12. fejezet Lion and the Bunny

A hang irányába fordultam, de nem volt időm, hogy szemügyre vegyem az illetőt.
Az ajkai az enyémhez tapadtak, és megint éreztem magamon minden tekintetet, és a vaku fényeit. A háttérben valaki elkezdett tapsolni és volt egy érzésem ki volt az, de nem voltam biztos, és rá pár másodpercre a közönség is elkezdett. Olyan boldog voltam, végre újra.
Végül kézen fogva sétáltam el valódi kedvesemmel a helyszínről, és már irtó kíváncsi voltam hogy mit fognak ehhez szólni az újságírók… na meg remélem ez volt az utolsó ilyen ügy.

„Taylor Brown munkahelye”

A benzinkút előtt megint megtorpantam.
- Jaj na! Megint ölbe kell bevigyelek?
- De hát ki tudja mit szólnak hozzám… lehet lebeszélnek arról, hogy velem legyél, mert nem vagyok szimpatikus.
- Hidd el én azt kívánom ne legyél nekik az. – mosolygott, s még mindig egy helyben toporogtunk – Na jössz?
- Nem is tudom…
Már kapott volna fel, de úgy döntöttem inkább elindulok, viszont nem hagyta magát. Szó szerint bekergetett a munkahelyére, ahol két srác csak úgy meresztette rám a szemét. Mi tagadás elég jó képűek… de mit várnék Brown barátaitól?
- He… hello…! - köszöntem bátortalanul.
- Sziasztok! – köszönt kedvesem is sokkal több odaadással mint én.
- Hello! – üdvözöltek egyszerre de totál lefagytak, s még mindig nem vették le rólam a szemüket.
Vörös pír jelent meg szemeim alatt, s kínosabban már nem is érezhettem magam.
- Na nem!! – törte meg a csendet Tay – tessék elfordulni! Így csak én nézhetek rá oks?
A srácok végre magukhoz tértek, s folytatták a munkájukat.
- Szóval Alyson! Nem semmi felhajtást okoztál! – kezdte a beszélgetést a világosbarna hajú magas, olyan Erik von Detten képű srác.
- Nem direkt volt! És már elsimítottam… azt hiszem. – vágtam vissza.
- Még hogy félénk… - nevette el magát a másik, aki valami kiköpött Steven R. McQueen volt.
- Ha az volt te aztán megváltoztattad – kuncogott „Erik”.
- Ugyan… csak kiáll magáért. Majdnem a karjaimban jött be. – folytatta szerelmem is és lassan kezdett felmenni bennem a pumpa.
Ez nem ér! 3 fiú egy lány ellen. Kikérem magamnak. Most miért kell szívatni?
Már majdnem megfordultam, és úgy döntöttem kimegyek az épületből egyenesen haza, amikor kedvesem hátulról megölelt, s hirtelen azt is elfelejtettem mire gondoltam az elmúlt fél órában.
- Még be se mutattam a haverokat!
- Mármint Stevent és Eriket? – csúszott ki a számon.
- Ismeritek egymást? – nézett rá „Stevenre”.
- Sose találkoztunk még! – nézett rám zavartan a srác, de nem csak ő.
- De Erik… ő Chad! – mosolygott – és azt honnan tudtad, hogy Steven…
- Megérzés – kamuztam gyorsan.
Ő csak mosolygott már rajtam, s megpuszilta az arcom, amit én egy óriási mosollyal díjaztam.
- Háh! Még hogy biztos nem csíp! – nevette el magát CHAD.
- Ezt honnan veszitek?
Elnevették magukat, kivéve kedvesem, aki olyan mérges pillantást vetett barátaira, ahogy még sosem láttam.
Majd szemem elé tárult az a jelenet, amikor Jake nekimegy Quilnek… csak most ketten egy ellen, és teljesen más szereplőkkel.
Persze én álltam mint nyuszi a fűben, és néztem mit csinálnak végül is mit tehetnék? Menjek nekik? Segítsek a kedvesemnek leverni őket? Áh én nem olyan vagyok! Ráadásul ott van az a szabály szerintem biztosan hogy „Lányokat nem ütünk” Még mázli! Tuti összetörnének ezek a monstrumok. De mégis meg kéne mentenem szerelmemet… még baja esik… De ha meg én is beszállok akkor meg azért fog haragudni rám, mert beszálltam és veszélybe sodortam magam… főleg ha bajom esik.. akkor meg még a barátaival is összeveszik.
Amíg ezen gondolkoztam vége is lett a csatának persze mindenki nevetgélve a máikon, s jó sokáig tartott, míg észrevettem önmagamat.
- Min gondolkozol nyuszi? – kérdezte Kedvesem, s elcsodálkoztam.
„Nyusziiii????” mióta hív Nyuszinak? Mi az hogy nyuszi? Miért hív most így?
- Öm… semmin… semmi érdekes. – jelentettem ki kissé akadozva – Szerintem én hazavándorlok… úgy is fel kell hívnom a többieket a tegnapi maitt.
- Szerintem meg a húgom már elintézte. – mosolygott.
Abban a pillanatban megcsörrent a mobilom, és lássanak csodát, csak nem Mendy volt az?
Bevágtam egy „Én megmondtam” fejet, majd kirohantam az ajtón felvéve a telefont.
- Szia mizu? – szólaltam meg.
- Szia! Láttam a jelenetet! Annyit kacagtam rajtad. Nem semmi mennyit fejlődtél! – mondta, büszke hanggal.
