… az én farkasom és az Saga farkasa. Ki tudja, talán lehetnének tesók is lehetnének…
Mosolyogva játszottam el ezzel a gondolattal, mikor az egyik Taylor megszólalt.
- Nekem mennem kell vissza dolgozni. – hangzott a hideg hang.
- Rendben. Nos… akkor holnap. – mondtam, és elvettem tőle a táskákat, ő csak bólintott, majd elköszöntünk egymástól, és indult is vissza.
Kedvesem el akarta venni tőlem a táskákat, de nem hagytam magam… eddig is mással cipeltettem, most már én is akarok valamit vinni a ruháimon kívül. Ő csak elmosolyodott, mikor első próbálkozásra nem sikerült neki, de nem adta fel. Újból érte nyúlt, de túl makacs voltam, így inkább csak átölelt, és megjutalmazott újból a csókjával, amitől újból elfelejtettem hogy létezik más is ezen a világon, majd mikor hosszú csókunk vége szakadt nem találtam semmit a kezemben.
Morcos tekintettemet látva kedvesem ijedten meredt először rám, majd amikor megpróbáltam elvenni tőle a táskákat, elkezdett futni.
- Jaj ne már! – kiabáltam, és én is utána eredtem, pedig még félig se pihentem ki az előző maratont.
Minden esetre összeszedtem az eddig gyűjtött erőmet és mindet felhasználva futottam egy fiú után, pedig ez pont fordítva szabályos, de kit érdekelnek a szabályok nem igaz?
Pár lépéssel járt előttem, s mikor úgy éreztem teljes a siker, bekanyarodott, és véletlenül továbbfutottam, amikor észevettem hogy beszaladt a nyitott ajtón.
- A fenébe! – suttogtam magamnak és visszafordultam, én is berohanva az ajtón, de amint utolértem a nappaliban, ledobtam magam a kanapéra, és szaporán vettem a lélegzetet.
A gyomrom korgott, energiám a minimumra csökkent… már azon se csodálkoztam volna, ha levegőt venni se lenne erőm, de ez rutin művelet a testemnek, így megúsztam fulladás veszélyt.
- Ennyire kifárasztottalak? – kérdezte lehuppanva mellém.
- Áh dehogy! Még élek! – adtam ki a hangokat, a szám nem mozgott, csak a nyelvemet forgattam, s hozzá dőltem.
- Mike? – kérdezte rögtön Mendy amint lejött az emeletről.
- Ömm… - összeszorult a gyomrom, s vacakabbul éreztem magam újból – Valami dolga támadt, és elszaladt – nyögtem ki a kis füllentést, és próbáltam most nem rá gondolni, miközben kedvesem karjaiban feküdtem fáradtan.
- Áh megjött a kaja! – vette észre Lili, és rögtön a földön fekvő dobozokhoz kapott.
- Nekem is! – nyöszörögtem, de csak annyira volt erőm, hogy jelentkezzek, hogy én is kérek.
- Csak megmelegítem. – fordult vissza felém barátnőm, s mindenki ment a saját… feje után, ugyanis dolguk nem igazán van.
Én tovább feküdtem, és hallgattam kedvesem szívének dobogását, ahogy vadul kalapál, s közben fejem a mellkasával emelkedett, majd elkezdte cirógatni a karomat, s belebizsergett mindenem. Olyan kényelmesen éreztem magam, mintha egy örökkévalóságon keresztül ebben a nyugalomban lehettem volna. Mellkasa mintha ringatott volna, a gyors tam-tam pedig altatódalként hatott rám. Teljesen belemerültem ebbe a nyugtató, kedves hangba, s most már kezdtem megérteni Edwardot. Nem tudnám elhagyni őt, még ha másnál jobban is járna. Ő az én bevésődésem.
Mosolyognom kellett arra a gondolatra, hogy úgy éljünk mint Sam és Emily. Jaj olyan szép lenne az egész. Látom magam előtt, ahogy nagyiként az unokáimat figyelem, ahogy 4-5 évesen játszanak kint a kertben, s közben mellettem Taylor Brown őszülő hajjal ugyanúgy nevetgél, mint én, miközben papás mamást játszanak.
A csengő megszólalt.
- Majd én nyitom! – kiabált Szirén, s az ajtóhoz rohant.
Én mit sem törődve vele ki sem nyitottam a szemem. Biztos Mike jött meg, de neki is be kell látnia hogy már kiválasztottam a másik felemet, és az nem ő. Na tessék most meg Bellát értettem meg. Lehet ennél szörnyűbb dolog a világon , hogy olyan kitalált személyeket értek meg akiket nem igazán szívlelek?
Nagy sikításra pattant ki a szemem, majd követték a többiek is sikoltozni kezdtek.
- Jesszus mi történt? – kérdeztem rémülten.
Felálltam hogy jobban lássam ki jött, de semmit nem vettem észre, majd közelebb futottam és megláttam valakit, akinek nem itt lenne a helye.

Előzetes a "Maraton" c. 6. fejezetből

Épp a sarkon állt meg ledermedve, kis pánikot sugározva az arcán, majd közelebb jött, s megállt mellettem.
- Helló! – köszöntötte Lautnert, végigmérve izmos karját… lefogadom azon gondolkozott, ha verekedni támadna kedve milyen viszonyai lehetnének.
- Szia! – egyik kezéből, átvette a másikba is a táskát, és kezét nyújtotta kedvesemnek, aki elfogadta az üdvözlést – Taylor Lautner nagyon örvendek!
- Taylor Brown! – mutatkozott be ő is, majd megfogta a kezem, és láttam, hogy haverom, azt vizslatja.
- Oh szóval te vagy az a nagy álom akiről fecsegett a csajszi. – mosolyodott el.
- Igen az lennék. – viszonozta a mosolyt kedvesem is, de éreztem a feszültséget a levegőben.
Én csak álltam és fejemet kettőjük között ingattam. De jó hogy én csak 173 vagyok ők meg mindketten 180 felett vannak, most olyan kicsinek érzem magam. Úgy magasodtak mindketten felém mint Hádész és Zeusz… csak nem tudom eldönteni hogy melyik, melyik, de az biztos hogy mindketten isteni jól néznek ki.
Csak némán álltunk, az én nyakam már fájt attól hogy folyton felfelé kell néznem, és hogy itt rázom a fejem össze vissza a két fiú között, de ők mintha itt se lettem volna, úgy néztek farkas szemet.
„Farkas szemet néztek” Tök jó… az én farkasom és az Saga farkasa. Ki tudja, talán tesók is lehetnének…

5. fejezet Ez a szerelem...

Egy kis meglepetés annak köszönhetően, hogy 1000 látogatóm volt már! Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!!

