majd ez után munka után felteszem azt, amit sajnos csak szavakkal tudom bizonyítani (vagy úgy se) régebben volt egy Crystal nevű blogger, akinek úgyszintén jelentkeztem a pályatára, és ott második lettem... de sajnos ő valamilyen ok(ok)nál fogva elment a bloggerről :/ Biztos vannak páran akik ismerték őt. :(
Nos akkor... Az 1. helyezetes pályázatom :
Ajánlott számok:
Nickelbak- Never Gonna Be Alone
Crystal- Mama
1993-ban
- Gyászoló testvéreim, barátaim! Földi életünknek vannak olyan helyzetei, amikor úgy tűnik, hogy feleslegessé válik minden szó, minden emberi beszéd, s ilyenkor a szavak nemcsak hogy feleslegesek, de sokszor fájdalmat is okoznak. Fáj annak aki kimondja és fáj annak, aki hallgatja. Lelkünkbe tépnek, szívünkbe hasítanak, amikor a valóság fájdalmat okoz, mert megváltoztathatatlanul sebet ejt bennünk. Ezek a sebek bennünk vérzenek és ezért nem lehet bekötözni, nem lehet kötszerrel, kenőccsel ápolgatni, gyógyítgatni őket. Vannak orvosságok, amelyek többé-kevésbé enyhítik, elviselhetőbbé teszik ezt a kínt, hogy együtt éljünk lelki sebeinkkel, de ezek csak még jobban tönkre tesznek minket. Lelki sebeink egyetlen orvossága nem más, mint az idő. Az idő az ami, ha nem is gyógyítja, de elviselhetőbbé teheti belső láthatatlan, de mégis fájdalmasan lüktető kínjainkat.
Lelkünk örökké zajos, mert keresi az isteni célt, hogy mi célra születtünk meg a földi világra, hogy Istennek milyen terve van velünk. Lelkünknek ezt a háborgását csak a békesség csendesítheti le.
Gyászoló testvéreim! Most azért gyűltünk össze, hogy végtisztességet tegyünk eltávozó néhai Juliet Renaldi testvérünknek. Annak az elhunyt embernek a temetésére gyűltünk ide, akinek az életét ti jobban ismeritek mint én, hisz egy családként éltetek vele, sok ideig láttátok mosolyát, és nevetését. Egy néhai embertársunknak a végtisztességén vagyunk jelen, akit én ott láttam késő ősztől kora tavaszig a templom padjában. Egy olya nőnek a temetésén vagyok, akit ha bár rövid ideig is volt csupán alkalmam ismerni személyesen, én is megtapasztaltam a segítőkészségét, hisz ott láttam a volt templomunk újításán a tavalyi évben és láttam lelkesedését ahogy örömmel segített embertársainak. Jól emlékszem, bennem él hangja, amint beszélgettük, hogy amint kész a templom, be kell rendeznünk, majd vele együtt osztoztam ennek az évnek az örömében, amikor megtarthattuk az első misét.
Most pedig itt állunk a gyászoló család mellett. A végtisztességet tevő gyülekezet bíztató együtt érző szeretetével. Szólom a vigasz szavait és egyben megköszönöm Istennek, hogy megismerhettem, ha e rövid időre is ez eltávozó embertársamat. Búcsúzzunk el tőle, mint aki mindig velünk fog maradni a szívünkben, a lelkünkben, ahova életével kitörölhetetlenül beleírta magát és engedjük el, engedjük át őt az oltalmazónak, akinél megtalálja majd a végső békességet. Legyen számára könnyű a föld és számunkra hittel vigasztaló az eltávozósa. Isten legyen vele, Isten legyen velünk! Ámen – szólott a pap, s közben, tán még ő is könnyet ejtette a gödör felett, ahova szép lassan leemelték egy kislány édesanyjának koporsóját, kinek nem volt más, mint szeretett világra hozója, és egy kis bérelt lakás a senki földjén.
24 évvel később /Yume szemszöge
Már 17 éve, hogy elment. Hogy nem tért vissza a munkájából. Azt mondják rák tette ezt vele, de én tudtam, ez nem igaz.
Mindössze egyszer találkoztam a főnökével mikor még gyerek voltam, de annyi is elég volt. Mikor ráordított egyetlen családtagomra, már bújtam is be a gardróbba, s addig nem jöttem ki, míg el nem távozott.
Édesanyám akkor is mindent felkutatott értem, hisz be akart mutatni a főnökének, de nem bújtam ki rejtekhelyemről. A félelem magába kerített akkor teljesen, s összegubózva pityeregtem a szűk helyen a lépcső alatt. Féltem tőle, s még most is félek, hisz anyám helyébe léptem, miután lediplomáztam, s a remény, hogy nyugdíjba ment gyorsan szétfoszlott mikor megláttam az igazgatói székben, de nem tehettem mást. Megfogadtam már akkor, hogy ott fogok dolgozni, ahol ő, asszisztensként.
A telefonom megcsörrent. Josh neve volt a képernyőre írva, s rögtön megnyomtam a zöld gombot, ezzel utat törve a hangjának.
- Szia! – köszöntött azzal a hangnemmel, ahogy még sosem beszélt velem a főnököm.
- Jó napot! Segíthetek? – kérdeztem, majd nagyot sóhajtott.
- Mindenféleképpen be kellene jönnöd. Egy gyilkossági ügy történt a Winston Street-en. – tudósított.
- De hát szabadságon vagyok! Miért nem Lilien veszi most át ezt? – kérdeztem kissé felháborodva.
- Mert te vagy a legjobb! – bókolt, amire csak forgattam a szemem.
- 4 órára vagyok Los Angeles-től! – tudósítottam.
- Mi a fenét keresel te olyan messze? – kérdezte, amire szokás szerint könny szökött a szemembe.
- Hívok egy taxit. – mondtam, s inkább nem válaszoltam.
Letettem a rögtön a telefont, majd tárcsáztam a 303-303-mas számot, s hívtam ide az isten háta mögé egy autót, ami nem kis pénzbe fog nekem kerülni… majd kifizettetem azzal a szeméttel.
Pár óra múlva.
A taxisofőr aztán belehúzott. Alig telt el 2 és fél óra, és a munkahelyemhez értem.
Jól elbeszélgettem a helyes tíz évvel idősebb férfivel ez idő alatt. Megtudtam, hogy most vált el, és hogy kedvel engem, ami kölcsönös, de nem hiszem, hogy ugyanolyan szempontból mint ő. Mi tagadás nem mondhatom azt hogy egy bányarém vagyok. Rengeteget változtam 10 év alatt. Annyit, hogy a főnök úr visszahőkölt mikor azt hitte Juleitt szellemét látja, pedig kicsiként nem lehetett elmondani rólam, hogy az ő lánya vagyok.
Szerinte kiköpött ő lettem, és a régi fotókból én is ugyanezen a véleményen vagyok. Először ugyanolyan durva volt velem mint édesanyámmal. Mindenért ordibált, még az első kávéját is úgy kérte, mintha kutyához beszélne.
- Na emeld már fel a segged kisanyám!! Nem azért vagy itt hogy növeszd a feneket! 5 perc múlva az asztalomon legyen a kávém két cukorral egy tejszínnel és egy másodperccel se késs mert az állásod bánja! NA mi lesz már?! Tapsra vársz! Fél percet elpazaroltál! – hangzottak dühös szavai a fejemben, s legszívesebben felpofoztam volna akkor, de engedelmeskedtem.
Utána már durvább szavakat is használt, de sajnos ott kellett dolgoznom. Megígértem.
Majd mikor megismertem a fiát minden más lett. Fizetésemelést kaptam, és a hangszíne is kedvesebbre változott. Azóta mintha az apám lenne… legalábbis azt mondta, hogy lányaként néz rám, de az én szemszögemből ő nem tartozott a családomba. Örökké gyilkosként fogok rá tekinteni akármit tesz.
- Köszönöm a fuvart! – szálltam ki a taxiból, s kifizettem az 50 dollárt, amit megemlítek majd gyermekéveim megsemmisítőjének.
