6. fejezet Maraton

- Mike! – kiáltottam utána, s én is elkezdtem futni.
Túl gyors. A suliban él futó volt, nem csoda hogy utána hamar kifáradtam. A sírás környékezett de erőt vettem magamon, s elindultam visszafelé, ugyanis elhagytam rég azt a helyet, ahol le kell fordulni az étteremhez. Bánatosan, lehajtott fejjel sétáltam, s közben a forgatási helyszín mellett is el kellett mennem. Akaratlanul is meghallottam a nevet, ami most csak egy lapáttal tett a helyzetemre.
- Taylor ez nem igaz! Mi a franc ütött beléd ma? Na jó 30 perc szünet, addig próbáld magad helyrehozni. - hallottam David ideges hangját, s mintha belém csapott volna a villám.
Több bűntudatot éreztem mint valaha. Lehet hogy az ő kedvét is én rontottam?
Kevesen voltak most a színhelyen, és szerencsére nem az őrült rajongók tolongtak, hanem inkább azok, akik a stáb tagjaihoz jöttek, de ezt nem is csodálom. Ebéd idő volt.

Tovább mentem, s kénytelen voltam átvágni a munkahelye mellett, hisz pont az étteremnél forgattak. Csak tovább lógattam az orrom, míg el nem értem a bejáratot. Akkor felnéztem, s találkozott a pillantásunk, de tényleg csak a pillantásunk. Bár ő lefogadnám hogy mindeddig figyelt, én nem bírtam most mélyen a szemébe nézni. Túl nagy volt a bűntudat, még ha talán nem is én voltam a felelős az ő kedvéért.
Berontottam az épületbe és meg se nézve a választékot, úgy kértem mindenki kedvencét.
Bele tellett egy 10 perc hogy készen legyen a melegítés, ezért úgy döntöttem, inkább leülök és megnézem a holnapi ajánlatot, de ezt nem tehettem meg, hisz a sztárom belépett az ajtón, s leült velem szemben.
- Mit tett veled? – kérdezte rögtön aggódva.
- Megcsókolt és elrohant. – válaszoltam, s elvettem a szeméről a tekintetem.
- De egy disznó!- tört ki hirtelen.
- Semmi baj. Megértem, sőt én vagyok itt a ludas. Nem vettem észre hogy szerelmes belém, pedig szinte minden nap találkoztunk, erre így a szívébe gázolok… rossz feltételezésre jutottam felőle.
- Jaj ne verd magad ostorral! Majd találkoztok még úgyis és akkor minden helyre jön. Legalább nem nyúzom magam hogy először megzavartam az egészet… azt hittem haragudni fogsz, de amikor megláttam hogy ennyire le vagy törve…
- Mi? Jah tényleg! Öh… bocsi… azzal a sráccal minden rendben… járunk, teljesült az álmom, amit neked köszönhetek… tudod azok az aláírások sokat segítettek. Ő a barátnőm bátya, és amúgy haragudhatnék is rád de nem teszem, mert másodjára is elvette az eszem… valójában az egyik barátom miatt vagyok letörve. Azt hittem… öhm… - nem tudtam elmondjam e neki, és szégyelltem is magam hogy ennyire kitörtem előtte.
- Mit hittél? – kérdezte türelmetlenül.
- Ömm… nem ezt nem mondom el. Elítélnél és kinevetnél. Még én is rettenetesen haragszok magamra, hogy feltételeztem is róla ilyet, pedig ő tényleg úgy nézett rám mint aki szerelmes és el sem hiszem hogy nem vettem észre.
- Mit hittél? – ismételte, amitől a szemébe kényszeríttet nézni.
- Azt hittem… izé… hogy ő közénk való fiúként, hogy ugyanazt a nemet szereti, mint mi heten.
A csengő megszólalt, hogy kész a kaja, s rögtön fel is ugrottam, hogy elvegyem a szatyrokba gyömöszölt dobozokat. Amint megfordultam Taylor még mindig ugyanabba a testhelyzetbe, könyökölt mindkét kezével az asztalon, s tenyerei összefonódtak, üresen tekintett az asztalra, mintha egy robot lenne ami csak arra vár hogy bekapcsolják.
Úgy döntöttem még leülök egy kicsit hozzá, így letettem az asztalunk mellé a nylon táskákat, s csak figyeltem barátom reakcióját.
- Szóval… - megköszörülte a torkát, s látszott hogy egy nevetést próbál lenyelni, amiért nem ítéltem el - melegnek hittétek. – nézett újból a szemembe.
- Igen. – mondtam, s lesütöttem a szemem.
Nagy levegőt vett újból, szemem sarkából láttam hogy megrázkódott, s inkább témát váltott.
- Hazavigyelek?