- Úr isten!! Izéé… meg tudom magyarázni! – ordibáltam már szinte hisztérikusan az ijedtségtől, és attól hogy éreztem… az életemet kockáztatom… vagyis a jövőmet.
- Tényleg? Akkor halljam! – mondta fél mosollyal az arcán.
- Nos tudod az úgy volt… - kezdtem, de nem tudtam hogy folytassam. Valamit muszáj kitalálni… valamit amit elhisz.
- Jójó… elég nem kell! – mondta kacagva, karba tett kézzel – Nyugi semmi baj! Csak azt nem értem hogyhogy…
- A munkám az oka mindennek. – válaszoltam letörve, s orromat lógattam.
- Jaj igen. A húgom odavolt hogy kapott aláírásokat. De nem vagy semmi… te nem inkább az az ájulós típus vagy?
- De… Én sem tudom mi történt… vagyis tudom, nem vagyok bolond, – hadartam és éreztem hogy megint hisztérikává válok - csak olyan nehéz elhinni. – váltott a hangom pár fokkal halkabbra, s letörtebbre.
Csak álltunk egymás előtt. Én rá se bírtam nézni. Féltem hogy elítél, hogy úgy hiszi hazudtam. Csak a földet bámultam bánatosan, és azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld.
- Na ne lógasd az orrod! Semmi baj. Megértelek. Nem vagyok olyan mint a húgom. – mondta, s a vállamra tette a kezem.
Kénytelen volt lehajolni hozzám, hogy a szemembe tudjon nézni hisz legalább két fejjel volt magasabb.
Mikor szemem sarkából megláttam hogy olyan közel van az arcunk, hogy akár rögtön le is kaphatnám nagy késztetést éreztem a felől hogy most azonnal eltoljam magam tőle, még mielőtt meggondolatlanságot tennék, de mégsem tettem, csak ráemeltem tekintetemet, s észrevettem hogy mélyen a szemembe néz, majd az arcát egyre közelebb nyújtja az enyémhez, és én se ellenkeztem.
Mikor már csak talán 3 centi választotta el ajkainkat, becsuktam a szemem, s hagytam hogy a többi érzékszerven dolgozzon. A szívem hevesebben vert mint bármi máskor, a légzésem szaporább lett, s a lélegzetünk taszították egymást, de ajkaink mágnesként húzták egymást magukhoz.
- Als!! – Hallottam meg egy ismerős hangot és úgy éreztem most azonnal hozzávágnék valamit a kocsijához. – Bocsi. Csak nem maradt nálam a telefonom?
Eltávolodtam a legcsodálatosabb lénytől, akihez most oly közel voltam s elkezdtem tapogatni az összes zsebemet.
- Bocs de… - megakadt a lélegzetem miközben találkozott a tekintetünk. Azzal a gyönyörű barna szemeivel olyan hivatalosan, olyan… nem is tudom mit láttam benne. Alig lehetett kivenni a komoly arckifejezés között valamit. Talán bánat, vagy csak időhátrány? – az oldalsó zsebbe tettem. – válaszoltam, s rögtön megnézte.
- Kösz. Na szia és még egyszer bocsi! – mondta ridegen és rám se nézett, rögtön ráhajtott a gázra, s közben tárcsázta a számot.
Visszafordultam életem állítólagos értelméhez, de az ő szeme valahogy nem nyugtatott most meg. Miért? Hisz mindig is erre vágytam. Most itt van előttem, mégsem ezt akarom. De akkor mit? Mi vidítana most fel?
A kérdések csak úgy morajlottak a gondolataimban úgy, hogy már meg is fájdult a fejem.
- Hol is tartottunk? – szólalt meg kellemes hangján az előttem álló személy, s a szívem újra hevesebben dobbant, de most nem volt az a borzongás.
- Azt hiszem… - nyújtóztam fel hozzá, s átkaroltam a nyakát. – Itt. – tudósítottam és úgy döntöttem, nem hagyom hogy egy kis antiborzongás megállítsa a pillanatot.
Lehajolt hozzám, hogy ne kelljen nyújtóznom, s a hajamba túrt hátulról.
Ajkunk mohón érintették egymást, s örömmel köszöntötték a másikat. Egy pár percre teljesen elfelejtkeztem arról hogy létezik más is kettőkön kívül. Csak én és Taylor Brown voltunk semmi más.
Vadul öleltük egymást. Kezem feljebb csúszott a hátán, és én is a hajába túrtam. Bár alapból szinte levegő se juthatott közénk, mégis egyre közelebb és közelebb húztuk egymást.
Be kell ismerni, iszonyú jól csókol. Azt szeretném hogy sose érjen véget, de mégis véget ért.
- Uhh. Te aztán tudsz. – mondta szapora lélegzetek között.
- Te sem vagy rossz. – mondtam kipirulva, s minden mást elfelejtettem ami pár percel ezelőtt történt – Akkor…?!
- Igen! Már rég fenem a fogam rád. A húgom volt az aki utalt rá hogy te is…
- Igen… - vágtam én is ugyanúgy a szavába, s újból magához húzott, s ajkaink újra találkoztak.
Ez a csók kevesebb ideig tartott, de a kezünkben folytatódott. Összekulcsoltuk a kezünket, s úgy indultunk tovább hazafelé.
Legalább 10cm-rel a föld felett lebegtem végig hazafelé, csókját még mindig éreztem ajkaimon, ami még mindig bizsergett a boldogságtól, egész testemmel együtt. A szívem is még mindig hevesen vert. Még nem vagyok hozzászokva ehhez az érzéshez… jártam már más srácokkal, de olyannal még nem akit ennyire akartam volna. Valóra vált egy álmom, ami annyit tett hogy a város egyik legjobb pasijával járok, akit elég sokat meg akarnak szerezni, de ő mindet elutasította, miattam. Nem is sejtettem hogy tetszenék neki. Mindig úgy nézett rám mint másra, de mégis valahogy odaadóbban… vagy nem is tudom.
Elkezdtem remegni amikor megláttam a házunkat.
- Nyugi! – bíztatott, s erősebben szorította a kezem – a csajok már tudják hogy összejöttünk… úgy zártak ki az ajtón hogy menjek utánad és mondjam meg neked.
- oké… - cincogtam, s nagy levegőt vettem.
Tettem egy lépést, és ott ragadtam. Taylor is megállt velem együtt, de látta rajtam hogy nem fogok semerre mozdulni, így felkapott a karjaiba és úgy vitt tovább.
- ÁÁ!! Ne! Lécci! Ne csináld! Megyak a saját lábamon csak tegyél le kérlek! – kiabáltam torkom szakadtából, de mintha meg sem hallotta volna, vitt tovább és mikor az ajtóhoz értünk…
- Kinyitnád? – képes volt megkérdezni, de én makacs módjára tovább rinyáltam hogy tegyen le és akkor kinyitom neki szívesen, de inkább csak megvonta a vállát, s ennyit mondott – Kapaszkodj! – utasított és megpróbált csak az egyik kezével tartani, amitől újból óriási sikítással tettem próbára a dobhártyáját, de csak pár másodperc volt, és két kezében tartott újból, a lábával belökte az ajtót, és minden szempár ránk meredt, amit inkább nem akartam látni, így Gabi bátyának a nyakába bújtam – megérkeztünk! – tudósított mindenkit, és legszívesebben vámpírrá váltam volna, had égjek el a napfényben.
- Sziasztok! - köszönt mindenki egyszerre.
- Mi a baj Alyson? Rosszul vagy? – kérdezte Gabi.
- Valami olyasmi… - nyöszörögtem szerelmem nyakába, amit szerintem csak Tay hallott, s éreztem ahogy elmosolyodik.
- Kutya baja. – éreztem ahogy rázkódik a nevetéstől, s én még jobban szorítottam magam kedvesemhez, elbújva a többiek elől, akik most bizonyára jót kuncognak rajtam magukban.
Újból elindult az egyetlen lény aki számomra létezik, és éreztem hogy a nappali felé visz.
Letett a fotelba… vagyis inkább leült velem a fotelba mert a letétel nem sikerült, ugyanis úgy kapaszkodtam belé mint kismajom az anyjába, amin úgyszintén jót kuncogott, majd inkább hagyta hogy tovább használjam pánikszobának, és beleültetett az ölébe. Olyan gyereknek éreztem magam, és hirtelen bevillant hogy talán ez nem tetszhet neki, ezért egy kicsit eltávolodtam tőle és próbáltam leülni mellé, de nem engedett. Értetlenül meredtem rá, hogy most miért ne szabadítsam meg a kellemetlen súlytól, és ő olyan elvarázsolva meredt rám hogy normális esetben elmenekülnék, de nem tudtam megtenni. Ledermedtem teljesen, s én is csak figyeltem ahogy a szeme ide oda cikázik, pontosan megvizsgálja minden szegletét az arcomnak, majd a szemem megakadt az ajkaimon, s újból közelebb nyújtotta az övéit. A szívem a torkomban dobogott, egy pár másodpercig nem tudtam venni levegőt (azt hittem megfulladok), és csak vártam hogy ajkaink összeérjenek, kővé válva, s mikor megtörtént… ugyanúgy ültem, pontosan abban a testhelyzetben, meg sem moccanva. Ő csókolt, de nekem még nem jutott el a tudatomig mit csináljak, s mikor már vette volna el az ajkait az enyémtől, mohón kaptam hozzá. Féltem hogy elveszítem ha most ezt nem teszem, s merítettem egy nagy kanál bátorságot, s mindenki előtt csókolóztunk. Kicsit remegtem, az izgalomtól, hogy vajon mit fognak szólni ehhez? Mit fognak szólni a Taylor szülei? Az oké hogy kedvelnek állítólag, de lehet nem úgy néznek majd rám mint eddig.
Mikor úgy éreztem most már tényleg elég, elhúztam az ajkaimat, s a tenyerem, mi tudatlanságomban az arcára csúszott, megsimogatta azt a tökéletes arcát, majd még egy puszit nyomtam szerelmem pofijára.
- Igen járunk! – csúsztam le Taylor mellé a kanapéra, s komoly tekintettel végigmeredtem a közönségen.
Mindenki némán állt és nézett. Lilin és Emilyn látszott hogy legszívesebben dőlnének a nevetéstől. (Mi ezen olyan nevetséges?)
Szirén és Szara csak kedvesen mosolyogtak, Gabi pedig kimutatta a foga fehérjét is, és jól ismertem… ez az az „Én megmondtam” mosolya.
Mike is grimaszolt valami mosoly félét, de inkább ez olyan volt, mint amikor nevettetnek és közben pedig pisilni kell.
Egyedül Medyson állt hitetlenül… valami nagyon nem stimmelt. Általában ő szokott az lenni amikor valami sikerem van hogy szinte jobban örül mint én, de most inkább le volt törve, mint mosolygott.
Az ő ábrázatára meredtem, és próbáltam megfejteni mi lehet vele. Miért vág ilyen kifejezéstelen arcot? Miért nem örül annak hogy elértem az álmom? Az oké hogy nem az a nagy puszipajtások Taylorral, de ugyanúgy áll hozzá mint Mikehoz, ugyanolyan barátok mint vele.
Bűntudatom támadt hogy valami rosszat csináltam, és most már inkább tűntem bánatosnak mint sikeresnek. Hál’ égnek ezt észrevette és magához kapott, így óriási mosoly ült ki az arcára, s máris jobban éreztem magam. Bár jól ismertem, hogy ez csak valójában álca a valódi érzéseitől, azért jól esett hogy mosolyog és komolyan elhittem hogy örül neki, még ha tudtam is hogy nem repes az örömtől.
- Gratulálunk! – mondta kis észrevehetetlen kétellyel a hangjában és felém jött megölelni.
- JaJa! És Szívesen! Remélem nem lesz máskor is! – nevetett Gabi, aki úgy szintén elindult felénk.
Lassan mindenki halálra nyomorgatott, és arra gondoltam hogy mi lesz ha eljegyez… ha persze addig eljutunk, amit szívből remélek, s mikor végre megszabadultunk a nyomortól kedvesem újból közelebb jött felém (ugyanis hogy lehetne csak kanapén ülve mindenkit végigölelgetni…) s átkarolta a derekamat, amire viszonzás képen hozzábújtam.
Olyan volt, mintha egy boldog család lettünk volna. Az ölelgetés kb. úgy fél óra volt, s meg kordúlt a gyomrom, amire észrevettem hogy ma még nem ettem semmit, és lassan dél.
- Úgy hallom itt valaki nagyon éhes! - hajolt le hozzám egy puszit nyomva arcomra
- Hát… talán egy kicsit. Elmegyek veszek valami kaját…
- Mehetek veled? – kérdezte a hátam mögül Mike, amin kicsit meglepődtem. Kedvesemre néztem kérlelően, s ő egy sóhajjal beleegyezően bólintott.
- Vigyázz rá haver! – bökte oldalba barátunkat, aki csak úgyszintén bólintott.
Elindultam az ajtó felé, levettem a táskámat az akasztóról, majd már indultunk is a kínaiba.
- Tehát… akkor Taylorral… akkor most ez komoly? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Igen. És Annyira örülök! Szebb dolog nem is történhetne velem.
- Aha. – nyögte ki kissé letörve, ami gyanús volt.
- Mi a baj?
- Semmi semmi. Csak féltelek. Annyian szeretnék Taylort magukénak…
- De eddig mindig mindenkit elutasított, kivéve engem. – vágtam a szavába védekezésképen.
- Biztos nincs valaki más akire vágysz?
- Ki más lenne? Tudod jól hogy alig ismerek normális pasikat, és ő az egyetlen aki az.
- Kösz szépen ez fájt! – förmedt rám, s hirtelen eszembe ötlött hogy ő is az valójában.
- Na meg persze te. De te más vagy! Te a legjobb barátnőim közé tartozol. – mondtam kedvesen.
- Ja… tényleg. Én vagyok a +1 a csapatban.
- Úgy van! – mosolyogtam rá, s ekkor vettem észre hogy valami nagyon bántja. - Nem… nem szeretnél a csapatba tartozni? – kérdeztem letörten, és megállt, most már ő is a szemembe nézve.
- Na ilyenre ne is gondolj! Csak… több szeretnék lenni, mint „1” ember a csapatból.
- Ugyan már Mike. Hisz te is közénk való vagy… attól még hogy te vagy az egyetlen más nemű köztünk, ugyanígy hozzánk tartozol.
- Igen… de tudok róla hogy az a hír járja hogy meleg vagyok. De ezt honnan veszitek? – kérdezte és most ledöbbentem.
- Nem vagy az? De…
- Igen nem vagyok az! És szeretnék egy normális barátnőt, aki olyan mint te. Valójában ez is zavar ebben az egészben.
- De hát akkor miért nem mondtad? És mióta tudod?
- A kezdetektől.
- De miért nem szóltál? Akkor úgy is bántunk volna veled. Nem csodálom hogy mindig próbáltál férfiasabb lenni… de ha… ha tudtuk volna nem ráncigáltunk volna el folyton… jesszus….
- Nem azzal semmi bajom nincs, csak… szeretnék valakihez tartozni – nézett mélyen a szemembe, s máris megértettem.
- Akkor járj el egyedül bulizni… mellettünk nem csoda hogy nem találsz senki olyat aki úgy nézne rád, hogy csak ő legyen barátnőd…
- Jaj Alyson! Ne csináld már hát nem érted!? – kérdezte, s közelebb húzott magához.
Az ajkunk összeért és megértettem mi a fene baja, van… ő egyre hevesebben és hevesebben csókolt, de én nem tudtam visszacsókolni. Csak hagytam hogy tegye amit akar, s közben cikáztak a gondolataim. Mike szerelmes belém… akkor azért volt mindig olyan rendes velem… azért kötődött mindig hozzám jobban. Nem azért mert én voltam az egyetlen majdnem épeszű a bandában, hanem mert úgy szeretett mint még senki más, s közben vissza kellett magát fognia, hisz tudta hogy úgy tekintek rá mint legjobb barátjára, s közben inkább Taylor helyét foglalta volna el legszívesebben, akibe feltétel nélkül, és visszavonhatatlanul szerelmes voltam. [ezt vajon honnan szedhettem? Hmm olyan Twilight hangulata van ennek az utolsó pár szónak nem? XD]
Mikor végre hagyott levegőhöz jutni kinyitotta ő is a szemét, s bocsánatkérően nézett rám.
Nem voltam rá mérges, és inkább nekem kellett volna bocsánatot kérnem hogy mindeddig ezt nem vettem észre.
- Bocsáss meg! Én… - szemei cikáztak, ahogy a két szememet fürkészték, majd elengedett, s az arcomat fürkészte.
Egy perc elteltével, miközben mindketten kővé váltunk, ő életre kelt, s akkor vettem észre hogy az arcom iszonyú bánatos. Ő elfutott, de nem akartam hogy elmenjen.