Mikor beléptem a főkapitányságra rögtön a mosdóba tartott az utam, hisz rendbe kellett szednem magam 2 és félórányi út után.
Mikor megláttam magam a tükörben, nem csodálkoztam túlságosan el. A hajam kusza, a bőröm kissé sápadt, majd végignéztem a ruhámon, s azt is megigazítottam.
Most már szalonképes vagyok még így, utcai ruhában is. Ahhoz már nem volt kedvem, hogy hazamenjek az egyenruhámért.
Majd kiléptem a folyosóra, s ballra pillantottam, ahol épp Penelopé állt meg hirtelen, s fordult vissza futva, és beszaladt az irodámba.
- Ebbe meg mi ütött? – kérdeztem szimplán magamtól, s elindultam dolgozni.
Most mindenki köszönt érdekes módon, még az is akit alig ismerek, és általában egymáshoz se szólunk, éreztem hogy valami nincs rendjén. Mi van mindenkivel?
- Szia Yume! – jött mellém két kedvesebb munkatársam, s elkísértek rövid utamon.
- Sziasztok! Mi történt a dolgozókkal? Mitől lettem ennyire észrevehető? Máskor is jöttem már be így sürgős esetre- mutattam a ruhámra.
- Oh igen de ez most tényleg nagyon fontos, és rajtad múlik mindenféleképpen.
- Ti miért nem oldhatjátok… - a szavam hirtelen elakadt, mikor az irodámhoz értem.
Mindenki bent volt aki számított, s akivel mindig is dolgoztam, de ez az én irodám volt.
- Így nem dolgozok! Nekem kell a hely és utálom ha figyelnek! - tudósítottam szívemnek oly kedves embereit, akik elnevették magukat.
Beljebb léptem, de a szoba közepén Noel megállított, s a derekamra tette a kezét. Oly mélyen nézett a szemembe, hogy belebizseregtem. Mi történt? Születésnapom lenne? Nem! Az szeptemberben van most pedig az április tombol.
Senki se szólalt meg. Csak álltunk egymással szemben, mintha csak mi ketten lennénk a világon, s a szívünk felvette egymás ritmusát.
Majd fél térdre helyezkedett, s felnézett rám, bal kezemet a kezében tartva.
Úr isten! Mi történt itt?? Most úgy áll/ül velem szemben, mint a filmekben amikor megkéri a csaj kezét a pasi. De a csaj mindig elszúrja mert belekotyog vagy beledumál, de én most nem teszem ezt, hisz ez nem egy lánykérés!!
Rémülten néztem rá izgatott helyett, s kíváncsian vizsgáltam csillogó égszínkék szemét, vörös ajkát, miközben apró mozzanatokban látszik, hogy azt fogalmazza mit mondjon.
Nem sokkal utána ajka szavakat formált, s minden érzékszervemmel azt figyeltem, ahogy mozog a szája, majd mikor elhalkult, tekintete kérdővé vált, s én lefagyva álltam előtte, ugyanabban a helyzetben, amiben pár perce voltam.
- Nos? – kérdezte kizökkentve a valóságba és nem tudtam életemben először hogy mit mondjak.
Csak ledermedve álltam előtte, mindenki előtt, s ijedten néztem a szemébe.
Nem akartam senkihez tartozni. Nem akarom hogy bárki hozzám tartozzon! Ha … ha megint elveszítenék egy olyan embert, ki a családomba tartozik nem bírnám ki.
„A válaszom… NEM!” hangzott a ellentmondást nem tűrően, keservesen hallatva magát a gondolataimban, de a helyett, hogy válaszoltam volna inkább elengedtem könnyeimet, hisz nem más jutott eszembe mint édesanyám. Nem mehetek férjhez! Nem tehetem tönkre magam megint. Félek, a haláltól, félek hogy őt is elveszíteném.
Mikor felállt ijedten érdeklődte hogy mi a baj, s közben letörölt egy könnycseppet arcomról, de elfordítottam a fejem, s észvesztve kirohantam két munkatársam között.
Sikeresen elrontottam eme boldog napot, s megint azért, ami már nincs.
Hamar hazajutottam, ahol csak én lehettem, hisz eldugott hely volt, s csak az enyém, de mégis bebújtam egy kis lyukba, mint kicsi koromban, s úgy bőgtem.
Vártam édesanyámat, hogy nyugtasson meg, hogy tegye a vállamra a kezét és azt mondja :
- Semmi baj kicsim! Én itt vagyok veled!
De ez nem történhet lassan 17 éve soha, soha többé. Örökké egyedül leszek, s nem kell más csak ő. Azt kívánom simítsa végig a kezét a vállamon, hogy meséljen nekem a mindennapjairól, hogy mélyen a szemembe nézzen, hogy tanácsokat adjon de mindezt hiába. Hogy kívánhatnék ilyet?
- Könnyen! – hallottam megy egy ismerős hangot majd kinyitottam a szemem, s óriásit csodálkoztam.
- Anya? – kérdeztem könnyeimmel küszködve, s elhatároztam, hogy elmegyek orvoshoz.
- Kedveském! Ne törd össze Noel szívét! – tanácsolta, de tiltakoznom kellett.
- Muszáj! Különben ő töri össze az enyémet.
- Túlságosan is félsz a haláltól! Hidd el ő sosem hagyna el. – jelentette ki, majd eltűnt, mikor kopogtattak.
- Ki az? – kiabáltam.
- Én vagyok az Josh! – hallatszott főnököm kissé szigórú, de szomorú hangja.
Felkászálódtam a földről, majd az ajtóhoz kecmeregtem, s ajtót nyitottam neki.
- Mit szeretne? – kérdeztem hidegen, kissé még mindig szipogva mikor bezártam az ajtót, s összekulcsoltam a karom a mellem felett.
- Csak… Azt szeretném kérdezni, hogy miért? – nézett rám keservesen.
- Megölte az anyámat. – bukott ki belőlem, s erre nagyot sóhajtott.
- Gondoltam hogy így gondolod.
- Túlhajszolta!!! – ordítottam, s megint elsírtam magam.
Összerogytam a fájdalomtól, úgy hasított belém a hiányérzet. Iszonyúan hiányzott, de ez nem segített semmit, nem értem vele mást, csak kínt, és könnyeket.
- Yume! Nem… nem én tettem. – sírta el magát ő is – az igaz, hogy úgy bántam anyáddal mint egy kutyával, de mikor megtudtam hogy beteg…
Hogy merészeli??? Még hogy beteg volt… én meg dúsgazdag vagyok, sőt! Én vagyok a főnököm főnöke!
- Hazudik!! – kiabáltam
- Nem hazudok drágám! Amiko…
- Mosolygott amikor elment hogy megint ugráltassa!!! Mosolygott és azt mondta hogy majd jön amikor ön elengedi!!
- Kedvesem tényleg beteg volt! – sírt, de ez nem volt más csak megjátszás! – csak annyit szeretnék kérni, hogy menj hozzá a fiamhoz! Ne törd össze a szívét!
- Én meg annyit kérek, hogy végre engedje haza az anyámat!!! – kiabáltam, majd kitessékeltem az ajtón, s mikor végre kint volt olyan erővel becsaptam az ajtót, hogy azt hittem kiszakad a falból.
A fájdalom egyre jobban és jobban elárasztotta a testem, s már sírni sem voltam képes. Csak ültem egyhelyben az ajtónak támaszkodva, s közben mint egy élő halott, úgy néztem ki a fejemből.
Anyám megint megjelent a szemem előtt, s bár csak délibáb volt, valahogy éreztem, mikor megsimogatja a karom, s mikor próbálta letörölni a megmaradt könnycseppeket, amik lassan az arcomra fagytak.