- Inkább ne. A csajokat vihetném hangszálgyógyító orvoshoz vagy ki a fenéhez…
- Akkor elkísérlek egy darabig. – erősködött s bólintva a táskáért nyúltam, de már egy szabad se volt, mert mindkettőt lefoglalta.
Felálltunk, elköszöntünk, és már indultunk is utunkra.
- Nem fognak a rajongók…
- Nem hiszem. Ebéd idő van és ezért van a napszemüveg, és a sapi.
- Tudod én így is felismernélek. – csúszott ki a számon.
- Háh látszik hogy oda vagy értem.
- Nem is! Én Jacobos vagy! Nem bírom egyik sztárt sem a sagából… csak a történetet. – adtam elő teljes odaadással hogy nem érdekel senki, bár nem vagyok olyan jó színész, mint ilyenkor hiszem magam, na meg már régebben elárultam magam, és ezzel csak jókedvet szereztem neki.
- Ahogy gondolod… - mondta, mikor már abbahagyta a heherészést.
Csak békésen mendegéltünk kettesben a tág utcákon, ugyanis szűknek nem nevezhettem az autópálya szélességű, kibővített parkolós, két járdával tágított utcát. Csak némán sétáltunk egymás mellett. Néha megpróbáltam elvenni tőle legalább az egyik táskát, de morogva elhúzta a kezem ügyétől, így beletörődtem, hogy max. csak egy utca erejéig tarthattam a „Ping” feliratú fehér szatyrokat.
- És veled… veled mi volt amikor…
- Amikor nem mosolyogtam a kocsiban? Nos talán az is közrejátszott hogy azt hittem elcsórtátok a mobilom – mosolyodott el olyan Jacobosan, amire én csak egy „hülyének nézel?” fejet vágtam be, és úgy látszik ez is tetszett neki – Na meg kissé késésben is voltam, és tudtam mi vár rám Davidtól…
- A lényegre térnél? Tudod ha a helyedben lettem volna, nem azt a képet vágtam volna… én is kiöntöttem a szívem, te jössz! Kérlek ne kerülgess! – kérleltem, hisz leírt róla hogy nem ez bántja… az meg végképp nem igaz, hogy azért mert tolvajnak nézett.
- Azt hittem nem akarsz velem találkozni többet… - bökte ki végre – nem akartalak megzavarni, és mégis muszáj volt… de mást akartam egyébként mondani, tudtam hogy hol van a mobilom.
- Akkor mit? – kérdeztem kíváncsian, s megállt.
- Megérkeztünk… ennél tovább nem mehetek, mert a barátnőid leszedik rólam a sapim és a szemüvegem, utána meg megkerget a sajtó… - mondta témát váltva, és észre se vettem hogy tényleg most már muszáj átvennem a táskákat, aminek örültem is, meg nem is mert olyan szívesen beszélgettem volna még.
- Mit akartál mondani? – kérdeztem újból a szemébe nézve, vagyis kerestem a szemét a sötét szemüveg mögött.
- Alyson! – hallottam meg kedvesem hangját hirtelen, s mindketten a hang felé fordultunk.
Épp a sarkon állt meg ledermedve, kis pánikot sugározva az arcán, majd közelebb jött, s megállt mellettem.
- Helló! – köszöntötte Lautnert, végigmérve izmos karját… lefogadom azon gondolkozott, ha verekedni támadna kedve milyen viszonyai lehetnének.
- Szia! – egyik kezéből, átvette a másikba is a táskát, és kezét nyújtotta kedvesemnek, aki elfogadta az üdvözlést – Taylor Lautner nagyon örvendek!
- Taylor Brown! – mutatkozott be ő is, majd megfogta a kezem, és láttam, hogy haverom, azt vizslatja.
- Oh szóval te vagy az a nagy álom akiről fecsegett a csajszi. – mosolyodott el.
- Igen az lennék. – viszonozta a mosolyt kedvesem is, de éreztem a feszültséget a levegőben.
Én csak álltam és fejemet kettőjük között ingattam. De jó hogy én csak 173 vagyok ők meg mindketten 180 felett vannak, most olyan kicsinek érzem magam. Úgy magasodtak mindketten felém mint Hádész és Zeusz… csak nem tudom eldönteni hogy melyik, melyik, de az biztos hogy mindketten isteni jól néznek ki.
Csak némán álltunk, az én nyakam már fájt attól hogy folyton felfelé kell néznem, és hogy itt rázom a fejem össze vissza a két fiú között, de ők mintha itt se lettem volna, úgy néztek farkas szemet.
„Farkas szemet néztek” Tök jó… az én farkasom és az Saga farkasa. Ki tudja, talán lehetnének tesók is lehetnének…
Mosolyogva játszottam el ezzel a gondolattal, mikor az egyik Taylor megszólalt.