4. fejezet Patt Helyzet

Másnap arra ébredtem hogy valami csikizi az orromat. Egy darabig bírtam, aztán azt a valamit próbáltam elűzni az orromról, de nem hagyott, ezért fordultam egyet és próbáltam tovább aludni de meghallottam hogy valami kuncog mellettem.
Ijedtem feltámaszkodtam, s körülnéztem.
Mendy ült az ágyamon mellettem, s elkapta a röhögő görcs.
- Nagyon vicces. – nyöszörögtem, s visszafeküdtem.
- Na nem! Gyerünk felkelni!! Mindjárt 8 óra!
- 8óra? Könyörgök nyáron a 9 óra a minimum mindenkinek. – szuszogtam a párnába és elkezdett rángatni.
- Anyukád sincs már itthon és fel kéne szerelni a házat estére. Ki tudja mi lesz itt?
- Az igaz. – értettem egyet visszagondolva az előző bulira, amikor nem egy váza tört el a repülő párnáknak köszönhetően.
Nyöszörögve nyújtózkodtam amint szokásom. Össze vissza forgolódtam az ágyban hogy ernyedt izmaimat ezzel egy kicsit tornáztassam, majd végül, mint minden nap a földön végeztem, s mindig ilyenkor jut eszembe az, hogy kéne egy matrac az ágyam mellé, hogy ne legyenek minden nap lilás foltok rajtam.
Persze ezen is jót mulatott barátnőm, mint mindig, amikor ő ébreszt.
- Kac-Kac… - mondtam ridegen, s felálltam a földről.
Elindultam rögtön a fürdőszoba felé, s sikeresen nekiment a könyököm a kilincsnek ami iszonyúan fájt, s ilyenkor rimánkodok mindig egy mágneses ajtóért, vagy valami kutyaajtó féleségért. Azon legalább nincs semmi, amibe beüthetném a könyököm.
Végül a könyökömet szorongatva léptem be a fürdőbe. Erőt vettem magamon, s felvettem a fésűt, s megpróbáltam a kócos hajamat simára varázsolni, ami nem volt nehéz, hisz nem sokat forgolódok este, és szerintem pont az imént borzoltam össze magam nagyon.
A tükörben láttam, ahogy barátnőm nekitámaszkodik a fürdőszoba ajtónak már legyűrve a nevetést, s figyel, ahogy szenvedek a gubancokkal.
Mikor végre nem akadt meg az ujjam a hajamban, még áthúztam egyszer kétszer hajvasalóval pár göndörödő tincset és kezdődhetett is a nap, ugyanis most már végleg nem bírtam visszaaludni. Felfogtam a hajam, s Mendy kiment a szobából ugyanis tudta mi jön.
Leöltöztem, beléptem a zuhanyfülkébe, s magamra nyitottam a vizet. Vigyáztam a hajkoronámra, hogy ne érje víz, s közben hagytam hogy a víz átjárt a testemet. Felvettem a földről a szivacsot, s nyomtam rá egy kis tusfürdőt. Gyengéden átdörzsöltem bőröm minden cm2-ét, hogy az összes koszt eltűntessek magamról, majd a vizet újra testemre engedtem, s hagytam, hogy a hab leperegjen rólam, majd mikor minden fehér folttól megszabadultam, elzártam a vizet, s reszketve kiléptem a szőnyegre, gyorsan nyúltam egy törölközőért, s megszabadítottam magam a vízcseppektől, amik még ragaszkodtak hozzám.
Mikor végre nem remegtem, s száraznak mondhattam magam, körém csavartam a törölközőt, kiosontam a szobámba, s felvettem valami elfogadható göncöt a mai napra.
Most már készen álltam hogy fogadjam a vendégeket, s lerobogtam a konyhába, ahol már Mendy valamit csinált.
Hogy ezt honnan tudom?? Pocsék szakács, és elég szerencsétlen is benne… ha akar segíteni ebben mindig valami fura hangot hallat, mikor egyedül hagyom, s ez nem jelent valami jót.
- Szia!! Mond ennek így kell kinéznie? – kérdezte, mikor meglátott, a falnak támaszkodva.
Közelebb mentem a tűzhely, s belenéztem a palacsintasütő féleségbe, amiben valami trutyi úszott megégve.
- Hát… attól függ mi akar lenni.
- Palacsinta. – válaszolta, s erre nem tudtam mit mondjak… belenéztem a pulton lévő tálkába, ami tényleg palacsintatésztára emlékeztetett, de csak majdnem volt az …
- Talán ha még öntöttél volna bele egy kis tejet és cukrot.. na meg egy kicsivel több lisztet tettél volna bele, s jobban simára kavartad volna jó lenne.
- Értem… akkor megcsinálod?? Én meg megpróbálhatom forgatni? – meredt rám kiskutyaszemekkel, én pedig nem tudtam ellenállni.
- Persze… de azt az izét szerintem szedd ki a kukába. – utasítottam, s már neki is láttam a normális tésztának.
Elkezdtem kipakolászni a cuccokat, amik kellenek bele, s csöngettek.
Letettem a lisztet, s indultam is volna ki, de Mendy megállított.
- Hagyd majd én nyitok! – mondta, s már kint is volt a konyhából.
Kimértem még 3 kanál lisztet, majd öntöttem még egy kevés tejet.
- Vendéged érkezett. – lépett be a konyhába barátnőm, s felnéztem a tálkából.
- Remek… mindjárt megyek csak még teszek egy kis…
- Szia! – hallottam meg az ismerős hangot, s ijedten meredtem Mendy mögé.
- Szia. – köszöntem én is, és bár vendégünkre meredtem, láttam barátnőm kíváncsi, unott arcát. – Te meg mit keresel itt? – kérdeztem , s közben levettem a cukrot.
- Ömm… csak gondoltam személyesen elmondom mielőtt elkezdődik a buli hogy holnap lehet kicsit kések… na meg fel akartalak hívni, de nem vetted fel.
- Késel? Mégis honnan? – vetette oda a kérdést, minden izgatottság nélkül barátnőm, ami persze érthető volt, hisz nem Robert Pattinson állt előtte.
- Találkozunk holnap. – mondtam ki röviden, s közben kimértem a cukrot is, majd elkezdtem kavargatni.
- Állj!! Mióta? – kérdezte és tudtam hogy kihallgatás lesz ebből az egészből.
- Nos… Taylor… lennél szíves felvilágosítani az újonc riportert hogy mi történt? Addig én megcsinálom a reggelit. – néztem rá jelentőségteljesen, hisz most jó nagy bajba kevert engem, és önmagát is.
- Rendben! – emelte fel a két kezét majd elindult valamerre.
Mendy követte… vagyis pontosabban jó irányba terelte, s már csak annyi volt a dolgom hogy megsüssem a tésztát.
Nagy izgalommal láttam neki és próbáltam minél szebbre csinálni a tésztalapokat… ha lehet egy palacsinta szép.
Hát sajnos forgató barátnőm lemaradt a megfordításról, így nekem kellett megcsinálni.