Másnap reggel 9 óra
*Píííííp*„Jónapot kívánok itt Yume Renaldi! Sajnálom de most nem vagyok otthon. Ha üzenetet szeretni hagyni nekem, akkor azt mondja el a sípolás után” *píííííp*
- Szia! Figyelj sajnálom ha megbántottalak, vagy túl hamar történt ez a lánykéréses dolog. Tudhattam volna hogy nem szereted a meglepetéseket, hisz sose voltál annyira oda az ajándékokért. Csak annyit szeretnék mondani hogy sajnálom, és maradjon minden a régi vagy nem is tudom. – hallatszott a telefon felől, majd letették.
Nem reagáltam semmit erre, majd jött újból, és újból a szívszorító könyörgés, s mikor már 14 óra lett feltápászkodtam.
Anyám délibábja rám mosolygott.
- Csakhogy felkeltél. Ez a fiú egy jó ideje már lóghat a telefonon. Na! Beszélj vele!
Újból megcsörrent, s 1 perc után már megint kapcsolt az üzenetrögzítő.
- Ebből elég! – kiáltottam és megint elsírtam magam.
Felkaptam a telefont és a falhoz vágtam. Nem akartam hallani többé annak a siránkozását, akit miután elhagyott a legfontosabb ember számomra a legjobban szerettem. Nem akartam hallani a könyörgését, hogy legyünk legalább barátok mert még szép hogy többet is akartam tőle. Nem akartam már semmit, csak véget vetni ennek a kínnak, ennek a minden napi fulladozásnak, ezeknek az emlékképeknek, s az emberi önzőségemnek. Csak egy dolgot szeretnék most már. Megnyugvást találni. Azt sem akartam, hogy szomorúak legyenek miattam, de a félelmem legyőzött, féltem hogy elveszítem Noelt is, hogy vége egyszer az ő életének is, s hogy a mostani kín csak nőne.
Eme délibáb csak jobban növesztette az elkeseredésemet, hisz tudatában voltam, hogy aki itt van, az nem más mint egy szellem, lelkiismeret, árnyéka kívánságaimnak.
Kopogtattak. Megint.
Még mindig keservesen sírva felálltam, letöröltem a könnyeket szememről, s kinyitottam az ajtót. Életem értelme állt előttem, s keservesen nézett rám. Látszott rajta hogy ő is kisírta a szemét, s még ez is rám tett egy lapáttal. Mindezt miattam.
Csak álltunk egymás előtt, de én nem bírtam a szemébe nézni. Nem bírtam arra gondolni hogy mi lenne ha…, hisz utána úgy is a sötét gondolataim árasztanának el, de nem is kellenek ezek a szép gondolatok.
Megint kibukott belőlem a sírás, s szerelmemhez bújtam. Mélyen beszívtam az illatát, s az AXE hatás meghozta a gyümölcsét. Elmosolyodtam, hisz a kedvenc illatomat fújta magára.
- Bocsáss meg! – fújta a hajamba, s az ő arcát is könny lepte el – Nem akartalak megbántani.
- Nem! Ne kérlek! Csak… csak… - akadoztam, nem bírtam elmondani neki azt, hogy mi történt.
- Tudok az anyukádról. És ne félj! Én nem hagylak el soha! – mondta, s ezek a szavak jobban estek most mint bármi más.
Beljebb sétáltunk szép lassan, egyik kezével bezárta az ajtót maga mögé nyúlva, de nem engedett el. Csak szorított magához, az egy fejjel magasabb barátom, s hagyta, hogy kisírjam magam.
Lassan estefelé járt, mikor végre megnyugodtam, s nem szipogtam többé.
Egymás mellett feküdtünk a hatalmas franciaágyon, én a fejemet még mindig a mellkasára téve, s közben cirógatott, játszott hosszú, szőkésbarna hajammal.
„Kérlek!” – hallatszott egy ismerős, női suttogás, s mintha a gondolatomba olvasott volna.
- Igen. – böktem ki, s végre megmozdult pár óra mozdulatlanság után.
A szíve egyre hevesebben vert, de azért megkérdezte.
- Mi igen?
- Szeretnék a menyasszonyod lenni. Mindennél jobban szeretném, ha te a férjem lennél. – könyökültem fel, majd a szemébe néztem, s kíváncsian vizslattam, mit reagál erre.
Felállt az ágyról, majd letérdepelt fél lábára, s újból a bal kezébe fogta a kezem.
Most már úgy reagáltam, mint minden más nő, kinek épp megkérik a kezét. Elmosolyodtam, s az arcom kipirult.
- Yume Renaldi! – kezdte újra gyönyörű beszédét, mit bizonyára a megkérésre írt – Szeretném újra elregélni neked azt a beszédet, mit saját magam írtam… - folytatta, s minden porcikámmal rá figyeltem. Alig vártam, hogy boldogan a nyakába ugorhassak, s azt kiabáljam, hogy „Igen! Igen akarom!” – A fenébe is már. Minek a beszéd? Yume Hozzám jössz?? – kérdezte, s elnevettem magam, majd a nyakába ugrottam, és hevesen megcsókoltam.
- Igen! – szólaltam meg a csók közben – Igen! Hozzád megyek! – jelentettem ki, s a csókunk egyre forróbb lett… majd nem sokkal utána a szoba hőmérséklete is.
Az esküvő napja
Édesanyám halálának az évfordulója.
Ezt a napot választottuk megesküdésre, hogy ő is jelen legyen. Egy törzs szerint ezen a napon a lélek visszatérhet a földre, s megcsodálhatja azt az embert, ki meglátogatja temetése évfordulóján sírját.
Noel még azt is elintézte, hogy a temető mellett esküdünk, hogy ő is láthassa, ahogy elkötelezem magam egy olyan ember mellé, aki mindig velem lesz, s ennek a meglepetésnek most igen nagyon örültem.
A pap, ki 17 évvel ezelőtt feketében mondott beszédet, most fehérben pompázott, s örült hogy végre boldognak láthat, hisz évekig gyászban látogattam meg isten házát, mikor haza látogattam, most pedig sugárzóan boldognak látott.
- Azért gyűltünk itt ma össze – kezdett bele, de nem figyeltem az apró betűre, alig vártam hogy kimondjam az igent, s reméltem hogy anyám látja mindezt. Éreztem, hogy a közelben van. Éreztem, hogy boldog, hogy végre én is boldog vagyok. Évek óta nem éreztem ezt az örömöt. Majd feleszméltem, amikor a férjem megszólalt mellettem.
- Igen! Akarom! – jelentette ki, majd a pap hozzám szólt, s nem kellett volna megkérdeznie eme egyértelmű válasszal válaszolható kérdést.
- Igen! Akarom! – mondtam szinte kiabálva az örömtől, majd elhangzott az a „megcsókolhatja a menyasszonyt” szöveg, s felé fordultam. Szemem sarkából észrevettem egy üres széket.
Oda fordítottam a fejem, s már láttam. Valaki ült ott, azon a széken az első sorokban.
Majd megcsókoltam a párom, s kézen fogva fordultunk a közönség felé, akiknek a fele sírt a boldogságtól, a másik fele pedig fütyülgetett és éjjenezett.
Annak a helynek a tulajdonosa pedig némán tapsolt, s ha tudott volna sírni, hát azt tette volna. Néma, láthatatlan könnyeket eleresztett, majd eltűnt, bólintva, büszkén látva lányát, majd elrontottam a sminkem egy könnycseppel, mi végigpásztázta az arcom, de évek óta először. Örömömben sírtam.
- Örökké veled leszek, míg az örökké meg nem szűnik. – suttogta kedvesem, majd hozzá tette – egy angyal tanácsolta, hogy ezt mondjam! – mosolygott, majd újból megcsókoltam, s ennek a csóknak a szenvedélye bizony egy életre szólt, és még tovább.
És a Véres Égbolt Pályázat.
2. helyezés :
(képes voltam Vámpíros történetet írni XD)
Killiana, Egy Volturi tag szemszöge:
Nem is olyan rég volt az, hogy csatlakoztam a Volturi klánhoz. Meguntam a nomádságot és úgy döntöttem, megállapodok valamelyik családnál vagy én magam csinálok magamnak egyet. Soha nem akartam nagy családot, talán elég lett volna csak egy 3-4 fős csapat az óceánon túl nyugaton. Bár csak alig értem el a 199. évemet, eme testben kiváló nyelvtudásom, és ízlésem páratlan volt. Hogy mit értek nyelvtudáson? Nos, nem tudom hogyan, de értettem minden nyelvet, még azt is, amit még sosem hallottam. Csak a szemébe kellett néznem az illetőnek, aki beszélt és máris lefordítottam arra a nyelvre, amit értek és ez visszafelé is működött.
