5. fejezet Ez a szerelem...

Egy kis meglepetés annak köszönhetően, hogy 1000 látogatóm volt már! Még egyszer nagyon szépen köszönöm!!!

- Úr isten!! Izéé… meg tudom magyarázni! – ordibáltam már szinte hisztérikusan az ijedtségtől, és attól hogy éreztem… az életemet kockáztatom… vagyis a jövőmet.
- Tényleg? Akkor halljam! – mondta fél mosollyal az arcán.
- Nos tudod az úgy volt… - kezdtem, de nem tudtam hogy folytassam. Valamit muszáj kitalálni… valamit amit elhisz.
- Jójó… elég nem kell! – mondta kacagva, karba tett kézzel – Nyugi semmi baj! Csak azt nem értem hogyhogy…
- A munkám az oka mindennek. – válaszoltam letörve, s orromat lógattam.
- Jaj igen. A húgom odavolt hogy kapott aláírásokat. De nem vagy semmi… te nem inkább az az ájulós típus vagy?
- De… Én sem tudom mi történt… vagyis tudom, nem vagyok bolond, – hadartam és éreztem hogy megint hisztérikává válok - csak olyan nehéz elhinni. – váltott a hangom pár fokkal halkabbra, s letörtebbre.
Csak álltunk egymás előtt. Én rá se bírtam nézni. Féltem hogy elítél, hogy úgy hiszi hazudtam. Csak a földet bámultam bánatosan, és azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld.
- Na ne lógasd az orrod! Semmi baj. Megértelek. Nem vagyok olyan mint a húgom. – mondta, s a vállamra tette a kezem.
Kénytelen volt lehajolni hozzám, hogy a szemembe tudjon nézni hisz legalább két fejjel volt magasabb.
Mikor szemem sarkából megláttam hogy olyan közel van az arcunk, hogy akár rögtön le is kaphatnám nagy késztetést éreztem a felől hogy most azonnal eltoljam magam tőle, még mielőtt meggondolatlanságot tennék, de mégsem tettem, csak ráemeltem tekintetemet, s észrevettem hogy mélyen a szemembe néz, majd az arcát egyre közelebb nyújtja az enyémhez, és én se ellenkeztem.
Mikor már csak talán 3 centi választotta el ajkainkat, becsuktam a szemem, s hagytam hogy a többi érzékszerven dolgozzon. A szívem hevesebben vert mint bármi máskor, a légzésem szaporább lett, s a lélegzetünk taszították egymást, de ajkaink mágnesként húzták egymást magukhoz.
- Als!! – Hallottam meg egy ismerős hangot és úgy éreztem most azonnal hozzávágnék valamit a kocsijához. – Bocsi. Csak nem maradt nálam a telefonom?
Eltávolodtam a legcsodálatosabb lénytől, akihez most oly közel voltam s elkezdtem tapogatni az összes zsebemet.
- Bocs de… - megakadt a lélegzetem miközben találkozott a tekintetünk. Azzal a gyönyörű barna szemeivel olyan hivatalosan, olyan… nem is tudom mit láttam benne. Alig lehetett kivenni a komoly arckifejezés között valamit. Talán bánat, vagy csak időhátrány? – az oldalsó zsebbe tettem. – válaszoltam, s rögtön megnézte.
- Kösz. Na szia és még egyszer bocsi! – mondta ridegen és rám se nézett, rögtön ráhajtott a gázra, s közben tárcsázta a számot.
Visszafordultam életem állítólagos értelméhez, de az ő szeme valahogy nem nyugtatott most meg. Miért? Hisz mindig is erre vágytam. Most itt van előttem, mégsem ezt akarom. De akkor mit? Mi vidítana most fel?
A kérdések csak úgy morajlottak a gondolataimban úgy, hogy már meg is fájdult a fejem.
- Hol is tartottunk? – szólalt meg kellemes hangján az előttem álló személy, s a szívem újra hevesebben dobbant, de most nem volt az a borzongás.
- Azt hiszem… - nyújtóztam fel hozzá, s átkaroltam a nyakát. – Itt. – tudósítottam és úgy döntöttem, nem hagyom hogy egy kis antiborzongás megállítsa a pillanatot.
Lehajolt hozzám, hogy ne kelljen nyújtóznom, s a hajamba túrt hátulról.