Épp készen lettem az utolsó merőkanállal is, mikor beléptek a konyhába újból.
- Mázlista… és nem hagytál egy adagot sem! – vágta hozzám sértődötten, s értetlenül meredtem felé… mintha nem is tudnám miről beszél… na de ezt sajnos már nem egyszer sütöttem el, így tudja hogy csak megjátszom magam.
- Bocsi… de addig elvoltatok… - mondtam és akaratlanul is bevillant egy kérdés… - Miről beszélgethettek fél órán keresztül?
- Csak erről az egészről… - válaszolt Tay, s vele inkább nem akartam veszekedni.
- Nem kértek? – kérdeztem a fejemmel a tésztahegyre mutatva, s máris feloldódott a feszültség.
- Még szép hogy kérünk! Nekem kilyukad a gyomrom! – húzódott el a faltól Mendy, aminek eddig durcásan nekidőlt.
- Aha én is kérek kösz! – jött közelebb Tay is és a küszöbről belépett a konyhába.
Mendy három tányért vett ki, majd szétosztogatta, s először a vendégé volt a megtiszteltetés, hogy először vehet a híres palacsintánkból.
Amíg barátnőm is kihalászta a magának szánt palacsinta tésztákat kikutattam a hűtőből a Lekvárt és elővettem a kakaót.
- Parancsoljatok! – tettem le az asztalra, s az én imádott Sztáron rögtön neki is kapott a nyuszis doboznak.
Egy fél tucat kakaót szórt rá, s összecsomagolta a kerek lapot, majd beleharapott.
- Nyugodtan tehettél volna még rá… - mosolyogtam, s közben én is vettem magamnak.
- Hát… talán nem ártott volna… - mondta, mikor lenyelte a falatot.
Értetlenül meredtem rá ahogy mosolyog, s közben leteszi a tányért.
- Nem ízlik? – kérdeztem hisztérikusan, majd elkaptam a fejem, én is nyomtam egy kevés kakaót a leendő tekervénybe.
Beleharaptam, s Mendy inkább megvárta, míg én is kóstolok… kis sunyi.
Nagy nehezen nyeltem le a falatot és elővettem két poharat villám gyorsan, s kikaptam a hűtőből a limonádét. Öntöttem mindkét pohárba de színültig, s mielőtt beleittam volna odazsonglőrködtem Taylornak a poharát, s lehúztam úgy ahogy volt a jeges italt.
- Nem értem hogy történhetett… én nem szoktam ilyet csinálni.
- Hát… pont akkor jöttem mikor az állítólagos cukrot vetted ki… - mondta fél mosollyal, s sármmal azon a helyes pofiján.
- Jah a te hibád… - mondtam, mikor észbe kaptam hogy bámulom az ajkaim, s rögtön bosszús ábrázatot erőltettem magamra, s gonoszan néztem azokba a gyönyörű barna szemeibe.
- Megjöttünk!! – hallatszott barátnőim hangja hirtelen kintről, s a beáramló leánysereg mellett, még hallottam egy ismerős, csodálatos, szívmelengető hangot a számomra… na meg Mike hangját.
- Sziasztok! – kiabáltam ki – Jesszus el kell tűntetnünk! – váltottam a hangom jó pár fokkal halkabbra.
Körbenéztünk, de egy szekrénybe se tudnánk bezárni, max. a hűtőbe, de az is idő míg onnan kipakolunk… vagy …
- Gyerünk ki az ablakon! - utasította Mendy, s kinyitotta az udvarra nyíló utat.
Tay pont jókor tűnt el, hisz Lili már a konyhában is termett.
- Van itt valaki? – kérdezte izgatottan.
- Nem nincs. – válaszoltam nyugodtságot tükrözve.
- Akkor ez kié? És miért van elővéve három tányér? – emelt fel egy övtáskát és akadt meg a szeme Tay tányérján.
- Oh Csak egy haverom volt itt… majd elviszem neki. – mondtam és kikaptam a kezéből egyenesen a kert felé indulva.
Át kellett kajtatnom a Nappalin, hisz csak ott lehetett kijutni a kertbe… na meg ezek szerint a konyha ablakon.
Mikor beléptem a nappaliba ijedten meredtem a kint lévő barátnőimre.
Jesszus remélem nem látták meg. Kirontottam az üvegajtón, s rémülten néztem körbe.
Sehol Taylor…
Óriási, megkönnyebbült sóhaj hagyott el a barátnőim meg értetlenül néztek rám.
- Mi van Als?
- Semmi semmi… csak egy macska itt ólálkodott… és azt hittem még mindig itt van az a piszkos dög… - kamuztam, és én is csodálkoztam hogy ilyen jól ment amikor elég ritkán teszem ezt…
- Gonosz vagy! Attól még hogy farkasos vagy nem kéne ilyeneket mondanod a cicákról. – nyávogott Szirén, én meg a szememet forgatva mentem vissza az övtáskával a kezemben.
Hirtelen megcsörrent és rögtön el is dobtam ijedtemben.
- Jesszus ki hallgat ilyen szemetet? – rontott be a nappaliba Taylor Brown.
- Ömm.. egy haverom itt hagyta a táskáját. – vettem fel gyorsan a földről a cuccát, de sikeresen ki is esett belőle minden.
Ő is lehajolt mellém amikor elkezdtük összeszedni Sztárom pénztárcáját, lakáskulcsát, kocsi kulcsát, és egyéb bigyóját… végül mind ketten a telefonért nyúltunk és mint a filmekben összeért a kezünk. Mind ketten felnéztünk egymásra és elmosolyodtunk. Éreztem hogy az arcom égni kezd, s szemeim alatt a bőrszínem rikítóbbá varázsolódik.
Egy darabig elmélyedtem abba a csodálatos gesztenyebarna szemébe, majd észhez kaptam és kezembe vettem a telefont, ami az Apologize c. számot ismételte már másodjára az One Republic-tól.
- Kis Egoista. – csúszott ki a számon , s végül megszólalt az üzenetrögzítő amitől majdnem kiesett a kezemből a telefon.
- Taylor nagyon ajánlom hogy most azonnal told ide a segged a munkahelyedre!! – kiabálta David, majd a fülemhez kaptam a telefont a zöld gombot megnyomva végül amit nem értettem miért csináltam.
- Öm… Nemsokára ott lesz… nálunk hagyta a telefonját. – szóltam bele ami úgy szint meglepett.
- Oh nocsak… végre csajozik a drága?
- Nem! Nem vagyok a csaja! Csak pár utcányival lejjebb lakom és átjött… - mondtam az igazat.
- Szóval csajozik. Végre! Azt hiszem lassan a sajtó kezdett szimatolni a felől hogy meleg. – mondta, mintha meg se hallotta volna az előző mondatom.
- Nos… talán én tudom védeni de nem szeretnék vele egy címlapra kerülni. Sőt!! Nem is akarok címlapra kerülni… - mondtam és egy pár percre egyedül éreztem magam – és már most viszem is mindenét át mert se kosija se háza se pénze és végső soron se telefonja… Visszhall! - mondtam és letettem a telefont.
Egy óriásit sóhajtottam hogy végre vége és észrevettem a kíváncsi szempárokat amik mind rám merednek.
- Csak egy tök átlagos haverom… mostanában totál fel van fúja a sajtónál mert valami órási észnek képzeli magát… - erre mégjobban értetlenül meredtek rám, s szem forgatva válaszoltam - Olvassatok újságot! – hadartam el gyorsan és már indultam is ki az ajtón.
Nagyon reméltem hogy megtalálom ahol lakik. Valami palotát kéne találni, vagy olyan helyet amit védenek mint a parlamentet. Vagy legalábbis pár 5méteres kigyúrt fazon áll a ház előtt.
Erre a gondolatra eszembe jutott hogy a házba biztos be tudott jutni… és van az a film.. a „Randiztam egy sztárral” … abban a csávónak volt vagy 5 kocsija… bár az igaz hogy ő otthon volt. Most biztos nem szállítatnának ide 2 Mercit 3 BMW-t és vagy 5 Poschet mert feltételezem van elég kocsija.
Azt mondta hogy pár utcával lejjebb de most merre van a lejjebb? Mindenesetre elindultam balra, és meglátom hol kötök ki. Nem sokat kellett mennem ahhoz hogy megtaláljam. Ott járkált egy teljesen átlagos ház előtt bosszankodva.
Akaratlanul is elmosolyodtam és már a telefonomhoz is nyúltam hogy le kéne kamerázni, hisz ezt megszoktam, mivel folyton ezt csináljuk a haverokkal szívatásból, de végül mégsem mert nem tehetem fel youtubera azt pedig nálunk kötelező akármilyen kínos is. Ezért inkább elvettem a keze a telefonomtól, és tovább lépdeltem, de még így se vett észre.
Már kb. úgy 5méter választott el minket, de még most is háttal nekem, fogta a fejét és káromkodott amin jót mulattam.
- ÁÁÁ Úr isten Taylor Lautner! – kezdtem el sikítozni és a srác előttem úgy megugrott hogy azt hittem a virágok között végzi ami előtte volt.
Persze én jót nevettem utána. Kár hogy az arcát nem láttam de egye fene megérte.
- Szia! – köszöntem végül mintha mi sem történt volna, de a hatalmas mosoly megmaradt az arcomon – Elhoztam a holmid a rendező meg úgy tudja a csajod vagyok, de remélem megértette hogy nem vagyok az. – hadartam el és a kezébe nyomtam az övtáskáját.
- Halálra rémisztettél! – förmedt rám, de láttam hogy csak színleli a haragot… arcmimikája nem volt most képes haragos, bosszús tekintetet erőltetni, így csak lebiggyesztett szájjal próbált elnyomni egy kitörő mosolyt.
- Tudom hogy örülsz nekem… nem kell rejteni.. vagyis nem nekem… a kocsid már biztos hiányzott… vagy legalábbis a kulcsa.
- Te átkutattad a táskám? – nézett rám gyanakvóan egyik szemöldökét felhúzva, s fél mosollyal az arcán.
- Nem csak megijesztett az a szám aminek a videó klipjében szerepelsz… mármint az az One Republic szám…
- Csak nem One Republic rajongó vagy?
- Nem! Egyáltalán nem… csak ezt sz… - nem mondtam ki amit akartam… inkább hallgattam egy 5 másodpercet míg kitaláltam mit mondjak – Szóval megijedtem és elejtettem aztán meg minden kiesett belőle és Taylor segített összeszedni… vagyis az egyik barátnőm bátya. De nyugi nem tud senki semmit csak Mendy… köszönhető neked.
- Úgyis megtudják ha jobban összebarátkozunk. Nem úszod meg a paparazzókat.
- Hurrá… - éjjeneztem letört hanggal – Te hogy szöktél meg a kertből?
- Átmásztam a szomszédba ahol ki lehetett menni. – bólintottam most már világosan átlátva a helyzetet.
- Na megyek mert még lassan azt hiszik elraboltak. – nevettem el magam, majd ő is csatlakozott.
- Oké! Kösz az életmentést. David már látom előre hogy megfojt.
- Kérlek! Barátnőd van „Végre” – mondtam a végre szót kiemelve – nem hiszem hogy megfosztana a szerelemtől – játszottam a szépszerelmest, mint aki komolyan beveszi hogy járunk, majd megadtam magam az érzelmeimnek és kifakadt belőlem egy óriási mosoly – Jó munkát! – kívántam és megfordultam.
- Jövök neked! És jó bulizást!
Köszönésnek csak felemeltem a kezem, s intettem egyet, majd gyorsabbra vettem az iramot.
Taylor elhajtott mellőlem ezüst Cabriójával, s intett még egy utolsót, amire csak bólintani tudtam.
- Szóval Taylor Lautner az a barát. – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, s eljátszottam ugyanazt a jelenetet, amit pár perccel ezelőtt Tay.
Majd megfordultam, és életem értelme állt előttem.

Előzetes a "Patt helyzet" c. 4. fejezetből

- ÁÁÁ Úr isten Taylor Lautner! – kezdtem el sikítozni és a srác előttem úgy megugrott hogy azt hittem a virágok között végzi ami előtte volt.
Persze én jót nevettem utána. Kár hogy az arcát nem láttam de egye fene megérte.
- Szia! – köszöntem végül mintha mi sem történt volna, de a hatalmas mosoly megmaradt az arcomon – Elhoztam a holmid a rendező meg úgy tudja a csajod vagyok, de remélem megértette hogy nem vagyok az. – hadartam el és a kezébe nyomtam az övtáskáját.
- Halálra rémisztettél! – förmedt rám, de láttam hogy csak színleli a haragot… arcmimikája nem volt most képes haragos, bosszús tekintetet erőltetni, így csak lebiggyesztett szájjal próbált elnyomni egy kitörő mosolyt.
- Tudom hogy örülsz nekem… nem kell rejteni.. vagyis nem nekem… a kocsid már biztos hiányzott… vagy legalábbis a kulcsa.
- Te átkutattad a táskám? – nézett rám gyanakvóan egyik szemöldökét felhúzva, s fél mosollyal az arcán.
- Nem csak megijesztett az a szám aminek a videó klipjében szerepelsz… mármint az az One Republic szám…
- Csak nem One Republic rajongó vagy?
- Nem! Egyáltalán nem… csak ezt sz… - nem mondtam ki azt, hogy "ezt a számot szeretem csak amiben te szerepelsz"… inkább hallgattam egy 5 másodpercet míg kitaláltam mit mondjak – Szóval megijedtem és elejtettem aztán meg minden kiesett belőle és Taylor segített összeszedni… vagyis az egyik barátnőm bátya. De nyugi nem tud senki semmit csak Mendy… köszönhető neked.
- Úgyis megtudják ha jobban összebarátkozunk. Nem úszod meg a paparazzókat.
- Hurrá… - éjjeneztem letört hanggal – Te hogy szöktél meg a kertből?
- Átmásztam a szomszédba ahol ki lehetett menni. – bólintottam most már világosan átlátva a helyzetet.
- Na megyek mert még lassan azt hiszik elraboltak. – nevettem el magam, majd ő is csatlakozott.
- Oké! Kösz az életmentést. David már látom előre hogy megfojt.
- Kérlek! Barátnőd van „Végre” – mondtam a végre szót kiemelve – nem hiszem hogy megfosztana a szerelemtől – játszottam a szépszerelmest, mint aki komolyan beveszi hogy járunk, majd megadtam magam az érzelmeimnek és kifakadt belőlem egy óriási mosoly – Jó munkát! – kívántam és megfordultam.
- Jövök neked! És jó bulizást!
Köszönésnek csak felemeltem a kezem, s intettem egyet, majd gyorsabbra vettem az iramot.
Taylor elhajtott mellőlem ezüst Cabriójával, s intett még egy utolsót, amire csak bólintani tudtam.
- Szóval Taylor Lautner az a barát. – hallottam meg egy ismerős hangot mögülem, s eljátszottam ugyanazt a jelenetet, amit pár perccel ezelőtt Tay.