Az ízlés pedig tényleg érdekes történet, hisz minden magam fajta szinte sóvárog az emberi vér után. Szinte érezhető a levegőben a vágy, amikor egy csapat halandó vonul el előttünk, de én mégsem érzem ugyanazt, mint a többiek… vagyis érzem, csak nem azok iránt, aki én is voltam. Inkább kívánom az állati vért, mint az emberekét. Ezt Aro csodálta bennem, de nem akartam elhinni, hogy csak azért tart becses és eltitkolt kincsének, mert meghagyom neki a finomabb falatokat. Szinte biztos vagyok abban, hogy Elezar a kezes az egészben, hisz mindig úgy tekintett rám, mint valami olyan dologra, amit nem kaphat meg. Majd, amikor elbúcsúztunk, láttam az utolsó pillantását, ami inkább bíztató volt, mint szomorú. Chelsea-n pedig sokáig látszott, hogy próbál egyre jobban kötni a klánomhoz, de úgy gondoltam mindez felesleges, hisz jól éreztem magam itt, ahol végre tartozhatok valahova, még ha katonának is sorolnak be. Harcosnak, földön futónak. De ez mit sem számított az ellen, amit Aro-ról gondoltam. Szinte csodáltam ezt a férfit, hogy a legrosszabb helyzetekben is képes mosolyogni, és mégis bűntudatot érez, még ha egy nagyon aprót is azért, amit elkövet. Az igazságszolgáltatás nekem biztosan nem menne ugyanígy, és sok múlik ezen a személyen az egész fajtámra nézve… pontosabban a három nagyúron, de a másik kettőt sosem láttam olyan derűsnek, mint Aro-t.
Minden esetre a mai napon, valahogy megváltozott a véleményem egész Volturi iránt. Annak a forradalmi vámpírnak – ahogy Aro nevezte – igaza volt. Ez már nem volt más, mint területfoglalás, vagy valami ilyesmi. Keresték az okot, hogy hogyan számoljanak le igazságosan Cullen-ékkel, ők pedig idegesen méregettek minket azon gondolkozva, vajon mikor óhajtunk támadni, s mi is szinte ugyanezt vártuk. Mikor kapjuk meg végre a jelet a támadásra? Ha már meg akarunk ölni valakit vagy valakiket, hát most azonnal tegyük meg, amíg el nem száll a Volturi által érzett büszkeségem, hogy ide tartozom.
Miközben ezen merengtem, és imádkoztam hogy Chelsea képessége felém is eljusson, az érdekes beszélgetés egy percre se szakadt félbe.
- Túl erővel állunk szemben kedveseim – harsant fel Aro dicsőséges szava, amire felkaptam a fejem -, nem számíthatunk külső segítségre. Hagyjuk a kérdést eldöntetlenül, hogy megmeneküljünk? – kérdezte minden családtagomtól, s gépiesen válaszoltunk is.
- Nem, uram.
- Megéri a világunk, hogy esetleg elvesszenek néhányan a mieink közül? – hangzott fel újra egy kérdés, de tétováztam. Mindenki a jól megszokott igennel válaszolt, de én ebben nem voltam ennyire biztos.
- Nem félünk! – mondták egy személyként, de én ledermedve figyeltem a nagyurakat, ahogy végigszántják rajtunk a szemüket.
- Tanácskozzunk! – jelentette ki újra Aro, majd megint sustorogtunk.
Sokan azon gondolkoztak, hogy élhet e egy olyan gyermek, aki félig vámpír, félig halandó. Valamint voltak olyanok, akik azon gondlkoztak, kinek menjenek majd neki a harc közben.
Majd észre vettem, hogy hallhatom mindkét félt. A hallásom eljutott egészen a Cullen családig is, és belesajdult a szívem, amikor meghallottam, hogy búcsúzkodnak. Rájöttem, hogy arra a szeretetre vágytam mindig is, nem erre a bűvöletre, amit mondhatni munkatársam hoz létre. Ez nem igazi kötődés… ez csak kamu. Semmi más. Csak azt akarják, hogy itt maradjunk a Volturival. Kíváncsi voltam, hogy vajon más érzékszervem is ugyanannyira éles e, mint a fülem, s úgy döntöttem kipróbálom. Először is becsuktam a szemem, hogy tudjak koncentrálni, és mélyen beszívtam a levegőt.
Az orromat olyan fenséges illat árasztotta el, amit még talán sosem éreztem. Mi lehet ez a hét fogásos vacsorára emlékeztető illat? Úgy döntöttem, itt az ideje a másik érzékszervem kipróbálásához, ha már ebből kettő 200%-ot nyújtott.
Szememet kinyitottam, nyeltem egyet, hátha a lángolást egy kicsit sikerülne enyhíteni, majd élesen a Cullen család felé koncentráltam. Csak kisebb résekből tudtam szemügyre venni őket, ahogy egymás kezét szorongatják, és bánatos, mégis csodálatos szavakat suttognak egymásnak, míg a tanács tagjai hangosan azon vitatkoznak, hogy hol lehetne rést találni a Cullen család makulátlan életén, majd megláttam a legínycsiklandóbb teremtményt, amit valaha teremthetett az isten. Egy jó nagyra nőtt farkas, hátán egy csöpp kislánnyal, akiről messziről lerítt hogy ember. Hallottam a szíve dobogását is, ami egy kolibri szárnycsapásaira emlékeztetett, majd mellette hallottam több szív dobbanását is, amik úgyszintén hevesen vertek, de nem ennyire fürgén, mint az övé.
A számban összefutott a nyál, a torkomat pedig egyre jobban égette az éhség, s alig bírtam magammal.
Hirtelen minden kötődésem Volturihoz elszállt, s nem sok kellett hogy átfussak a mezőn, hogy éhségemet csillapítsam.
Láttam, ahogy Chelsea és a többi hozzá hasonló, képességgel bíró vámpír egyre jobban összpontosít az ellenfélre. Érezték, s talán mind éreztük, hogy csak pár perc és elkezdődik az összecsapás. Voltak, akik már a versenyszellemtől túlhevülten támadó állásba álltak, s várták a jelet. De, akik le voltak maradva pár lépéssel, – mint én és azok, akik a gyereket nézték – csak figyeltük, mi történik.
A szomjam hamar elpárolgott… szinte semmivé vált a feszültséget megízlelve, ami mindenhonnan áradt.
- Mielőtt szavaznánk… - kezdte Aro mindenkihez szólva – Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy bármi is lesz a tanács döntése, nincs szükség erőszakra – mondta ki egy szuszra, mielőtt lángra kapna, eme lobbanékony levegő körülöttünk, de ránk, katonákra, semmit sem hatott.
- Sajnálatos pazarlás lenne fajunkra nézve, ha bármelyikőtöket is elvesztenénk. Téged, ifjú Edward és újszölött párodat különösen. A Volturi szívesen üdvözölne titeket a soraiban! – jelentette ki és felsorolt néhány nevet, amik olykor-olykor ismerősen csengettek fülemnek.
Az ellenfél meg se nyikkant, csak még hidegebb pillantásokat küldött felénk, és már tudtuk, itt az idő. Mindannyian támadó állásba helyezkedtünk, s a fenségek újra tanácskozásba kezdtek. Már iszonyú unalmas volt megint végighallgatni az egészet, hogy „de az a gyerek veszélyt jelent” vagy „Caius fogd már fel, hogy az csak egy gyerek” és a többi blablabla… már kívülről fújtam, annyiszor elismételték ugyanazt, majd úgy döntöttek, végre hangosabban is képesek beszélni, mint egymás között… bár azt nem tudhatták, hogy mindezt én is hallottam és jelen pillanatban inkább kívántam azt, hogy bárcsak ne hallottam volna.
