7. fejezet Álom

Ijedten emelkedtem fel kedvesem karjaiból, és jobban dobogott a szívem mint valaha. Már sötétedett, és anyukám is hazajött.
- Jó estét álomszuszék! – mosolygott kedvesem azzal az elbűvölő mosolyával.
- Öh… hány óra van? – kérdeztem, s a hajamat kezdtem igazgatni.
- Fél 8 múlt.
- És te eddig itt ültél mozdulatlanul?
- Aha. Olyan aranyos voltál. Nem volt szívem felkelteni. Nevettél álmodban. – mosolygott, majd elfojtott kacagást hallatott.
Még mindig a hajamat igazgattam… volt egy gubanc benne ami nem akart az istenért sem olyan lenne amilyennek én akarom, és közben visszagondoltam mit álmodtam.
- Érdekes. Pedig rémálmom volt. – tudósítottam, s most már a kezemet se tudtam kiszedni a hajamból, és úgy láttam nagyon tetszett neki.
- Na gyere! – sóhajtott majd a hajbörtönbe zárt kezemet próbálta óvatosan maga felé húzni – És… mit álmodtál?
- Azt hogy egy haverom eljött hozzánk és megtámadták a csajok. – foglaltam össze és tudtam hogy tudja kire gondolok.
- Áh értem… Szegényke – nem bírta már megállni a nevetést, és hangos kacaj árasztotta be a szobát.
- Ez nem vicces! - ültem fel hirtelen, és akkor vettem észre hogy a kezem szabad. Megtapintottam a gubancot, de mintha ott se lett volna.
- Jó estét! – mosolygott Mendy lefelé jövet a lépcsőn. – Mit tett már megint? – nézett Taylorra, s láttam, hogy nem bírja visszatartani ő sem a nevetést… bár nem tudta, hogy min nevet Tay, de abban biztos volt, hogy megint én csináltam valami hülyeséget.
- Azt álmodtam, hogy egy haverom eljött hozzánk és megtámadták a többiek. – mondtam ki abban reménykedve hogy megért, de a remény nem tett semmit… ő is elkezdett hangosan nevetni, amire a többiek is leviharoztak.
- Mi van? – kérdezték mosolyogva. Itt kezdődött az egész buli.
- Alyson barátnőnk azt álmodta hogy letámadtok valakit. – kacagta Mendy, amitől 5 gyilkos pillantással találkoztam össze hirtelen, de ők sem bírták megállni a mosolyokat
- Hát ilyennek ismersz? – kérdezte szomorúan Emily – hogy letámadjuk az embereket, leszedjük róluk a ruhát meg ilyenek?
Erre nem volt mit mondanom. Hazudni nem akartam, de viszályt szítani se. A válasz valójában az „Igen” lett volna, de tudtam… akkor megint kihívják a rendőrséget a szomszédok köszönhető a sikítozásnak ének idején. Így inkább csak a szemébe meredtem, és szomorú, megbánó képet vágtam.
A szemek összeszűkültek, és már éreztem… Itt a vég.
Megszorítottam kedvesem pólóját, aki mindezen jót mosolygott, mit sem törődve azzal mi lesz most velem, majd az öt ördög felszaladt az emeletre, és olyan hangokat hallottam amik nem igazán jelentenek jót.
Kipattantam kedvesem öléből, és a kanapé mögé rejtőzködtem el, megfogva két díszpárnát, és Mendy is ugyanezt tette.
Taylor csak ült a fotelban és figyelte mi történik. Szegénykére talán fel kéne hívni a veszélyre, mert ő nem volt itt a legutóbbi alkalommal amikor ez történt. Akkor Mike lett az áldozat, és ő végezte a legrosszabbul.
- Tay… ööö… szerintem bújj el valahol! – ajánlottam neki, de már késő volt.
A csajok hősi kiáltással leviharoztak a lépcsőn, és felénk tartottak párnával a kezükben. Még egy utolsó pillantást vetettem a szobában lévő épp holmikra, amik a következő pár órában áldozatokká válnak, majd felálltunk barátnőmmel, kirohanva a kanapé elé védve kedvesem, és anyukám is belépett a szobába.
- Fent Alyson szobájában!! – jelentette ki teljesen nyugodtan, majd még hozzátette – HALKAN! – mondta, majd leült Taylor mellé, kezébe vette a Távirányítót és bekapcsolta a „Paprika” TV csatornát, amin épp a kedvenc sorozata ment „Mit eszünk ma” címmel, amire persze rögtön fel is rohantunk.