3. fejezet Lehetőség

A telefon kicsörgött, de semmi csak a telefon sípoló zaja, ami valójában nem értek miért van … csak fáj tőle a fejem.
Már vagy 3 perce csak azt a zajt halottam, s mikor elvettem a fülemtől, s épp le akartam tenni megszólalt egy női hang.
- Hallo ki az? – kérdezte érdeklődve én pedig lefagytam. – Tay megint szórakoznak.
- Oh akkor tiltsd le! – hallottam egy ismerős férfi hangot a vonal túlsó végérül, csak kissé halkan.
- Nem én… izé… egy… valaki felírta nekem ezt a számot egy papírra és azt hittem hogy…
- Ki írt mit a papírra?? – hallatszott dühösen az nő hangja.
- Bocsi de ki vagy? – hallottam meg Tay hangjár és éreztem hogy nincs jó kedvében.
- Bocsánat hogy zaklattalak! Esküszöm többé nem fordul elő! – förmedtem rá, majd kinyomtam és az ágyhoz vágtam a telefonomat, amit amúgy 2 hete vettem.
Iszonyú dühös voltam hogy képes voltam felhívni, és még normálisan se bír velem beszélni. Többet az életben nem csinálok ilyet, hogy én hívok fel valakit, főleg egy sztárt, mert még ki tudja véletlenül feljelentenek telefonos zaklatásért. A mobil elkezdett rezegni, majd a megszólalt a „Caught Up In You:On iTunes Now!” c. szám.
Kb. fél percnyi durcizás után felálltam a gép előtti székből, s az ágyhoz vánszorogtam, majd kezembe vettem az értéket, s megnyomtam a zöld gombot.
- Hall…
Letették…
Miután kidühöngtem magam, mindig rosszabbul érzem magam… a gyomorgörcs újra úrrálett a hasamon, s gombóc nőtt a torkomban.
Óriási bűntudatom támadt, s valakivel annyira szerettem volna beszélni valamiről, ami eltereli ezt az egész helyzetet, de nem msnen, hanem élőben, vagy telefonon. Beszélni akartam nem pedig írni. Ki akartam sírni az egész fájdalmamat valakinek,de egyke voltam anya meg már biztosan a másik világban jár, pl. süti országban, vagy mit tudom én hol.
Elhelyezkedtem az ágyban, s a plafont kezdtem el nézni, míg csak nem valami idegesítette a fenekemet, s kivettem alólam a Japán gyártmányt, egy Samsung s5230-at, s épp letettem volna az ágy melletti asztalkára, amikor elkezdett rezegni, s meg sem néztem ki, felültem rögtön és izgatottan beleszóltam.
- Hallo?!
- Szia… bocsi az előzőért csak azt hittem nem hívsz.
- Én is bocsi csak azt hittem átvágtál.
- Igen azt tudom…
Most is szívesen meghaltam volna szégyenemben, s beállt a síri csend. Arra vártam hogy megszólaljon, de a túlsó vonalról semmit, csak Taylor Lautner lélegzését hallottam, ami valami csodálatos volt.
- Bocsi… – kezdtem bele végül, s ő is pont így kezdte a mondandóját ugyanakkor, s elkacagtuk magunkat – kezd te.
- Oh kezdjem én a bocsánatkérést?? – mondta felháborodott hangon a vonal túlsó végén, majd meg sem várva a válasz belekezdett egy teljesen más hangnemben – Bocsi hogy úgy szóltam hozzád, csak… elég pocsék napom volt. – mondta bánkódottan, majd felháborodva folytatta - A forgatáson, leestem az emelvényről, amit a holnapi újságban olvashatsz is, és láthatod is hogy szerencsétlenkedtem… vagy ha nézted a Híradót akkor láthattad is, de ebben reménykedek hogy nem láttad mert nem szeretnék égni… na meg kb. előtte fél órával hallottam egy ordibálást, amit nem volt valami pompás hallani, de örültem hogy a személy nem gondolta komolyan a dolgot.
- Tényleg bocsi. – kezdtem bele rögtön utána – nem szeretem ha valaki tévesen tud dolgokat ezért elmondom hogy akkor tényleg komolyan gondoltam, na meg fél órával ezelőtt is, aztán meg nem tudom mi történt. Valami bevillant hogy meg kell tennem és megtettem… aztán meg valami nőci vette fel… hát azt hittem felrobbanok hogy tényleg átvágtál, utána megszólaltál, és… hát vegyük úgy hogy most már egálban vagyunk OK? – mondtam mosolyogva.
- Rendben… - mondta, s hallottam a mosolyt a hangjában – nos… akkor mikor talizunk? – vágott bele a közepébe, s megrémültem. Egy hang se jött ki hirtelen a torkomon, el is felejtettem hogy találkozni akar… csak tudnám minek.
- Miért akarsz ennyire találkozni? – kérdeztem végül, s egy jó fél percig nem hallottam semmit felőle, már lassan kezdtem aggódni – Hallo?!
- Ömm … bocsi csak … izé hát nem is tudom… jó lenne egy ilyen barátot is szerezni aki nem folyton a munkámról csacsog és nem hív „csak úgy véletlenül” Jacobnak. – hadarta el gyorsan s várta a válaszom.
- Nos… nem is tudom… - filóztam mindezen.
Számításba vettem a lehetséges jövőt.
1.lehetséges út: Elmegyek találkozunk, és annyi, aztán csak telefonálgatunk majd megunjuk egymást.
2. Lehetséges út: Elmegyek találkozok vele, majd egyre többet és többet, aztán jön a sajtó és az egyik reggel valami szerencsétlenség éri a kávéscsészét, vagy a benne levé kávét, mert meglátom a címoldalon : „Miss Taylor Lautner” és mi ketten kézen fogva, mindketten ugyanolyan napszemüvegbe, óriási mosollyal az arcunkon. Persze mindez PhotoShop.
3. lehetséges út: Nem megyek el, teszek magasról arra hogy egy szupersztár barátkozni akar velem és élem tovább a megszokott életem, a 7 legjobb barátommal, akik valószínűleg egész idő alatt ezzel fog nyaggatni én meg kegyetlen módon mindig leordítom a fejüket hogy hagyjanak már ezzel, nem érdekel a srác (amit persze majd elhitetek magammal).
4. lehetséges út: Nem megyek el és egész végig amíg nem találkozok a barátnőimmel eszem magamat hogy talán mégis el kellett volna menni… majd amikor találkozok velük ők ordibálnak rám hogy miért nem mentem el… majd egy nap megfognának és elráncigálnak egy úgy szint forgatási helyre, én nagyba ellenkeznék , és menekülnék elfelé, majd Taylorral találnám szembe magam, aki teljesen letört a látványomtól, s a rajongói nekem jönnek… utána már menekülhetnék… vagy nem… a barátaim szívén múlik.
- Akkor… gondolom nem. Na de akkor most azt mond meg te miért?
- Mi??? – ijedtem meg a hangra, és észrevettem hogy elment egy kis idő.
Olyan szinten megijedtem hogy a telefon a földön landolt majdnem, óriási mázli volt hogy még időben elkaptam a gyűrűs és a kis ujjammal, fogalmam sincs hogy siketült ezt a mutatványt művelnem de büszke voltam magamra.
- ÖÖÖ bocsi csak elgondolkoztam… - tettem gyorsan a fülemhez a telefont.
- Semmi baj. – hallottam a szomorú hangját – és bocsi h pocsékoltam az i…
- Elmegyek – böktem ki.
- Tényleg? – hallottam csodálkozó hangját.
Igen tényleg? Én elmegyek? Mi volt ez? Most miért mondtam ezt hirtelen? Nem lenne könnyebb nemet mondani? Legalábbis az életem könnyebb lenne azt hiszem… bár ha azt mondanám hogy nem a 3. lehetőség csak úgy lenne alkalmazható ha épp nem lenne kedvem találkozni vele, de az a baj hogy van, csak félek így ha nemet mondanék akkor a legunszimpatikusabb döntés, így hát úgy látszik tényleg elmegyek.
- Tényleg. – mondtam ki végül, s szinte láttam magam előtt az arcát.
- Köszi!! Nem bánod meg! Akkor mikor? Hol?
- Remélem nem bánom meg és holnap nem, se holnapután max. délután… hétfőn meg dolgozok, de utána való kedden szabad lennék egész nap. Na meg neked mikor lenne jó? És tényleg hol lenne a legjobb?
- Ok akkor vasárnap délután… akkor én is ráérek… kedden nem jó szerdán fejezzük be a forgatást, szóval nekem csütörtökön lenne már jó meg utána 2 hétig. És… van egy ilyen érdekes állatkert... tök nyugodt meg minden… szép hely nagyon, és van benne egy parkféleség. Egyszer volt alkalmam elmenni oda, és imádtam. Itt van a közelben.
- Jó neked a közelben vagy nekem? – kérdeztem nevetve.
- Mindkettőnknek. – mondta, s elcsodálkoztam. Itt lakna a közelben vagy mi az istenért mondta hogy mindkettőnknek? – egy pár utcával lejjebb lakok most jelenleg, szóval úgy kb. ebben a hónapban szinte szomszédok vagyunk szóval sokat tudnánk találkozni.
- Ebben a hónapban… - csúszott ki a számon amit csak gondolatban akartam ismételni magamban, s mikor észrevettem hogy ezt kimondtam ijedtemben letettem a telefont.
- Úr isten mit tettem? – kaptam a fejemhez amikor észrevettem a „Hívés vége” feliratot.
Gyorsan újratárcsáztam a számot, s rögtön felvette Tay.
- Nem csak ebben a hónapban találkozhatnánk… félre ne érts kérlek .. csak ebben a hónapban lakunk itt kérlek bocsáss meg, attól még hogy elmegyünk nem…
- Neee!! Ne kezdj kifogásokat keresni én bocsi hogy letettem és tudod csak magamban akartam ezt kimondani hogy végiggondoljam a lehetséges utakat amik lehetnek a hónap után mint amikor … és amikor kimondtam … magamhoz kaptam és ijedtemben kikapcsoltam utána meg nem hittem el hogy ezt tettem ezért hívtalak vissza… bocsi megint hogy ilyen hülye voltam. – hadartam, és tényleg leszokhatnék már végre erről a szómenésről.
- Semmi baj. Lassan kezdem megszokni Alyson. – nevette el magát, s bár ő nem láthatta, vágtam egy unott fejet, s közben megpróbáltam ki tudja minek elnyomni a mosolyom.
- Kedveském!! Most már igazán leszállhatnál a telefonról és jöhetnél vacsorázni! – hallottam a háttérben egy női hangot és már felkészültem rá hogy megkérdezem hogy ki ez a csaj aki felvette a telefont, és aki most szólt h kész a vacsi, amikor Tay tudatán kívül pofára estem, s hálát adtam az égnem hogy eme félisten így válaszolt – Ok Anya mindjárt megyek, csak még elköszönök. – hallatszott kissé elnyomva.
Valószínűleg eltakarta a telefont, mielőtt ezt elmondta, de akkor is nagyot sóhajtottam hogy ez így történt és nem égettem le magam.
- Bocsáss meg lassan mennem kell.
- Semmi baj – mondtam idegesen vigyorogva megint magamban mintha előttem állna és úgy beszélgetnénk.
- Akkor vasárnap délután, olyan 3 körül elétek megyek.
- Honnan tudod hogy hol lakom?
- Láttalak hazamenni… nagyon siettél haza. Épp a lábtörlőt igazgattad amikor elmentem előttetek. - mondta, s kissé megrémültem, hogy látta a búvóhelyét a kulcsnak – na akkor 3ra jó?
- Persze! Addigra próbálom elpaterolni a csajokat… ha meg nem menne … szerintem hozd magaddal a biztonsági őrödet vagy valakit aki megvéd tőlük, ha nem tudnám elzavarni őket.
- Rendben.
- Taylor!!! – hallatszott anyukája megint sokkal haragosabban, majd Tay unott, kissé ideges sóhaja.
- Akkor szia! – köszönt el végül.
- Szia! Jóéjt!
- Szép álmokat Alyson! – mondta, s letette a telefont.
Olyan aranyosan ejti ki a nevemet… mintha… valami varázslat lenne. Mindig kiemeli az elejét, majd vágyakozva a végét… mintha valamire kérne de mégsem. S előtte mindig tart egy ilyen 2 másodperc hatásszünetet. Ezt legközelebb felveszem!
Még mindig a kezemben tartottam a telefont, s mikor véglegesen felfogtam hogy vasárnap délután Taylor Lautner elvisz egy állatkertbe nem bírtam a bőrömbe lenni és elkezdtem össze vissza csápolni, plusz elfojtott sikítást hallattam.