- A gyermek jövője ismeretlen. Nincs megfelelö érv és ok arra, hogy létezni hagyjunk egy efféle veszélyt. El kell pusztítani a védelmezőivel együtt – harsant fel Caius szólója, amit egy gonosz mosoly követett.
- Én nem látok közvetlen veszélyt – mondta rögtön utána Marcus – A Gyermek egyelőre kezelhető és ártalmatlan. Később még mindig felülvizsgálhatjuk a döntésünket. Menjünk békével! – hangzottak békés urunk szavai.
Hosszú csend állt be, de mi meg sem mozdultunk… eddig döntetlen az állás. Aro szavai a döntő szavak.
A nagyfelség diadalmasan mosolygott, s mi egyre jobban készültünk a támadásra, hisz lerítt arcáról az, hogy végük.
- Aro! – kiáltott Edward Cullen még mindig reménnyel a hangjában.
A megszólított személy néhány másodpercig zavartan tétovázott, majd ugyanolyan töretlenül válaszolt.
- Igen, Edward. Akarsz még valami mondani?
- Talán. – hangzott a szinte nevetséges válasz, s úgy tűnt mintha csak az időt akarná húzni. – Először is, ha tisztázhatnék valamit…
- Természetesen. – mondta udvariasan a nagyúr, s ebből már elég volt. Ez tényleg semmi más csak időhúzás… Caius így is úgy is megtalálja a módját, hogy támadásba lendüljünk.
- A lányommal kapcsolatos veszélyeket abban látod, hogy nem tudod megítélni, miként fog fejlődni?
- Igen, barátom. Ha bizonyosak lehetnénk… ha volna rá garancia, hogy rejtve maradhat, az emberi világ előtt… és nem veszélyezteti a biztonságunkat…
- Vagyis, ha biztosak lehetnétek benne - szinte már nevetséges volt ez a téma… mégis hogy akarnák bizonyítani ennek a gyermeknek a jövőjét, ha nincs köztük az a jövőbe látó? -… hogy pontosan, mi lesz belőle… akkor egyáltalán nem lenne szükség a tanács döntésére.
- Ha volna rá mód, hogy teljes bizonyosságot szerezzünk… Igen akkor nem lenne köztünk vitás kérdés.
- És akkor békésen válnánk el egymástól, újra jó barátokként?
- Természetesen, ifjú barátom. Semmi sem szerezne nagyobb örömöt.
- Akkor van még valami, amit felajánlhatok – mondta, egy diadalmas mosolyt elnyomva.
- A kicsike teljes mértékben páratlan. A jövőjét csak találgatni lehet.
- Nem teljesen. Ritka az igaz, de nem egyedüli.
Mégis mire akar kilyukadni? Mégis, hogy létezhetne még egy ilyen lény?
- Aro megkérnéd Jane-t, hogy hagyja békén a feleségemet? – kérdezte tiszta haraggal a hangjában, amire a felség felemelte a kezét és csitította a támadóinkat, majd óriási mosollyal az arcán megszólalt – Gyere, csatlakozz hozzánk Alice! – kiáltotta, s érezni lehetett a túloldalról áradó szeretetet.
Újból, és újból felhangzott az a név, amit Edward utolsó szóként mondott, s a fák közül feltűnt egy aprócska lányka, mögötte egy szöszivel – mind ketten vámpírok, s biztos voltam benne, hogy az egyikük az a jövőbelátós csajszi – majd mögöttük egy magas, hosszú végtagú nő, rögtön utána pedig egy sötét bordó szemű nőszemély, kissé alacsony kreol bőrű, öket pedig egy sápadt fiatalember követett. A szeretet csak úgy áradt a levegőben, míg a csepp lánykát végig simogatták.
- Alice az elmúlt hetekben maga is tanúk után kutatott, és nem üres kézzel tért haza. Alice miért nem mutatod be a tanúkat, akiket magaddal hoztál?
- A tanúk meghallgatásának ideje lejárt! Aro, add le a döntő szavad! – horkant fel Caius dühösen, de Aro feltartotta a kezét csitítva társát.
A lányka előre libbent, majd bemutatta azokat, akiket magával hozott.
- Ő Huilen, és az unokaöccse Nahuel. – csilingelte, s újból sugdolózásba kezdtünk eme felettébb érdekes családi kapocsra.
- Beszélj Huilen! – parancsolta Aro – Halljuk tanúságtételedet, amelyért idehoztak!
A nő elkezdett arról beszélni, miként született unokaöccse, amire mind síri csendben figyeltünk. Csak az ő hangja volt hallható. Elmondta, hogy anyját megölte fejlődésével, de ő mégis szerette a szíve alatt a fiút és megkérte őt, hogy gondoskodjék róla, s a nő így is tett. Mindenki teljesen lefagyott… mintha szoborrá dermedtünk volna, még akkor is, mikor végzett beszédével. Végül Aro törte meg a halott csendet.
- Nauhel, te száz ötven éves vagy? – kérdezte a nagyfelség, lélegzet visszafojtva.
- Plusz minusz néhány évtized. – felelt a fiú, alig érezhető akcentussal.
A továbbiakban kiderült, hogy nem ő és az a Cullen gyerek az egyetlen. Kiderült, hogy vannak nővérei is, és hogy apja, afféle tudósnak képzeli magát, s abban hitegeti magát, hogy új világot hozhat létre.
Caius idegesen siettette testvérét, hogy végezzünk itt, aztán látogassuk meg ennek a fiúnak az apját, de Aro leintette és így szólt:
- Úgy tűnik, nem fenyeget veszély. Ez váratlan fejlemény, de nem látom semmi akadályát annak, hogy ezek a teremtmények éljenek, tekintve azt is, hogy ezek a fél vámpír gyerekek nagyon is hasonlítanak ránk. – mondta mosolyogva, de érezhető volt a hangjában a letörtség, hogy félő, már nincs miért visszajönnünk.
- Tehát így szavazol? – kérdezte dühösen Caius, de fivére mit sem törődött haragjával
- Igen.
- És ez a Joham? Ez a halhatatlan, aki annyira szeret kísérletezni?
- Talán el kéne vele beszélgetnünk – helyeselt Aro, és az idősebb fél vámpír gyermek is így tett, aki a testvéreit védte.
Aro ünnepélyes arccal bólintott, majd felénk fordult, s óriási mosollyal az arcán – amit mellesleg látszott hogy megjátszott – kijelentette, hogy ma nem harcolunk.
Elnézést kért attól a szerető családtól, hogy ilyen felhajtást rendezett, majd újból bevonult a saját magam vezette katonák közé, s indulásra készen álltunk.
Chelseah nagyon próbálkozott mindenkit még nagyobb kötődésre bírni, de ellenem ez mit sem ért. Egyedül nekem volt bűntudatom, hogy képesek voltunk ide jönni, és ha nem szállt volna inába a bátorságunk, talán most a földön fekvő halottakra dobnánk égő gyufát, akik mellesleg teljesen ártatlanok. Biztos vagyok benne, hogy bár dicsőség érzetünk magasan szárnyalt volna, valahol nekem akkor is fájt volna.
Tényleg igaza volt annak a nomádnak, és most már én is beláttam, hogy nem másért jöttünk, csak a konkurenciát elpusztítani.
- Jane! Látogassatok el Délre! – utasította Aro húgát, s a csapat már ketté is vált.
- Ez bukta volt. - szólaltam meg a felségek mellett.
- Fogd be Kiliána! – mordult rám Ciaus.
- Igaza van. Többet ilyen nem fordulhat elő. – állt mellém Aro.
- Kell lennie valami bűnnek abban a családban. – morogta Caius, és megdermedtem.
A csapat velem együtt állt meg. A nagyurak érdeklődve néztek vissza rám. Caius hirtelen mellettem termett s megpofozott.
- Mi ütött beléd? – kérdezte idegesen, de ügyet se vetetettem rá. Nem akartam ide tartozni.