Ajkunk mohón érintették egymást, s örömmel köszöntötték a másikat. Egy pár percre teljesen elfelejtkeztem arról hogy létezik más is kettőkön kívül. Csak én és Taylor Brown voltunk semmi más.
Vadul öleltük egymást. Kezem feljebb csúszott a hátán, és én is a hajába túrtam. Bár alapból szinte levegő se juthatott közénk, mégis egyre közelebb és közelebb húztuk egymást.
Be kell ismerni, iszonyú jól csókol. Azt szeretném hogy sose érjen véget, de mégis véget ért.
- Uhh. Te aztán tudsz. – mondta szapora lélegzetek között.
- Te sem vagy rossz. – mondtam kipirulva, s minden mást elfelejtettem ami pár percel ezelőtt történt – Akkor…?!
- Igen! Már rég fenem a fogam rád. A húgom volt az aki utalt rá hogy te is…
- Igen… - vágtam én is ugyanúgy a szavába, s újból magához húzott, s ajkaink újra találkoztak.
Ez a csók kevesebb ideig tartott, de a kezünkben folytatódott. Összekulcsoltuk a kezünket, s úgy indultunk tovább hazafelé.
Legalább 10cm-rel a föld felett lebegtem végig hazafelé, csókját még mindig éreztem ajkaimon, ami még mindig bizsergett a boldogságtól, egész testemmel együtt. A szívem is még mindig hevesen vert. Még nem vagyok hozzászokva ehhez az érzéshez… jártam már más srácokkal, de olyannal még nem akit ennyire akartam volna. Valóra vált egy álmom, ami annyit tett hogy a város egyik legjobb pasijával járok, akit elég sokat meg akarnak szerezni, de ő mindet elutasította, miattam. Nem is sejtettem hogy tetszenék neki. Mindig úgy nézett rám mint másra, de mégis valahogy odaadóbban… vagy nem is tudom.
Elkezdtem remegni amikor megláttam a házunkat.
- Nyugi! – bíztatott, s erősebben szorította a kezem – a csajok már tudják hogy összejöttünk… úgy zártak ki az ajtón hogy menjek utánad és mondjam meg neked.
- oké… - cincogtam, s nagy levegőt vettem.
Tettem egy lépést, és ott ragadtam. Taylor is megállt velem együtt, de látta rajtam hogy nem fogok semerre mozdulni, így felkapott a karjaiba és úgy vitt tovább.
- ÁÁ!! Ne! Lécci! Ne csináld! Megyak a saját lábamon csak tegyél le kérlek! – kiabáltam torkom szakadtából, de mintha meg sem hallotta volna, vitt tovább és mikor az ajtóhoz értünk…
- Kinyitnád? – képes volt megkérdezni, de én makacs módjára tovább rinyáltam hogy tegyen le és akkor kinyitom neki szívesen, de inkább csak megvonta a vállát, s ennyit mondott – Kapaszkodj! – utasított és megpróbált csak az egyik kezével tartani, amitől újból óriási sikítással tettem próbára a dobhártyáját, de csak pár másodperc volt, és két kezében tartott újból, a lábával belökte az ajtót, és minden szempár ránk meredt, amit inkább nem akartam látni, így Gabi bátyának a nyakába bújtam – megérkeztünk! – tudósított mindenkit, és legszívesebben vámpírrá váltam volna, had égjek el a napfényben.
- Sziasztok! - köszönt mindenki egyszerre.
- Mi a baj Alyson? Rosszul vagy? – kérdezte Gabi.
- Valami olyasmi… - nyöszörögtem szerelmem nyakába, amit szerintem csak Tay hallott, s éreztem ahogy elmosolyodik.
- Kutya baja. – éreztem ahogy rázkódik a nevetéstől, s én még jobban szorítottam magam kedvesemhez, elbújva a többiek elől, akik most bizonyára jót kuncognak rajtam magukban.
Újból elindult az egyetlen lény aki számomra létezik, és éreztem hogy a nappali felé visz.