Előzetes a "Lehetőség" c. 3. fejezetből

A telefon kicsörgött, de semmi csak a telefon sípoló zaja, ami valójában nem értek miért van … csak fáj tőle a fejem.
Már vagy 3 perce csak azt a zajt halottam, s mikor elvettem a fülemtől, s épp le akartam tenni megszólalt egy női hang.
- Hallo ki az? – kérdezte érdeklődve én pedig lefagytam. – Tay megint szórakoznak.
- Oh akkor tiltsd le! – hallottam egy ismerős férfi hangot a vonal túlsó végérül, csak kissé halkan.
- Nem én… izé… egy… valaki felírta nekem ezt a számot egy papírra és azt hittem hogy…
- Ki írt mit a papírra?? – hallatszott dühösen az nő hangja.
- Bocsi de ki vagy? – hallottam meg Tay hangjár és éreztem hogy nincs jó kedvében.
- Bocsánat hogy zaklattalak! Esküszöm többé nem fordul elő! – förmedtem rá, majd kinyomtam és az ágyhoz vágtam a telefonomat, amit amúgy 2 hete vettem.
Iszonyú dühös voltam hogy képes voltam felhívni, és még normálisan se bír velem beszélni. Többet az életben nem csinálok ilyet, hogy én hívok fel valakit, főleg egy sztárt, mert még ki tudja véletlenül feljelentenek telefonos zaklatásért. A mobil elkezdett rezegni, majd a megszólalt a „Caught Up In You:On iTunes Now!” c. szám.
Kb. fél percnyi durcizás után felálltam a gép előtti székből, s az ágyhoz vánszorogtam, majd kezembe vettem az értéket, s megnyomtam a zöld gombot.
- Hall…
Letették…
Miután kidühöngtem magam, mindig rosszabbul érzem magam… a gyomorgörcs újra úrrálett a hasamon, s gombóc nőtt a torkomban.
Óriási bűntudatom támadt, s valakivel annyira szerettem volna beszélni valamiről, ami eltereli ezt az egész helyzetet, de nem msnen, hanem élőben, vagy telefonon. Beszélni akartam nem pedig írni. Ki akartam sírni az egész fájdalmamat valakinek,de egyke voltam anya meg már biztosan a másik világban jár, pl. süti országban, vagy mit tudom én hol.
Elhelyezkedtem az ágyban, s a plafont kezdtem el nézni, míg csak nem valami idegesítette a fenekemet, s kivettem alólam a Japán gyártmányt, egy Samsung s5230-at, s épp letettem volna az ágy melletti asztalkára, amikor elkezdett rezegni, s meg sem néztem ki, felültem rögtön és izgatottan beleszóltam.

2. fejezet A Levél

Amikor a másik limuzin is elhajtott Mike épphogy elkapott, hisz a lábaim úgy döntöttek felmondják a szolgálatot.
A tömeg is elszáguldott velük együtt én meg bánkódtam, hogy nem fényképeztem le őket ahogy olvadozva figyelik Robert, vagy Alex étkezését. Amint szabad lett a Burger King előtti terület 6 őrült berontott az épületbe s mint az éhes vadállatok követelték az aláírásokat.
Kiosztottam mind egyesével, s csak úgy tépték ki a kezemből a papírdarabokat.
Én persze a pulttól fél méter távolságban voltam, s félve nyújtottam oda nekik. Az utolsó maradt nekem s egy kisregényt találtam rajta.


Szia! Bocsi még egyszer a tudósításért! Remélem jól vagy és azt is hogy ezt te olvasod először… aranyosnak tűűünsz és biztos az is vagy …
legalábbis ez látszott rajtad, más már rég rám vetette volna magát, de te képes voltál normális, ember módjára beszélni velem, ezt köszönöm.
A kaja nagyon finom volt… na jó nem olyan húú de különleges, hisz végül is olyan Burger King ez is mint a többi mégis örülök hogy ide tértünk be.
Nagyon ügyes vagy hogy nem ájultál el… legutóbb még nem is láttál talán senkit csak a rendezőöt mégis mentőautóban kötöttél ki. :)
nem tudom miért írom ezt,  hisz te is csak egy rajongó vagy, s így nem igazán szoktam veletek beszélgetni, de jól éreztem veled magam. Szeretnélek megismerni, de nem tudom, hogy érdekellek e. Azért kaphatnék egy esélyt? Talán … megcsörgethetnél vagy nem is tudom…
na mindegy azért felírom a telefonszámom ha arra szánnád magad hogy találkozzunk, és akkor csak megcsörgetsz én pedig nagy örömmel visszahívlak…
Huh bevallom ilyen ideges még nem voltam míg egy csajjal beszéltem… na mindegy szóval a telószámom:
(a következöő telefonszám kitalált!) +1 48 58 39 19 49
Remélem sikerrel járok! :)
                                                        Taylor Lautner     „


Elmosolyodtam, s visszatértem sikítozó barátnőimhez akik majd kiugrottak a bőrükből.
- Vajon mennyit érnek? – lépdelt mellém Mike, s mindannyiunk helyébe adtam neki egy nyakast.
Kibillegtem a pult mögül s mind megszorongattak. Gabi biztosított arról hogy összejövök a bátyával, akit szintén Taylornak hívtak.
A zsongás nem múlt el egyhamar, és annak örültem hogy üres volt az egész épület.


5 után végre kiszabadulhattam a munkából, s sajtburger szagot árasztva elindultunk Mike és én a többiekkel megbeszélt helyre, az Omnia kávézóba.
- Nah mutasd csak azt a kis levélkét amit új nagy hódolód írt! – bökött oldalba barátom, s rémülten néztem rá.
- Ömm… milyen levélkét? – próbáltam kitérni előle, s reménykedtem, hogy nem arra gondol amit Taylor írt.
- Tudod az a srác, aki kb. úgy 8-dik vendégünk volt miután szabad lett a terület.
- Jah… ömm persze … izé azt nem olvastam el. – mondtam ki, de amúgy nem is vettem észre hogy ő írt. Elég Helyeske volt de nem láttam rajta hogy flörtölne velem.
- Te most tényleg hülyének nézel? Na mit írt Taylor?
- Semmi érdekeset… csak olyanokat hogy finom a kaja, meg hogy örült hogy ilyen jól el lehet velem beszélgetni…
- És a számát. – mondta kijelentő mondatként fél mosollyal az arcán.
Megrémültem. Ezt honnan a fenéből tudja? Bizonyára most azon mosolyog hogy igaza volt, hülyének néztem de ezt honnan tudhatná?
- Te elolvastad a levelem? – förmedten rá.
- Dehogy!! Miért olvasnám el amíg meg nem engeded? De akkor ezek szerint igen.
- És ha ráírta? Úgysem hívom fel… hülye leszek visszahívni… na jó jópasi meg kedves és aranyos volt, de ki tudja hogy milyen valójában? A sajtónak nem hiszek, de ha igazat írnak is akkor is megjátszhatja hisz lemerném fogadni hogy tudod mi a szakmája. – ordibáltam össze vissza, s mikor a földről ránéztem a messzeségbe révedt megint – Hahó figyelsz rám? – csettintettem egyet az orra elé, de mintha nem is csináltam volna semmit, s már furdalt a kíváncsiság hogy mit néz ennyire, így hát hátrafordultam.
Legszívesebben sóbálvánnyá váltam volna ott azon a helyen abban a pillanatban, sőt azt kívántam bárcsak 1 perccel ezelőtt nyelt volna el a föld, és akkor nem éreztem volna ezt.
Megláttam a legsexibb pasit a vidéken, s bár láttam az arcán hogy kissé megütötte amit mondtam mégis mosolygott és felém intett, az emelvényről engem nézve.
Beszívtam a szám szélét, összehúztam a szemöldököm, s én is visszaintettem miközben valami mosolyfélét vágtam.
Alig egy pár méterre volt tőlem, és biztosra vettem hogy mindent hallott, amit az imént elsoroltam, de azért még kezével mutatta hogy hívjam fel, s kis fintorral, bólintottam egyet, majd megfogtam minden Mike karját, amint észrevettem hogy minden rajongó engem vizslat a vágyakozó szemeivel, hogy bár most azonnal nekem jöhetnének, s elindultam, megint a kávézó felé, abban reménykedve hogy a többiek mindezt nem látták.
- Miért nem szóltál? – üvöltöttem rá amikor már legalább 10 méterre voltunk a tömegtől.
- Nem tudtam szólni! Te csak mondtad és mondtad és tudom milyen vagy… ha egyszer elkezdesz valamit felesleges belevágni… még ha azt is mondanám hogy vigyázz rád dől a ház, még akkor sem lennél képes abbahagyni a mondandódat, s mikor ki is húzlak a romok alól akkor is a háznak káromkodnál hogy miért nem tudta megvárni a dőlést, amíg elmondod végig…
- Az egy dolog, de ez rosszabb volt az életveszélynél is! Erre talán felfigyeltem volna.
- Oh elnézést… - forgatta a szemét.
- Oh most miért pufogsz? Semmi okod rá! Inkább nekem van!
- Persze persze… - mondta hitetlenkedő hanglejtésével, s rám sem nézett, durcizott tovább. Már majdnem mondtam még valamit amikor Emily hátulról letámadott.
- Szióka!! Mi volt ez az ügy Taylorral? Jesszus most mindenhol arról van szó hogy ki „ ki ez a csaj” „Képes rávetni magát egy istenre, s látszott Taylon hogy megsértette” „ Kitekerem a nyakát ha miatta lesz szomorú az én kis drágám…” – utánozta a tömeget, s az utolsó mondat nem volt valami bíztató.
Épp elértük a kávézót, s leültünk egy nagy asztalhoz, amit már megszoktak, hogy oda ülünk folyton. Ki is jött seperc alatt a pincér és felvette a rendelést, majd elkezdődött a színvallás.
- Nah mi volt ez??? – hajolt hozzám közelebb Mendy, s könyökölt az asztalon előttem.
Ha lett volna egy olyan lámpa mint amilyen a rendőrségen szokott lenni a kihallgatásnál, akkor most tényleg úgy érezném magam mintha valami bűncselekményt követtem volna el.
- Hát… semmi érdekes. Mégis mi lenne?
- Tay azt mutatta hogy hívd fel! Szóval megvan a száma??
- Honnan veszitek hogy rám nézett??? Mögöttem is voltak akik épp telefonáltak…
- De mégis bólintottál neki. – vágott a magyarázkodásomba, és éreztem hogy ezt nem úszom meg – Nos? Nem tudsz kibújni ez elől!
- Jó ok… talán megadta a számát de…
Óriási sikongás keletkezett, amitől majd megsüketültem, egy darabig attól tartottam hogy kiküldenek, de hál’ égnek végeztek az utolsó pillanatban, amikor a főnök lépett be az ajtón, aztán csak a hisztérikus lélegzés, és kérdezősködés maradt, na meg az utasítások hogy hívjam vissza most azonnal amit én nem igazán díjaznék, na meg amúgy is forgatnak, biztos ki van kapcsolva. De nem… nekem most kell felhívni, amíg érvényes a szám, hisz ki tudja mennyi időnként cserélgeti a kártyáját.
Esküszöm már szinte majdnem azt mondtam hogy ha annyira akarnak valamit tudni akkor hívják fel ők, nekik adom azt a kis cetlit amit írt, de ezt nem láttam jó ötletnek, hisz ha megmutatom nekik a papírt, akkor mindegy lenne ha a korházban mutatnám meg.
Szép lassan… pontosabban 4 óra könyörgés után elfáradtak, s hazaballagtunk mind. Holnapra terveztünk egy újabb csajos estét, persze nálam, hisz ez megszokott.
Mikor hazafelé sétáltam egyedül, a sötétben úrrá lett rajtam az enyhe üldözési mánia, s folyton hátrafelé nézelődtem, az isten tudja minek, amikor valami hangot hallottam. Még a szél susogására is összerezzentem, s gyorsítottam a tempómat.
- Ez mind az akkor jelenlévő rajongók miatt van! – beszéltem egymagamban, majd már szinte futottam amikor megláttam a lakásomat.
A lábtörlő alól felvettem egy követ, s az alól kivettem a lakáskulcsot… ilyen elmebeteg ötlet is csak nekem jutott még eszembe, anya meg már nem hisztizett azért mert kitörtem (ollóval) egy kődarabot a padlóból. Emlékszem rengeteget szenvedtem vele de nagyon jó búvóhely volt legalább.
Aztán amikor ajtót nyitottam pontosan visszaillesztettem a talaj egy darabját, megtöröltem a cipőm talpát, majd nagy hangon köszöntem anyának aki még ilyenkor is a konyhában volt, és rejtvényt fejtett.
Visszaköszönt, de nem tettünk semmi egyebet, ami egy családban amúgy természetes. Sosem beszélünk túl sokat egymással. Amikor itthon van általában inkább magányra vágyik hisz minden nap össze van zárva egy csomó nővel, ami a munkája része, ugyanis varrónő.
Felszaladtam a szobámba, s amint bezártam az ajtót, már kapcsoltam is be a régi, kissé rozoga gépemet, aki már szegényke alig él, de szeretem. Sok mindenen vitt keresztül, tárgy létére, s neki köszönhetem ezt a 7es csapatot is … ha ő nem lenne akkor jelenleg is egyedül kuksolnék itthon és valószínűleg kirakóznék, vagy olvasnék.
Na nem mintha most nem olvasnék folyton… van egy tucat blog amik nélkül nem léteznék, na de ezt is csak átvitt értelembe.
Mikor végre nyikorogva életre kelt, és úgy döntött hogy engedelmeskedik, léptem msnre rejtve, s átkutattam annak a tucat blognak minden oldalát, s vágyakozva néztem végig hátha vannak új fejezetek, s volt is szerencsém.
Robert mániás barátnőm rakott az imént a „Alkonyattól Pirkadatig” c. fejezetsorozathoz egy újabb fejezetet és elővettem a tagnap megmaradt csipszemet, úgy kezdtem el olvasgatni.
Érdekes volt, hogy farkasokról szólt, hisz Robert vámpírt játszik és Mendy nem éppen az a hú de nagy farkas rajongó, mégis eme faj falkájáról ír.
„Miss Cullen bejelentkezett”
Írta ki az msn és már kattoltam is rá hogy hálálkodjak neki.
Bár még nem olvastam végig de legalább ennyit muszáj írnom neki, mert nélküle most azon merengenék mit tegyek.