- Tehát igaz. Csak a dicsőségért jöttünk ide. – suttogtam hitetlenkedve.
Sokan elgondolkoztak azon, amit mondtam, néhányan viszont úgy néztek rám, mintha valami olyasmit mondtam volna, amivel a Volturi ellen szegülök.
- Kedveském! Igazságot jöttünk szolgáltatni, nem öldökölni.
- Igazságot szolgáltatni Jane csapata is tudott volna egyedül… ahhoz nem lett volna szükség a feleségekre is. Csatába jöttünk… ez volt az a bizonyos ok, amiért az én csapatom is kellett. – mondtam szinte megtörten, s közben nem bírtam az eddig oly nagyra tartott személy szemébe nézni. Szinte undorodtam tőlük.
Caius megfogott, s a nyakamnál fogva felemelt. Olyan erősen szorította, hogy éreztem… most lesz vége az életemnek.
- Ne! – kiáltott fel Aro – Túl értékes! – mondta és Caius rögtön el is engedett, én pedig a földre rogytam, s a nyakamhoz kaptam, ami még mindig fájt a szorításától.
Aro rögtön mellettem termett és a kezét nyújtotta segítségért, amit örömmel el is fogadtam… hadd tudja meg, hogy nincs kedvem ide tartozni.
Mikor újból a szemébe bírtam nézni, tekintete a távolba meredt, s még mindig szorította a kezem.
- Menj! – parancsolta – Menj, csatlakozz Cullenékhez! – utasított, s hitetlenkedve meredtünk rá.
- Na de fivérem… - mormolta Marcus.
- Hadd menjen! Menj csak! Hozzájuk tartozol! – mosolyodott el, majd a szemembe nézett kedvesen.
Még egy darabig farkas szemet néztünk, majd végignéztem csapatomon, s a másik két elgondolkozó nagyúr szemébe.
- Férkőzz be a Cullen család bizalmába. – utasított, s többet nem akartam hallani.
Elrohantam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, vissza arra a helyre, ahol kb. egy órával ezelőtt álltam.
Már nem volt senki azon a réten, csak a nagy semmi. Itt már nem rohantam. Csak békésen sétáltam át az ellenség térfelére és egyre jobban éreztem az éhséget. Azoknak a kutyáknak a fenséges illatuk még mindig terjengett a levegőben, égette a torkomat. Akaratlanul is teleszívtam a tüdőmet vele, majd tovább haladtam a célom felé. Így sétálva fél órámba telt, hogy odajussak. Milyen érdekes... egy család, akik szövetkeznek a legnagyobb ellenséggel. És vajon a farkasok ezt hogy tűrik? Bizonyára a törzs ezt nem engedélyezné, de akkor miért?
Mikor megláttam a házat, elfogott egy furcsa érzés. Gyomrom összerándult, s oly sok év után hányingert éreztem. Izgultam, hogy vajon hogy fogadnak. Miként fognak hozzám állni? Haragudni fognak e rám, vagy örömmel befogadnak?
Egyre lassabban vettem a lépteket, majd az ajtó előtt tétováztam. Bár felemeltem a kezem, valahogy mégsem volt erőm bekopogni. Majd, amikor összegyűjtöttem az összes erőm, nagy levegőt vettem, és…
Hátrahőköltem, amikor az ajtó kinyílt. Carlisle állt előttem, és érdeklődve fürkészte az arcomat. Én ijedten tekintettem vissza rá, s bár az arckifejezése kedves volt, mégis menekülni támadt kedvem. Inamba szállt a bátorságom, és semmi esélyét nem láttam annak, hogy befogadnak. Mégis hogy képzeltem azt, hogy egy Volturi tagot csak úgy hipp hopp a bizalmukba fogadnak?
- Segíthetünk valamiben? – kérdezte kedvesen.
- Ömm… izé… én csak…
- Kerülj beljebb - szólalt meg mögöttem Edward hangja. – Rohantunk, amint Alice hívott. – tette hozzá, és már érthető volt, hogy honnan tudták, hogy jövök.
Lassan, félve belépdeltem és körülnéztem. Minden szem rám szegeződött, és megint ideges lettem. Az a szöszi úgy nézett rám, mintha most azonnal rám akarna támadni, Alice úgyszintén. A többiek pedig úgy méregettek, mintha még sose láttak volna magukhoz hasonlót, majd Edward törte meg a már lassan kínos csendet.
- Nyugalom! Ő egyike annak, aki nem szívleli a volt családját. – jelentette ki, én pedig ezt nem véltem igaznak.
Nem az, hogy nem szeretem őket, mert azért szinte hozzájuk nőttem, de így tartottam helyesnek… vagyis inkább nem éreztem magam oda valónak.
Újból a szemem előtt láttam azt a meghitt jelenetet. Azt a szeretet, amit ezen személyek szemében és gesztusában láttam. Csodálatos volt… már szinte fájdalmas egy magamfajtának, aki nem vágyik másra, csak szeretetre.
- Ez elég bonyolult lenne. – szólalt meg hirtelen Edward, és hirtelen kaptam fel a fejem. Észre se vettem, hogy a szomorúság ennyire kiült az arcomra.
- Megértem. Nem is kérem tőletek. Hisz Volturihoz tartoztam – csak már nem volt kedvem odatartozni – mondtam magamban a végét.
- Ezt teljesen megértem. Elég szánalmas dolog volt csak azért eljönnötök. De te… csak azért jöttél ide, mert láttál minket? – kérdezte érdeklődve.
- Persze! Na, meg azért, mert rájöttem, hogy irányítanak. Tényleg aljas húzás volt, amit veletek tettek.
- Volt erőd szembe szállni a nagyurakkal? Caiussal? – kérdezte hitetlenkedve Carlisle.
- Aro csak úgy elengedett. - mondtam ki egyszerűen, majd visszagondoltam a történtekre. Ez tényleg elég érdekes, hogy csak úgy hagyott szárnyalni. Ez nem rájuk vall.
- Úgy van. Valami hátsó szándéka van. – válaszolt Edward és már tudtam.
Rájöttem hogy Aro kémkedéshez akar használni, és hogy majd egyszer visszajön… de nem értettem. Hisz látta Edward gondolatait is, de akkor én miért kellek? Miért engedett el?
Na mindegy. Minden esetre nem maradhatok itt. Nem csalhatom ezt a családot csapdába. Túl kedvesek ahhoz, hogy lángoló tűz pusztítsa a testüket.
El kell mennem.
- Nem! Nem kell. – nyögte Edward, s ijedten meredt az alacsony lányra.
- Maradj! – szólalt meg ő is, és már tényleg semmit nem értettem.
Majd hirtelen bevillant egy kép. Én a nagy felségek előtt. Jane és Alec használja ellenem a képességét és Chelsea sem segít. Bár nem látok semmit, küzdök az életemért. Nem sokkal utána két erős vámpír lefog, majd a fejemet veszik.
Nem volt szükségünk lélegzésre, de hirtelen kapkodtam a levegőt, és a földre borultam, amikor végre vége lett ennek a szörnyűségnek.
Újra és újra lejátszotta az agyam ezt a jelenetet s egyre jobban pánikba estem.
- Mi történt? - kérdezte aggódva Carlisle tőlem, majd a felesége Alice-től, aki úgy szintén a földre borult.
Bár Edward tartotta magát, mégis teljesen lefagyott a tekintete, az új vámpír nyugtatta őt, de nem bírt magához térni.
- Hogyan? – kérdezte alig hallhatóan lélegzet visszafojtva, mintha fulladozna.
Nem tudtam hogy kihez érkezett a kérdés, így rá emeltem a tekintetem.
- Hogyhogy láttad? – kérdezte újból, már végre hangosabban, s érthetőbben.
- Nem tudom. – jelentettem ki.
- Mit láttál? – kérdezte hidegen Dr. Cullen.
- A… a Volturi… - nyögdécseltem, de semmi szükség nem volt rá, hogy megessen rajtam a szívük – Mennem kell! – mondtam, és felpattantam, majd kiviharzottam a házból.