Letett a fotelba… vagyis inkább leült velem a fotelba mert a letétel nem sikerült, ugyanis úgy kapaszkodtam belé mint kismajom az anyjába, amin úgyszintén jót kuncogott, majd inkább hagyta hogy tovább használjam pánikszobának, és beleültetett az ölébe. Olyan gyereknek éreztem magam, és hirtelen bevillant hogy talán ez nem tetszhet neki, ezért egy kicsit eltávolodtam tőle és próbáltam leülni mellé, de nem engedett. Értetlenül meredtem rá, hogy most miért ne szabadítsam meg a kellemetlen súlytól, és ő olyan elvarázsolva meredt rám hogy normális esetben elmenekülnék, de nem tudtam megtenni. Ledermedtem teljesen, s én is csak figyeltem ahogy a szeme ide oda cikázik, pontosan megvizsgálja minden szegletét az arcomnak, majd a szemem megakadt az ajkaimon, s újból közelebb nyújtotta az övéit. A szívem a torkomban dobogott, egy pár másodpercig nem tudtam venni levegőt (azt hittem megfulladok), és csak vártam hogy ajkaink összeérjenek, kővé válva, s mikor megtörtént… ugyanúgy ültem, pontosan abban a testhelyzetben, meg sem moccanva. Ő csókolt, de nekem még nem jutott el a tudatomig mit csináljak, s mikor már vette volna el az ajkait az enyémtől, mohón kaptam hozzá. Féltem hogy elveszítem ha most ezt nem teszem, s merítettem egy nagy kanál bátorságot, s mindenki előtt csókolóztunk. Kicsit remegtem, az izgalomtól, hogy vajon mit fognak szólni ehhez? Mit fognak szólni a Taylor szülei? Az oké hogy kedvelnek állítólag, de lehet nem úgy néznek majd rám mint eddig.
Mikor úgy éreztem most már tényleg elég, elhúztam az ajkaimat, s a tenyerem, mi tudatlanságomban az arcára csúszott, megsimogatta azt a tökéletes arcát, majd még egy puszit nyomtam szerelmem pofijára.
- Igen járunk! – csúsztam le Taylor mellé a kanapéra, s komoly tekintettel végigmeredtem a közönségen.
Mindenki némán állt és nézett. Lilin és Emilyn látszott hogy legszívesebben dőlnének a nevetéstől. (Mi ezen olyan nevetséges?)
Szirén és Szara csak kedvesen mosolyogtak, Gabi pedig kimutatta a foga fehérjét is, és jól ismertem… ez az az „Én megmondtam” mosolya.
Mike is grimaszolt valami mosoly félét, de inkább ez olyan volt, mint amikor nevettetnek és közben pedig pisilni kell.
Egyedül Medyson állt hitetlenül… valami nagyon nem stimmelt. Általában ő szokott az lenni amikor valami sikerem van hogy szinte jobban örül mint én, de most inkább le volt törve, mint mosolygott.
Az ő ábrázatára meredtem, és próbáltam megfejteni mi lehet vele. Miért vág ilyen kifejezéstelen arcot? Miért nem örül annak hogy elértem az álmom? Az oké hogy nem az a nagy puszipajtások Taylorral, de ugyanúgy áll hozzá mint Mikehoz, ugyanolyan barátok mint vele.
Bűntudatom támadt hogy valami rosszat csináltam, és most már inkább tűntem bánatosnak mint sikeresnek. Hál’ égnek ezt észrevette és magához kapott, így óriási mosoly ült ki az arcára, s máris jobban éreztem magam. Bár jól ismertem, hogy ez csak valójában álca a valódi érzéseitől, azért jól esett hogy mosolyog és komolyan elhittem hogy örül neki, még ha tudtam is hogy nem repes az örömtől.
- Gratulálunk! – mondta kis észrevehetetlen kétellyel a hangjában és felém jött megölelni.
- JaJa! És Szívesen! Remélem nem lesz máskor is! – nevetett Gabi, aki úgy szintén elindult felénk.
Lassan mindenki halálra nyomorgatott, és arra gondoltam hogy mi lesz ha eljegyez… ha persze addig eljutunk, amit szívből remélek, s mikor végre megszabadultunk a nyomortól kedvesem újból közelebb jött felém (ugyanis hogy lehetne csak kanapén ülve mindenkit végigölelgetni…) s átkarolta a derekamat, amire viszonzás képen hozzábújtam.
Olyan volt, mintha egy boldog család lettünk volna. Az ölelgetés kb. úgy fél óra volt, s meg kordúlt a gyomrom, amire észrevettem hogy ma még nem ettem semmit, és lassan dél.
- Úgy hallom itt valaki nagyon éhes! - hajolt le hozzám egy puszit nyomva arcomra
- Hát… talán egy kicsit. Elmegyek veszek valami kaját…
- Mehetek veled? – kérdezte a hátam mögül Mike, amin kicsit meglepődtem. Kedvesemre néztem kérlelően, s ő egy sóhajjal beleegyezően bólintott.