ωσℓƒﻮιяℓ üzenete:
Szia!! Köszi a fejezet!! Még olvasom, de már most nagyon tetszik… na lépek is vissza mert megveszek annyira kíváncsi vagyok már mi lesz Ian és Lindsay között… na jó iszkolok is :D:D


Majd mikor ezt megírtam nyomtam egy entert és olvastam is tovább a szívszorító, izgalmas Sztorit, válaszként csak egy mosolygós fej és egy „jó olvasást” szöveg érkezett, majd egy fenyegetés hogy, hogyha nem írok kommentet nem kapok következő fejezetet egy másik történetéből amit csak nekem küld és erre nagyon büszke is vagyok, bár erről az irományról csak én tudok, és valójában Amandához is álltam legközelebb a 6ból.
Az egész olvasmányt átrágcsáltam, és megint megfeledkeztem egy szabályomról, amit ehhez az irományhoz hoztam létre… sikeresen majd meg fulladtam a rágcsától, hisz megint elnevettem magam, és a torkomon akadt a falatka.
- Miért kell ezt a Lindsayt ilyen két ballábasnak írni?? – nyöszörögtem magamban, és közben ezt az egy mondatot alig bírtam kimondani a köhögéstől, de nekem ezt akkor is közölnöm kellett egymagamnak.
Majd mikor végre nem kaparta a torkom a krumpliszelet, a könnyes szememet letöröltem, s folytattam tovább azt az egy két sort ami maradt.
Írtam is egy jó kis zaftos kommentet, mert ez a kis moszat képes volt megint szadistáskodni, és akárhogy is megszokhattam már volna, még mindig böki a csőröm, de azért szeretem, még ha ilyenkor képes lennék ki is vágni az ablakon, vagy letenni egy sivatag közepére egy csepp víz nélkül…
Több fejezetet nem is kaptam. Mendy sem végzett még az én titkos fejezetemmel, így muszáj voltam várni, és unatkozni. Fogalmam sem volt mit csináljak, míg végez vele. Írni most nem volt kedvem, se ihletem. Mesélni a mai napomat nem akartam mert azért olyan mocsok nem leszek hogy közzéteszem egy blogba, hogy beszélgettem vele, és félek hogy átvág…
Most ebben a pillanatban belém nyílalt egy érzés amit visszapörgettem magamban az idő kerekét, s láttam a szemem előtt, ahogy nagyba ír még valamit a lapomra, majd rám kacsint, s mosolyogva, mégis bánkódva köszön vissza az ajtó mögül.
Nagyot sóhajtottam, s úgy döntöttem újraolvasom a levelét.

Talán … megcsörgethetnél vagy nem is tudom…”

Újra és újra átolvastam, de ez a mondat mindig valahogy kiemelkedett a sorok közül.
Éreztem hogy a gyomrom egyre jobban rendetlenkedik, és egyre idegesebb leszek. Izzadt a tenyerem, eluralkodott rajtam az enyhe hányinger.
A billentyűzet mellett feküdt a telefonom, s annyira szúrta a szemem. Nem akartam vele találkozni, és mi van ha átvágott.
Nagyot nyeltem, s olyan gyorsan történt minden.
Felkaptam hirtelen a telefonomat, s beütöttem a számot.

Előzetes "A Levél" c. 2. fejezetből

5 után végre kiszabadulhattam a munkából, s szendvics szagot árasztva elindultunk Mike és én a többiekkel megbeszélt helyre, az Omnia kávézóba.
- Nah mutasd csak azt a kis levélkét amit új nagy hódolód írt! – bökött oldalba barátom, s rémülten néztem rá.
- Ömm… milyen levélkét? – próbáltam kitérni előle, s reménykedtem, hogy nem arra gondol amit Taylor írt.
- Tudod az a srác, aki kb. úgy 8. vendégünk volt miután kinyitottunk.
- Jah… ömm persze … izé azt nem olvastam még el. – mondtam ki, de amúgy nem is vettem észre hogy ő írt. Elég helyeske volt de nem láttam rajta hogy flörtölne velem.
- Te most tényleg hülyének nézel? Na mit írt Taylor?
- Semmi érdekeset… csak olyanokat hogy finom a kaja, meg hogy örült hogy ilyen jól el lehet velem beszélgetni…
- És a számát. – mondta kijelentő mondatként fél mosollyal az arcán.
Megrémültem. Ezt honnan a fenéből tudja? Bizonyára most azon mosolyog hogy igaza volt, hülyének néztem de ezt honnan tudhatná?
- Te elolvastad a levelem? – förmedten rá.
- Dehogy!! Miért olvasnám el amíg meg nem engeded? De akkor ezek szerint igen.
- És ha ráírta? Úgysem hívom fel… hülye leszek visszahívni… na jó jópasi meg kedves és aranyos volt, de ki tudja hogy milyen valójában? A sajtónak nem hiszek, de ha igazat írnak is akkor is megjátszhatja hisz lemerném fogadni hogy tudod mi a szakmája. – ordibáltam össze vissza, s mikor a földről ránéztem a messzeségbe révedt megint – Hahó figyelsz rám? – csettintettem egyet az orra elé, de mintha nem is csináltam volna semmit, s már furdalt a kíváncsiság hogy mit néz ennyire, így hát hátrafordultam.

"És egy nagyon pici részlet a levélből :P"


"Szeretnélek megismerni, de nem tudom, hogy érdekellek e. Azért kaphatnék egy esélyt? Talán … megcsörgethetnél vagy nem is tudom…
na mindegy azért felírom a telefonszámom ha arra szánnád magad hogy találkozzunk, és akkor csak megcsörgetsz én pedig nagy örömmel visszahívlak…" 

1. fejezet Ebédszünet

Napjainkban:


- Mit gondolsz? A pirosat vagy a kéket vegyem fel? – kérdezte Layla barátnőm miközben előttem állt a pultnál, én meg törölgettem az asztalt előttem.
- A piros … attól odavannak bizonyára a srácok hisz az olyan tüzes vagy mi… de ezt inkább ne tőlem kérdezd mert tudod hogy mennyit értek ehhez…
Ebben a pillanatban berohant a helyi Burger King Gabi, ahol épp dolgoztam, mint eladó.
- Hééé!! Csajok el sem hiszitek, hogy kik forgatnak két utcával lejjebb!!! – kiabálta izgatottan s minden vendégünk felfigyelt eme izgatott hangra.
Amint hozzánk ért a maradék 4 tag is belépett, s Szirén kissé idegesen meg is szólalt rögtön … Remélem kipanaszkodta magát ide menet, mert látszik hogy megint valami „FONTOSAT” halasztott el miattunk, mint pl. egy új pasi megszerzése.
- Na mi az ami olyan fontos volt?
- Épp azt akarom elmondani!! Képzeljétek Jacksonék itt forgat egy kis rövidfilmet a rajongók kedvéért!!! – sipítozta.
A vevőink persze 2 perc alatt kiviharoztak, én meg unottan néztem barátnőmre aki csak behúzta a nyakát, s bocsánatkérően nézett rám … a többi 5 barátnőm pedig vágyakozva néztek a vendégek után, majd rám kiskutyaszemekkel.
- Csajok dolgoznom kell! Ebédidő van! – találtam ki a kifogást, s ők körbenéztek.
- Aha… Tényleg. – mosolygott rám Rubi.
A szememet forgattam, levettem a sapkámat és elindultam az öltöző felé amikor meghallottuk az óriási sikítozást.
Közvetlenül az üzlet előtt megállt egy Limuzin s kiszállt belőle példaképem.
- Úr isten! – néztem nagyot, mikor láttam, hogy a bejárat elé igyekszik.
- Helló! Ha kérhetném menjenek ki a teremből! – nézett izgatott barátnőimre – Ön meg ha lehetséges ne támadjon rá a színészekre! – nézett a szemeimbe, amitől úgy éreztem megint elájulok.
- Akkor Szia! – köszöntek el s már szép lassan ki is sétáltak az épületből.
A gyomrom le fel liftezett…
Ezek szerint itt akarnak ebédelni a Twilight Saga Sztárjai???? Ez kész röhej!! Ezt csak álmodom !!! Ez nem a valóság! Úr isten remélem nem leszek megint olyan rosszul.
Fanyalogtam attól az emléktől ami rájuk emlékeztetett.
Ashley lépett ki először a járműből, majd Robert és őket követve az összes Cullen.
- Ez Jó kis menet lesz! Ne hívjak orvost? – jött mellém Mike a „szakácsunk”.
- Nem tudom … lehet hogy fel kéne hívni … - mondtam cincogó hangon, s nekitámaszkodtam a pénztárnak.
A sikítozó tömeg kint most tuti gyűlölni fog amíg el nem felejtik hogy én voltam az, akihez hozzászóltak a legkellendőbb nőszemélyek és uraságok.
Biztonsági őreink kiviharoztak, hogy védjék a kuncsaftokat, s egyben az épületet is, s amint beléptek vámpírbarátaink, a limuzin kitolatott s egy új jött a helyére, de ezt nem igazán tudtam megfigyelni. David hozzám kísérte vendégeinket s muszáj voltam megszólalni.
- Jó napot! Nyugodtan foglaljanak helyet! Kiviszek pár étlapot és amint választottak csak csettintsenek egyet a levegőbe és én ott is termek. – hadartam végig, majd óriási levegőt vettem – Addig milyen innivalót szolgálhatok?
- Egy Cappuccino lesz! – mosolygott rám Ashley és olyan kedves volt mint gondoltam … végül is ő volt a kedvenc vámpírom! Felírtam magamnak az ő rendelését, majd a többiek szemébe néztem s próbáltam megtartani magam.
- Ugyanazt minden vámpírnak és Kristennek! – mosolygott Kellan.
- Akkor 8 Cappuccino. És önnek? – tekintettem a rendezőre, s komolyan felém fordult.
- Én majd a végén! – mondta és már vissza is fordult a másik limót bámulva.
Bólintottam s már fel is adtam a rendelést Mikenak, aztán újból megcsörrent a csengettyű az ajtó felett, s a szívem nem mintha eddig nem a torkomban dobogott volna, még hevesebben elkezdett verni.
- A farkasok… - mondtam ki tudatomon kívül, s a számra csaptam.
- Bizony! – mosolygott előttem Ashley s megláttam azt, akitől a legjobban féltettem az életemet.
- Hello! Egy Whopper Junior lesz!
- Nem szeretné először megnézni az ajánlatot? – beszéltem vissza, s az a hatalmas mosoly ült ki az arcára amibe mindenki halálosan bele van zúgva.
- Nem kösz! Mindig ezt rendelem! – válaszolt, s már ment is a helyére.
- Rendben skacok mindenki üljön le! A hölgy máris hozza az étlapokat! – mentett meg David attól hogy megint beszélnem kelljen, s elfoglaltak vagy 4 asztalt.
Megint nyeltem egy nagyot s elmosolyodtam a tucatnyi rajongó láttán akik olyanok voltak, hogy kinéztem volna belőlük hogy képesek lennének értük kitörni az üvegfalakat.
Felkaptam egy tucat étlapot s elindultam osztogatni.
A rendező szemeit mindvégig magamon éreztem. Láttam, hogy figyeli minden mozzanatomat, ami nem segített két lábon maradásomban. Legközelebb Cullenék ültek így meg se szólaltam, de a farkasoknál, az én imádott állatkáimnál muszáj volt valami hangot kipréselnem.
- Amíg választanak kérnek valami italt? – nyöszörögtem miközben átnyújtottam kedvenceimnek a lapokat.
- Nem! – válaszoltak egyszerre s vigyorogva egymásra néztek.
Bólintottam s visszamentem a Cappuccinokért s a Whopper Juniorért, amiket Mike mosolyogva nyújtott át, s bíztatóan nézett rám. Egy kis őszinte mosoly meglapult az ideges vigyorgás között, s visszafordultam hogy kiszállítsam őket, aztán nem sokkal, a rendeléseket is szállíthattam.