Csak futottam és futottam, messze el akartam kerülni ezt a családot. Tovább kell élnem nomádként és bujkálni, még ha meg is találnak. Talán ki tudnám játszani őket, hisz semmi sem lehetetlen, de nem akartam többé családot. Nekem nem kell az, hogy szenvedjenek a barátaim a Volturinak köszönhetően. Azok a testvérek is. Szörnyű volt, amit Caius Irinával művelt. Megbocsáthatatlan bűn.
- Bocsi kislány, de velem jössz! – jött hirtelen velem szembe egy behemót, majd felkapott a vállára és visszafutott velem.
- Nem! Tegyél le hallod!! - ordítottam, de mintha meg se hallotta volna.
Mikor beértünk a házba, akkor láttam meg, hogy ő is egy a Cullenek közül.
- Nem rohanhatsz a vesztedbe! – szólalt meg csodás angyal hangon Bella.
- Ki mondta, hogy a vesztembe rohanok? Csak el akartam innen menni. Jó nekem nomádként! – förmedtem rá.
- Ja, engedjük csak el! Minek nekünk még egy púp a hátunkra?! – szólalt meg élesen a szőke, aki semmivel sem törődve, csak a falnak dőlt, és igaza volt! Nem leszek gondja ennek a családnak!
- Megvédünk! – jelentette ki Dr. Cullen, de én ebből nem kértem.
- Lehetsz a családunk tagja, hisz… a szemed. – szólalt meg egy olyan hang, amit még sose hallottam.
Hátra fordultam és szemügyre vettem azt a szöszit, aki Alice után jött, mikor még tartott a szavazás. Ez meg ki?
- Jasper Hale – válaszolt a gondolatolvasó, a ki nem mondott kérdésemre és ez már nagyon idegesített. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe. Annyira irritáló, hogy nincs saját gondolatom.
Edward a várt fejet vágta, ami valami olyanhoz hasonlított, mintha citromba harapott volna, és azt kell mondjam, úgy kell neki. Gonoszan rá mosolyogtam… olyan igazi Volturisan, amit Jane-től tanultam el.
- Te vegetáriánus Volturi tag vagy? – kacarászott Emmett.
- Valami olyasmi. – sütöttem le a szemem.
- De… hogyhogy? – kérdezte Esme.
- Nehéz lenne elmagyarázni. – mondtam és most jobban szerettem volna, ha Edward szólal meg. Nem vagyok ugyanis a szavak embere… akarom mondani vámpírja.
Így hát elképzeltem, ahogy Aro-tól engedélyt kérek vadászni, s azt a mámort, amit akkor érzek, amikor egy puma vérét ontom.
Sajnos akaratlanul is éhes lettem ettől a gondolattól, és észrevettem, hogy ebben a házban érezhető az a fenséges illat… annak az ínycsiklandó farkasnak az illata. De hogyhogy a házban érzem? Kutyát tartanak vagy mi?
Edward kacagása törte meg a gondolataimat, s válaszolt.
- Nem hiszem, hogy azokat bármikor is megkóstolhatod kivéve, ha meg akarsz halni – mosolygott, majd elképed arcot vágott – Hihetetlen! Nekünk azoknak a kutyáknak borzasztó szaguk van, te meg erre vágysz? Hát, te tényleg különleges lény vagy – mondta.
- Ízlésficamos vagy? - nevetett fel újra az óriás.
- Nem. Csak neki az állati vér a csábítóbb, az emberekétől pedig undorodik. – válaszolt helyettem Edward, amiért hálás voltam, mert az biztos, hogy én nem így adtam volna a tudomására azt, hogy nincs étvágyam az emberekre.
- Nem semmi. – képedt el Carlisle is.
- Ráadásul… - folytatta az okos tojás – Az imént. Nem hallottam a gondolataid – jelentette ki, s végre a szobában mindenki meg volt lepődve-, Jasper gondolataiban hallottam, hogy nem akartál valamit és kissé mérges voltál rám. De akkor tényleg semmi felőled…
- Akkor ezért!! – kiáltottam fel öntudatlanul, és már értettem mindent Aroval kapcsolatosan.
Én lehetnék a legjobb vámpír. Az előbb Edward gondolatait hallottam. Most meg Bella pajzsát sajátítottam el. Talán… talán ha…
„ha elsajátítana mindent” – hallottam Edward gondolatait, amire mindketten egymásra néztünk.
„akkor nem fájna a foguk Volturinak a különleges képességűekre” – fejeztük be együtt a mondatot, majd kérdően nézett rám.
„Akarod?„
„Ha ezzel segíthetek még szép!” mosolyogtam, majd bólintottunk, és körül néztünk.
Mindenki kíváncsian meredt ránk, hogy mi a csuda történik, majd beavattam őket.
- El tudom sajátítani a képességeiteket. Valószínűleg, ezért engedett el Aro olyan könnyen. Ha Alice és Edward nem csatlakozna hozzánk, akkor én le tudom másolni a képességeiteket, és nem kéne könyörögni. – jelentettem ki.
Egy héttel később
- Nyugi Emmet! Azért annyira nem nagy szégyen. – nevetgéltem rajta, mikor dühösen meredt rám, miután jól földbe döngöltem.
Azt vártam, hogy most aztán jól meg fog kergetni, de e helyett sajnos koncentrálnom kellet. Alice képességét vetettem be nemrég egy jó kis verekedéshez, ami ellen szegény Emmet nem tehetett semmit és ő volt az, aki a földön maradt végül.
Ezt Roselie-vel és eljátszottam, s erre jött Emmet bosszút állni kedvese vereségén.
Először dühösen közeledett felém, majd megállt, és rám mosolygott.
- Tudod mit? Rendben. Akkor hagyjuk inkább az egészet. Ügyes! Jól haladsz! – dícsért meg és éreztem, hogy egész testéből árad a boldogság, s közben gondolataiból azt olvastam ki, hogy őszintén gratulál.
Gyors tapsikolás hallatszott a közönség felől, majd a többiek is elkezdtek tapsolni dicséret képpen, én pedig hajlongani kezdtem.
Olyan jól éreztem magam velük. Èreztem, hogy a családhoz tartozom és egy jó ideje nem is láttam a medálomat, ami azt jelképezte, ahova valójában tartoztam.
Jaj, pedig olyan szívesen maradnék. Nagyon megkedveltem mindenkit. Talán Jaspert legjobban, valószínűleg azért, mert vele töltöttem el a legtöbb időt. Harcolni tanított. Ő volt a tanárom. Eddig is jó harcos voltam, de nem gondoltam volna, hogy lehetek jobb. Az otthoni seregem ezzel a csapattal mit sem tudott volna kezdeni.
Hirtelen bevillant egy kép, hogy Jasper hátulról megtámad, s felugrottam, hogy kikerüljem a becsapódást. A semmiért rettegni kezdtem tőle. Féltem valami miatt, s talán ezen a pajzs tudott segíteni.
- Ahogy gondoltam – mondtam mosolyogva, végre tele bátorsággal és Jasper is elmosolyodott.
Eltűnt a szemem elől és próbáltam koncentrálni. Csak egy helyben álltam védtelenül, mikor eldöntötte, hogy fentről fog a földbe döngölni, és már hallottam is az ágak reccsenését, majd tettem egy lépést előre, s megfordultam.
Elképedtem a mélyedésen, amit Jasper művelt a földben. Ebbe tuti belehaltam volna.
Majd jött egy újabb kép, hogy nekem futva fog nekinyomni egy fának, de újból felugrottam, s inkább a fán maradtam, de ez sem tartott sokáig, mert verge én következtem! Minden harci tudásomat be kell vetnem ellene és nagyon nehéz volt közben koncentrálásra is figyelnem.
Mindössze csak a jövőt néztem, az agyában turkáltam, és pajzsot emeltem magam köré, hogy ne féljek megtámadni, amit úgyszintén ki kellett találnom, hogy fog megtörténni, de úgy látszik ezzel az egy ütéssel most a földre küldhetem. Végre, először a tanárom. Háttal volt nekem, s későn fordult meg.