Szerelmem megállított mikor az első lépcsőfokon felléptem.
- Beszélhetnénk? – kérdezte megfogva a kezem, majd anya arckifejezésére pillantottam ami megnyugtatóan a TVre meredt, én pedig kedvesem után mentem.
- Igen? – kérdeztem a konyhában a pultra felülve, ő elém lépdelt és megfogta a derekam.
- Szóval… Mi lesz holnap? – kérdezte és értetlenül meredtem rá – Azt mondtad Lautnernek hogy „Akkor holnap” – mondta, és bár nevetni támadt kedvem a mosoly nem húzódott nagyobbra, és inkább úgy döntöttem játszok egy kicsit vele.
- Oh igen. TL randira hívott holnapra valami parkba. – mondtam ki a félig igazságot, és próbáltam tovább színészkedni de nem ment. Ledöbbent arcán egy óriásit felnevettem – Nyugi már! Nem Randi! Csak találkozunk! Mint haverok!
Fellélegzett, mintha komolyan bevette volna amit mondok, majd közelebb hajolt és megcsókolt. Hosszan csókolóztunk megint, s olyan szenvedélyesen hogy belebizsergett mindenem.
- Jaj kérlek! Csak a konyhát hagyjátok szabadon! És mit mondtam neked a pulton ülésről? – csoszogott be anya „hót” fáradtan.
- Elnézést kérünk! – szólalt meg Taylor teljesen udvariasan, és leemelt a pultról. – Többet nem engedem hogy itt helyezkedjen el és messzire elkerüljük a konyhát ha ketten vagyunk – mondta teljes tisztelettel nézve anyámra, de Grace csak mosolygott az egészen.
- Nem azt mondom hogy ne legyetek a konyhában, csak ne itt enyelegjetek! És tetszik ez a lovagiasság. Tudom kicsim, hogy nem vagy annyira oda érte, de én is láttam már ezt a nagy mániádat vagy háromszor, és azt kell mondjam hasonlít Edwardra, és ez tetszik. Ha az a pasas lenne a vejem akkor én kicsattannék az örömtől.
- Akkor ez azt jelenti hogy örülsz hogy együtt vagyunk? – csillant meg a szemem, s közben kapaszkodtam párom nyakába mert eszébe sem jutott lerakni.
- Hmm… majd meglátom… eddig jól teljesítettél! – kacsintott anya az én Jacobomra (méghogy Edward! Az hiányzik még!)
Mikor végül eltávozott a konyhából egy pohár jégkrémmel a kezében újból megcsókolt Brown, de ez fele addig se tartott mint az előző.
- Szerintem lassan megyek. – mondta, majd ajkunk újra összeért – A csajok már nem bírnak magukkal. – jelentette ki, majd egy kuncogást hallottam meg. Egyedül Lili az aki nem bír magával ilyenkor, de ő tudom hogy nem ilyen, hogy egyedül lejön… szóval itt az egész bagázs. Nagyot sóhajtottam.
- Rendben. Akkor… mikor… találkozunk?
- Nos… Holnapután érted megyek és elnyalunk egy fagyit ok? – kérdezte, én pedig csak bólintottam, majd letett végre, s búcsúzás nélkül megcsókolt.
Kézen fogva indultunk ki az ajtóhoz, a barátnőim szeme előtt, mintha ott se lennének, s a búcsúzkodás valami halálfájdalmas volt. Vagy 5 percig csak álltunk egymás előtt fogva egymás kezét, egymás szemébe nézve, mindketten arra várva hogy a másik szólaljon meg, majd mikor már tényleg kínos volt ez az „igenis te szólalsz meg előbb” Gabi megölelte a bátyját , majd kitolta a házból.
- Akkor szia! – mondtuk egyszerre, még mielőtt bezárult volna az ajtó.
Egymás szemébe néztünk, majd felrohantunk a szobámba, s mikor becsuktuk magunk mögött az ajtót az ablakhoz rohantuk hogy lássuk mikor már nincs hallótávolságban.
Egy ideig még totojázott az ajtónk előtt gondolkozva azon, hogy még bekopogjon e, majd mosolyogva megrázta a fejét, és elindult hazafelé. Mikor az ablakomhoz fordította a fejét, a sötétítő mögé bújtunk, és szinte hallottam elfojtott nevetését, majd én néztem ki még egy résnyire meglesve hogy még itt van e, de már messze járt.
Óriási sikítás törte meg a sugdolózást, és Gabi nyakába ugrottam.
- Köszönöm Köszönöm Köszönöm! – ismételgettem, és mindenkit halálra ölelgettem.