- Nekem mennem kell vissza dolgozni. – hangzott a hideg hang.
- Rendben. Nos… akkor holnap. – mondtam, és elvettem tőle a táskákat, ő csak bólintott, majd elköszöntünk egymástól, és indult is vissza.
Kedvesem el akarta venni tőlem a táskákat, de nem hagytam magam… eddig is mással cipeltettem, most már én is akarok valamit vinni a ruháimon kívül. Ő csak elmosolyodott, mikor első próbálkozásra nem sikerült neki, de nem adta fel. Újból érte nyúlt, de túl makacs voltam, így inkább csak átölelt, és megjutalmazott újból a csókjával, amitől újból elfelejtettem hogy létezik más is ezen a világon, majd mikor hosszú csókunk vége szakadt nem találtam semmit a kezemben.
Morcos tekintettemet látva kedvesem ijedten meredt először rám, majd amikor megpróbáltam elvenni tőle a táskákat, elkezdett futni.
- Jaj ne már! – kiabáltam, és én is utána eredtem, pedig még félig se pihentem ki az előző maratont.
Minden esetre összeszedtem az eddig gyűjtött erőmet és mindet felhasználva futottam egy fiú után, pedig ez pont fordítva szabályos, de kit érdekelnek a szabályok nem igaz?
Pár lépéssel járt előttem, s mikor úgy éreztem teljes a siker, bekanyarodott, és véletlenül továbbfutottam, amikor észevettem hogy beszaladt a nyitott ajtón.
- A fenébe! – suttogtam magamnak és visszafordultam, én is berohanva az ajtón, de amint utolértem a nappaliban, ledobtam magam a kanapéra, és szaporán vettem a lélegzetet.
A gyomrom korgott, energiám a minimumra csökkent… már azon se csodálkoztam volna, ha levegőt venni se lenne erőm, de ez rutin művelet a testemnek, így megúsztam fulladás veszélyt.
- Ennyire kifárasztottalak? – kérdezte lehuppanva mellém.
- Áh dehogy! Még élek! – adtam ki a hangokat, a szám nem mozgott, csak a nyelvemet forgattam, s hozzá dőltem.
- Mike? – kérdezte rögtön Mendy amint lejött az emeletről.
- Ömm… - összeszorult a gyomrom, s vacakabbul éreztem magam újból – Valami dolga támadt, és elszaladt – nyögtem ki a kis füllentést, és próbáltam most nem rá gondolni, miközben kedvesem karjaiban feküdtem fáradtan.
- Áh megjött a kaja! – vette észre Lili, és rögtön a földön fekvő dobozokhoz kapott.
- Nekem is! – nyöszörögtem, de csak annyira volt erőm, hogy jelentkezzek, hogy én is kérek.
- Csak megmelegítem. – fordult vissza felém barátnőm, s mindenki ment a saját… feje után, ugyanis dolguk nem igazán van.
Én tovább feküdtem, és hallgattam kedvesem szívének dobogását, ahogy vadul kalapál, s közben fejem a mellkasával emelkedett, majd elkezdte cirógatni a karomat, s belebizsergett mindenem. Olyan kényelmesen éreztem magam, mintha egy örökkévalóságon keresztül ebben a nyugalomban lehettem volna. Mellkasa mintha ringatott volna, a gyors tam-tam pedig altatódalként hatott rám. Teljesen belemerültem ebbe a nyugtató, kedves hangba, s most már kezdtem megérteni Edwardot. Nem tudnám elhagyni őt, még ha másnál jobban is járna. Ő az én bevésődésem.
Mosolyognom kellett arra a gondolatra, hogy úgy éljünk mint Sam és Emily. Jaj olyan szép lenne az egész. Látom magam előtt, ahogy nagyiként az unokáimat figyelem, ahogy 4-5 évesen játszanak kint a kertben, s közben mellettem Taylor Brown őszülő hajjal ugyanúgy nevetgél, mint én, miközben papás mamást játszanak.
A csengő megszólalt.
- Majd én nyitom! – kiabált Szirén, s az ajtóhoz rohant.
Én mit sem törődve vele ki sem nyitottam a szemem. Biztos Mike jött meg, de neki is be kell látnia hogy már kiválasztottam a másik felemet, és az nem ő. Na tessék most meg Bellát értettem meg. Lehet ennél szörnyűbb dolog a világon , hogy olyan kitalált személyeket értek meg akiket nem igazán szívlelek?
Nagy sikításra pattant ki a szemem, majd követték a többiek is sikoltozni kezdtek.
- Jesszus mi történt? – kérdeztem rémülten.
Felálltam hogy jobban lássam ki jött, de semmit nem vettem észre, majd közelebb futottam és megláttam valakit, akinek nem itt lenne a helye.