Mér épp kezdett a pulzusom a normál módra csillapodni köszönhető munkatársamnak, akivel jól el lehetett fecsegni ahhoz képes, hogy fiú volt … de annak örültem hogy meleg … legalább ő nincs oda se értem, se a barátnőimért. Ő volt az egyetlen fiú barátom, és szerintem ez még sokáig így lesz, legalábbis remélem … de azt is hogy hamar talál magának valakit. Olyan feszültnek tűnt mindig amikor a közelünkben volt szegénykém… biztos mert nem szereti a feltűnést, hisz mindig velünk lóg, s minket az én bánatomra mindig észrevesznek.
Mike szemei elnéztek felettem, s a szája gonosz mosolyt hagyott el.
Hátrapillantottam hogy mi a fenéért mosolyog így, miközben vele is a ruhákról kellett beszélgetnem.
Taylor mosolyogva jött felénk s, vettem egy 180°os fordulatot, majd még bosszúéhesen visszapillantottam a barátomra aki már iszkolt is el a gonosz mosolyával együtt.
- Mit adhatok még? – kérdeztem, mikor elém ért eme félisten.
- Csak fizetnék. – formálta ajkával a szavakat, s a szexi hangja követte.
- Nos akkor volt egy Whopper – ütöttem be az árát a pénztárgépbe – 4$ 35cent lesz.
Elővette a bankkártyáját és miközben átadta hozzámért. Gombóc nőtt a torkomban és a szapora lélegzetemet próbáltam visszatartani és szerencsére sikerült is.
Lehúztam Taylor Lautner bankkártyáját, próbáltam nem szemügyre venni hány számból áll az összeg ami van rajta, majd mikor sikeresen levette ez a marha lassú gép a kellendő összeget visszacsúsztattam neki a pulton.
- Köszönjük hogy nálunk vásárolt! Biztos nem kér semmi mást?
- De igen! A telefonszámod! – mosolygott rám s elnevettük magunkat.
- Nagyon poénos! – mondtam, s közben mindenre néztem csak nem a szemébe.
Éreztem hogy mindig engem bámul… akármit csinálok, levegőt veszek vagy próbálom levezetni a feszültségem az ujjaimmal … olyan mint David és ez nagyon nyugtalanító volt hogy nem mertem én is a szemébe nézni mert féltem hogy komolyan hívni kell a mentőket és az őröknek csak bajt csinálok azzal hogy még az orvosokat is be kell engedni a nagy tömeg között.
- Nagyon ismerős vagy! Nem láttalak már valahol valamelyik folytonos rajongótáborban? Hogy hívnak?
- Alyson Roberts. És nem hiszem! Nem utazgatok csak azért mert rajongok valamiért. Egyszer történt meg és akkor is rosszul lettem. – gondoltam vissza arra a napra amikor beszöktünk a forgatásra.
- Ki a kedvenced? – vágott bele a közepébe.
- Mármint vámpírok vagy farkasok közül?
- Hmm… csak mond el hogy vagy ezzel az egésszel. – mondta s kíváncsian fürkészte a szemeimet, amik most már őt bámulták.
- Nos … vámpírok közül Alice a kedvencem, na meg a 3. részben Riley, a farkasok közül meg imádom Jaredet és Pault és … nah szóval közülük mindenkit …farkasos vagyok inkább … a vámpírokat is kedvelem de közülük van akit ki nem állhatok … - kerültem ki Jaket … hisz ő volt a legeslegkedvencem, de nem akartam az egoját növelni ezzel is.
Épp mondott volna valamit megszakítva azt a gyönyörű mosolyát amikor a telefonom farkas vonyítást hallatott.
- Megbocsátasz? Elővehetem? Csak SMS. – kérleltem miközben a kezem a zsebemen tanyált.
- Persze nyugodtan! – mosolygott, és már ki is vettem a zsebemből a telefont.
„Alice üzenetet küldött” Ez volt kiírva a képernyőmre ami azt jelenti hogy Gabi valami nagyon fontosat akart velem közölni… vagyis van egy olyan sejtésem hogy közösen kreálták az üzenetet.
„ Szia!! Szerezz nekünk Aláírást feltételt, mert ha nem akkor nem segítek a bátyámmal való helyzeteden! Szóval hajrá! Jó lesz egy olyan Burgeres papírra is! Puszi!”
Csak forgattam a szememet s közben elraktam a telefont biztos helyre, ahonnan tuti nem halászom ki egykönnyen, ha arra vetemednék, amiért David annyira figyelt.
- Mi van? Valamelyik barátnőd megtudta hogy kit szolgálsz ki? – mosolygott rám, s közben nevetgélt.
- Nem most tudták meg… - vettem mély levegőt.
- Ó és mit akarnak? – nézett gyanakodva.
- Semmi érdekes, csak megpróbálnak megfosztani egy álmomtól, amihez alapból talán nem is lenne szükség segítségre, de talán jó lett volna a segítő kéz, de mégsem… megoldom egyedül! – hadartam el, s csodálkoztam hogy ilyen jól elbeszélgetünk.
- Hányan vannak? – kérdezte még mindig virulva s nagy levegőt vett.
- 6an … de néha olyanok mint egy híres focicsapat szurkolótábora. – kuncogtam, s figyeltem mit csinál.
Megnyalta a mutatóujját, s elkezdte számolgatni a alátéteket amiket a tálcára szoktunk tenni. Elővett egy tollat, s mindre írt valamit… ha jól számoltam 7 lapot vett magához, majd amikor mindre firkált, elindult és odaadta a többieknek, majd visszajött.
- Nos akkor ezzel elősegítem a vágyad?
- Mit csináltál? – néztem rá rémülten.
- Megszerzem az aláírásokat… vagy többet akarnak?
- Mi?? NEM dehogy!! Pont ezt akarták! Többet amúgy se tudnék kifacsarni belőletek… na meg ebben is kételkedtem. Nagyon hálás vagyok! Mennyibe kerül?
- Egy találkába! – mondta komolyan arccal.
- Nagyon… csábító hogy ennyire ájulás szélére akarsz kergetni de… léci ezt hagyd abba. Felesleges!
- Miért? Nem bírod a fejem? – kérdezte kissé bánatosan, de mégis kétségbeesetten. Nagyot csodálkoztam. Ennyire azért nem akartam túlzásba vinni a „Nem figyelek Taylor Lautnerre” szindrómára, de úgy látszik sikerült úgy tennem mintha teljesen levegőnek nézném.
- Dehogy!! Nem!! Szeretek minden Twilight Saga színészt! Nehogy félreértsd! Semmi bajom veled csak hát Sztár vagy, és ilyeneket kérdezel amitől bármelyik rajongó sikítozna, vagy éppen elájulna amit én most próbálok nem megtenni, ugyanis nagyon ájuldozós vagyok, és csoda hogy eddig kibírtam… nemrég történt valami, ami maga a pokol volt hisz nem is tudok róla semmit, a barátnőim jobbnak tartották ha nem tudom bár én mindennél jobban szeretném megtudni de egyszerűen hallgatnak, s én nem akarok olyan lenni mint bármelyik tipikus rajongó még egyszer, meg akarok változni az ellentétemre és bocsánat hogy ennyit fecsegek befogtam! –bukott ki egyszerre belőlem mindez s már megbántam hogy ennyit beszéltem, nem tudom mi ütött belém, csak össze vissza hebegtem habogtam, s úgy láttam Tayloron hogy tetszett neki.
- Oh tudom már honnan vagy olyan ismerős! – mutatott rám.
- Honnan? – kérdetem és nagyon kíváncsivá tett hogy, hogy lehetek ismerős neki amikor még valószínű életében nem látott.
- Mondtad hogy a múltkor elájultál, és 7en vagytok … ti voltatok azok akik beszöktek a forgatásra! És te voltál az akit elvittem az orvosunkhoz.
Hirtelen lefagytam, s csak meredtem Taylorra, mint aki sose látott még embert. Ezek szerint ő vitt el az orvoshoz... a kezei között voltam… miközben Jacob Blacket játszotta, s úgy is nézett ki, azzal a sminkel, tetoválással, hajjal, meztelen felsőtesttel…
A szám tátva maradt, és a sikítás visszafojtásától könnyek szöktek a szemembe… már majdnem erőtlenül összeestem, amikor a hét papír előttem landolt s mindenki vette volna elő a bankkártyáját.
- Jaj sose kezdjük el ha ezzel vacakolunk! Majd én fizetem és levonom a fizetésetekből! – tudósított David, s végre boldognak hallottam.
Beütöttem gyorsan az árakat, levettem az összeget a kártyáról s egy „Örülök hogy nálunk vásároltak” szöveggel búcsúztam tőlük.
Először Cullenék autója jött, s addig még bőven volt időnk egy pár szót váltani „hősömmel”.
- Bocsi! Ha tudtam volna hogy sokkos állapotba kerülsz… látszott rajtad hogy mindjárt összeesel. Ügyes vagy! – dicsért meg Taylor, s én csak mosolyogva bólintottam.
- Hát igen … de azt hogy még talpon vagyok a többieknek köszönhetem.
- Tay! Megjött a kocsi! – hallatszott Alex hangja az ajtóból, s rögtön utána a kis csengettyű is.
- Máris! – válaszolta, s a lapokat még egyszer elvette előlem, majd az utolsó lapra még írt valamit… valami hosszút.
Miközben újra átolvasta eltette a tollát, majd elém csúsztatta, s rám kacsintva elindult a falkája után! Behúzta az ajtót maga után s még intett egyet felém, amit óriási mosollyal viszonoztam.