Egyenesen a pofájába nyomtam a tenyeremet, és hátraesett, én meg rá, majd a másik kezemmel a nyakához ütöttem… volna, de ezzel vége volt a mérkőzésnek. Én nyertem volna mindenféle képpen. Ebből nem szabadult volna ki.
Lemásztam róla, és segítettem felállni. Büszkén nézett rám, de én nem tudtam az lenni.
Hisz ez volt az utolsó csata, amit úgy küzdöttünk meg, mint testvér.
Na, de azért elnyomtam egy mosolyt, s kezet fogtunk, ennek a fejezetnek lezárásául.
- Köszönöm – mondtam hálásan, mégis szomorúan.
Csak egy bólintásra számítottam, de érdekes módon megölelt. Ő nem ilyen. Vagy mégis? Mindegy. Őt is ugyanúgy szeretem mint a többieket, és ez a gesztus tőle most mindennél többet számított. Jól esett a sajnálata, hogy elmegyek. Szomorúság tombolt a Cullen ház körül, ahol minden nap gyakoroltunk, ahol megtanultam leküzdeni az éhséget…
Hirtelen rám törtek az emlékek.
Amikor először találkoztam olyan emberrel, akinek vágyom a vérére, amikor Carlisle megtanított arra, hogy álljak ellen az éhségnek, amikor Jacobbal és a kis Nessivel elmentünk vadászni hármasban. Amikor az egész családdal vadásztam, Emmett viccei, Rosalie nevetése, ami tényleg emlékezetes az egész család számára… s még sorolhatnám, mi történt, míg ebbe családba tartoztam.
Nem akartam elmenni. Senki sem akarta, de mennem kellett. Csak így tarthatom össze őket, és tudom. Én mindig családtag leszek, még ha szembe is kerülünk talán egyszer.
- Akkor… - nagyot sóhajtottam. Nem szeretek búcsúzkodni – További csodás napokat! Vigyázzatok magatokra, és a barátaitokra! – kértem, majd elindultam.
Még a távolból hallottam, ahogy “Sok szerencsét” és “Máskor is szívesen látunk!”-okat kívánnak… nem is beszélve a hangos „Mindig családtag leszel”-ről, amitől sírni támadt kedvem. Szinte utánoztam Esmét, aki anyám volt egy teljes hét erejéig, s tudtam. Neki is többet jelentettem szimpla barátnál.
Már Volterrában
Bátorsággal a szívembe léptem be a nagyterembe. A folyosón végig bámultak, hogy hogy kerülök én ide, mikor a Cullen családhoz szegődtem. S mikor a tekintetem találkozott Aro-éval, óriási fájdalom járta át hirtelen testemet, s a földre hulltam.
Jane-t vettem észre, ahogy egyre közeledik felém gonosz mosollyal az arcán, s émelyegni kezdtem.
- Alec. – mondtam magamnak.
Erőt vettem magamon, s koncentráltam Bella képességére. Nem sok idő kellett, hogy sikerüljön létrehozni a magamnak állított pajzsot, s egyre jobban körém vontam. Még mindig homályosan láttam kicsit, de ez pár perc múlva el is állt, hisz nem tehettek ellenem semmit. Csak mosolyogtam Jane arcát látva, ahogy elképedten figyeli, képessége hatástalan, majd újra Arohoz fordultam s egyre lelkesebben közeledtem felé.
- Mit ártottam önnek uram, hogy rögtön rám támad? Nem árultam el Volturit! Visszatértem! – kezdtem bele kis haraggal a hangomban.
- Hátat fordítottál! – hallottam Caius hangját, majd rögtön bevillant, hogy rám támad, így kikerültem minden próbálkozását, majd végül hátrakötött kézzel végezte. Végre büszke voltam magamra. Dicsőségteljesen meredtem Aro hitetlenkedő ábrázatára, majd az elmosolyodott.
- Igaza volt Elezarnak. Reménykedtem, hogy hamar rá jössz, mit akarok.
- Már az első naptól tudtuk. – dicsértettem családom, amire Aro meglepődött.
Kezét nyújtotta, s nem láttam semmi hátsó szándékot. Nem láttam mit akar, miután megtudta minden gondolatom, s így elfogadtam a veszélyt.
Mohón zárta a jobb kezemet két tenyere közé, s bevallom jól esett ez a kis masszázs, ami művelt.
Egy percbe se telt bele ezt az egy hetet végigfuttatnia, majd finoman elengedte a kezem.
- Boldog voltál – jelentette ki.
- Úgy van – helyeseltem, de nem értem mire akar kilyukadni.
- Szívesen visszatérnél Cullenékhez igaz? – kérdezte újból, majd láttam a gondolataimban az én álmom.
- Igen. – válaszoltam.
- Akkor kötnék egy ajánlatot. – jelentette ki jószívű felettesem, s a gondolatától legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de ez igen illetlen dolog lenne – Visszatérhetsz – kezdte, és most jön az hogy de… - viszont amikor szükségem van rád…
- Repülök! – kiáltottam, amitől rögtön el is szégyelltem magam… biztos voltam benne, hogy ezt Alicetől vettem át.
- De ha valami olyat látsz, amitől veszélyben lennénk… – mondta végül, mintha az előbb nem is történt volna semmi – szeretnélek akkor itt látni, de rögtön. – fejezte be, én pedig nem bírtam magammal.
Megöleltem azt, aki mindig is királyom lesz, és példaképem, majd elhúzódtam tőle bocsánatot kérve, s hálálkodva.
- Most pedig eredj! – utasított, s már a teremben se voltam.
ui.: Edward szemszöge:
Mikor elment, még valahogy éreztem, hogy visszatér. Mindenki nagyon megkedvelte Killiánát, mintha már több hete ismertük volna. A kicsi Renesmee-n sem láttam azóta mosolyt. Elhitettük vele, hogy még visszajön, hisz még túl kicsi ahhoz, hogy ezt megértse. Túlságosan is megszerette. Volturi tag létére, jobban tudott szeretni, mint bármelyikünk, de ő hozzájuk tartozott. Látszott rajta az is, hogy gyűlölni is ugyanúgy gyűlöl, mint ők és az illata, maga a beszéd stílusa is ugyanaz. Ha… ha akkor nem csatlakozik hozzájuk… vajon akkor ő milyen lenne most?
- Apa mi a baj? - érintette meg az arcomat a lányom, s láttam a saját arcomat, miközben rajta gondolkoztam. Kétségtelenül szomorú voltam.
- Semmi kicsim. Semmi baj – nyugtattam, majd felkaptam, s magamhoz öleltem.
Killiána járt az eszébe neki is, majd megkordúlt a gyomra.
- Eljössz velem vadászni? – kérdeztem mosolyogva, de ő csak a fejét rázta, majd az arcomra tette a kezét, s tudomásomra hozta, hogy csak vele akar, s hogy megvárja, míg ő is eljön. – Nem! Addig nem várhatsz – mondtam egy sóhaj közepette.
- Miért? – kérdezte csodálatos hangján.
- Mert…
- Mert most dolga van – lépett be feleségem a szobába, szavamba vágva – Velem eljössz? Jacob már nagyon éhes, és nem akar nélküled enni.
A kicsi lányunk elgondolkozott mindezen, majd bólintott, s kezét Bella felé nyújtotta, aki örömmel a karajaiba vette, s már itthon se voltak.
Killiana Szemszöge:
Már nem sok volt célomtól. Éreztem a csodás farkas illatot, ami egyre és jobban égette a torkom. Kíváncsi vagyok, vajon Alice tudta előre, hogy visszajövök, vagy meglepem e őket.
Végre újra otthon éreztem magam. Átszántottam a hatalmas csatatéren, s nem sok kellett ahhoz, hogy belemenjek Jacobba, aki épp szembe rohant velem, Nessivel a hátán, aki oly nagy mosolyt küldött felém, amitől rögtön tudtam. Mostantól Cullen lány vagyok, Volturi módra.