- Vigyázz rá haver! – bökte oldalba barátunkat, aki csak úgyszintén bólintott.
Elindultam az ajtó felé, levettem a táskámat az akasztóról, majd már indultunk is a kínaiba.
- Tehát… akkor Taylorral… akkor most ez komoly? – kérdezte aggodalommal a hangjában.
- Igen. És Annyira örülök! Szebb dolog nem is történhetne velem.
- Aha. – nyögte ki kissé letörve, ami gyanús volt.
- Mi a baj?
- Semmi semmi. Csak féltelek. Annyian szeretnék Taylort magukénak…
- De eddig mindig mindenkit elutasított, kivéve engem. – vágtam a szavába védekezésképen.
- Biztos nincs valaki más akire vágysz?
- Ki más lenne? Tudod jól hogy alig ismerek normális pasikat, és ő az egyetlen aki az.
- Kösz szépen ez fájt! – förmedt rám, s hirtelen eszembe ötlött hogy ő is az valójában.
- Na meg persze te. De te más vagy! Te a legjobb barátnőim közé tartozol. – mondtam kedvesen.
- Ja… tényleg. Én vagyok a +1 a csapatban.
- Úgy van! – mosolyogtam rá, s ekkor vettem észre hogy valami nagyon bántja. - Nem… nem szeretnél a csapatba tartozni? – kérdeztem letörten, és megállt, most már ő is a szemembe nézve.
- Na ilyenre ne is gondolj! Csak… több szeretnék lenni, mint „1” ember a csapatból.
- Ugyan már Mike. Hisz te is közénk való vagy… attól még hogy te vagy az egyetlen más nemű köztünk, ugyanígy hozzánk tartozol.
- Igen… de tudok róla hogy az a hír járja hogy meleg vagyok. De ezt honnan veszitek? – kérdezte és most ledöbbentem.
- Nem vagy az? De…
- Igen nem vagyok az! És szeretnék egy normális barátnőt, aki olyan mint te. Valójában ez is zavar ebben az egészben.
- De hát akkor miért nem mondtad? És mióta tudod?
- A kezdetektől.
- De miért nem szóltál? Akkor úgy is bántunk volna veled. Nem csodálom hogy mindig próbáltál férfiasabb lenni… de ha… ha tudtuk volna nem ráncigáltunk volna el folyton… jesszus….
- Nem azzal semmi bajom nincs, csak… szeretnék valakihez tartozni – nézett mélyen a szemembe, s máris megértettem.
- Akkor járj el egyedül bulizni… mellettünk nem csoda hogy nem találsz senki olyat aki úgy nézne rád, hogy csak ő legyen barátnőd…
- Jaj Alyson! Ne csináld már hát nem érted!? – kérdezte, s közelebb húzott magához.
Az ajkunk összeért és megértettem mi a fene baja, van… ő egyre hevesebben és hevesebben csókolt, de én nem tudtam visszacsókolni. Csak hagytam hogy tegye amit akar, s közben cikáztak a gondolataim. Mike szerelmes belém… akkor azért volt mindig olyan rendes velem… azért kötődött mindig hozzám jobban. Nem azért mert én voltam az egyetlen majdnem épeszű a bandában, hanem mert úgy szeretett mint még senki más, s közben vissza kellett magát fognia, hisz tudta hogy úgy tekintek rá mint legjobb barátjára, s közben inkább Taylor helyét foglalta volna el legszívesebben, akibe feltétel nélkül, és visszavonhatatlanul szerelmes voltam. [ezt vajon honnan szedhettem? Hmm olyan Twilight hangulata van ennek az utolsó pár szónak nem? XD]
Mikor végre hagyott levegőhöz jutni kinyitotta ő is a szemét, s bocsánatkérően nézett rám.
Nem voltam rá mérges, és inkább nekem kellett volna bocsánatot kérnem hogy mindeddig ezt nem vettem észre.
- Bocsáss meg! Én… - szemei cikáztak, ahogy a két szememet fürkészték, majd elengedett, s az arcomat fürkészte.
Egy perc elteltével, miközben mindketten kővé váltunk, ő életre kelt, s akkor vettem észre hogy az arcom iszonyú bánatos. Ő elfutott, de nem akartam hogy elmenjen.