- Nem volt könnyű… Á kinek hazudok? Elég könnyű volt, csak az eleje volt nehéz… kb. 2 órába telt míg a helyszínre értem – kacagtam a telefonba.
- Azt elhiszem de szépen lemostad magadról a gúnyt. Na meg az a… „Még szabad!” – utánozta az egyik mondatomat – Hát haláli volt az egész. – nevetett, s szinte láttam magam előtt az arcát, ahogy már szinte könnyek folynak a szeméből.
Csak nevettünk egy darabig, és amikor meg akartunk állni nem ment egyszerűen.. akkor meg azon nevettünk hogy a másik nevet… ez nálunk ilyen szokás volt, majd a végén amikor végre megnyugodtunk kicsit halványpiros arccal, és könnyekkel a szemünkben valamelyikünk mindig feltette a kérdést… „Min is nevettük el magunkat?” majd újból ránk jön ez a nevetőgörcs és már összegömbölyödve fogjuk a hasunkat a padlón.
- Huh! Jó elég! – szakítottam meg a nevetést (valahogy) – sajnos közönségem van, és nem vagy előttem, hogy ne csak engem nézzenek hülyének. – tudósítottam, egy csöppnyit félre pillantva, s meglátva Stevant.
- Jól van oké… - állt le nagyon erőltetetve Mendy – Akkor talizunk valahol? Mondjuk… a forgatási helyszínen? – kacagta megint el magát, én meg most olyan szívesen megkergettem volna, de nem is volt olyan rossz ötlet ez a dolog… végül is úgy is lassan ebédidő lesz, és tudok talán normálisan is beszélni Taylorral, nem pedig mikrofonban, kell kiabálnom az egész világnak a dolgokat… na meg tudom, hogy túl kell esni ezen a „Nem lehetünk többé barátok” dolgon.
- Oké a forgatásnál – egyeztem bele – Mikor?
- Hát nem tudom… olyan dél fele?
- Tökéletes… akkor 1 óra múlva ott találkozunk. – mondtam, s letettem a telefont.
Nagy levegőt vettem, és leültem az „eladó” székre, ami kint volt a szabad levegőn.
„Figyelj Tay… Túl sokat kockáztatsz velem. Nagyon örülök hogy megismerhettelek, és fogjuk rá szerencsés egy rajongó vagyok ezért, de…”
- Nem csoda hogy Taylor beléd zúgott! – szólalt meg Stevan.
- Mi van? Hát nem hallottad? Nem vagyunk szerelmesek! – förmedtem rá, amin eléggé meglepődött.
- De annyira szeretitek egymást… meg ő is nagyon szeret. Fogalmad sincs mióta vágyik rád…
- Jah! Hogy az én kisoroszlánomról beszélsz? – jöttem rá, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, de ilyenkor is járt az eszem látszik, hisz ezzel a kisoroszlánnal most visszavágtam *muhahah* - Igen! Nagyon szeretjük egymást. Bocsi hogy úgy rád támadtam, csak pont azon gondolkoztam, hogy mit mondjak legközelebb Lautnernek, merthogy nem szeretném elveszíteni a barátodat. Nagyon szeretem, szinte túlságosan is, és olyan megnyugtató hogy azt mondjátok, hogy ő is ennyire szeret. – bukott ki belőlem megint minden.
- Áh értem. Hát ki tudja talán Lautner is beléd szeret. Neked hiszek, hogy te nem érzel úgy a sztár után, mint ahogy az újságok írták, de nem is tudom… nehéz nem beléd esni.
- Áh nem hiszem! Szeretem Lautnert, mert tényleg jó fej meg minden, engem az oroszlánomhoz rendelt a sors. Azért élek hogy neki legyek.
- Oh bár nekem is lenne egy ilyen kis „nyuszikám”.
- Hát… tudod az ilyen lányoknak szokták a magadfajták összetörni az szívét.
Csak bámult, mikor ezt az utolsó mondatot kinyögtem. Állt karba tett kézzel, és nézett maga elé, én meg figyeltem erre mit reagál, de semmi.
- Nyelvedre fagyott a szó? Vagy csak félsz beismerni hogy igazam van? – mosolyogtam gúnyosan.
- Oh arra ne vegyél mérget! Ugyanis az ilyen lányok általában nem ilyen szépek mint te – bókolt.
- Ismerek jó pár lányt, aki ilyen ÁTLAGOS mint én – hangsúlyoztam ki az „átlagos” szót.
- Oh kérhetek telefonszámot?
- Találj magadnak!
Épp mondott volna valamit, amikor kedvesem behívott.
Én rögtön felpattantam, s elindultam az ajtó felé, amit Stevan elállt, de kedvesen félrelépett, s előre engedett, ő meg jött utánam.
- A kiscsaj sincs vajból! Jó kis bigét fogtál ki „kisoroszlán” – nevetett a mögöttem lévő srác, és legszívesebben hátrafordultam volna, és megpofoztam volna a nagymenő srácot a „bige” szó hallatán.
- Kisoroszlán? – kérdezték egyszerre Chad és kedvesem.
Teljesen más reakciót váltott ki mindkettőből ez a név, én pedig gúnyosan elmosolyodtam.
- Milyen kisoroszlán? – kérdezte Tay.
- Hát a nyuszi hívott így az előbb! – mondta komolyan Stevan, s majdnem elnevettem magam.
- Aha… A nyuszi... Új nevem van? – kérdezte tőlem sármmal az arcán.
- Gondoltam ha te nyuszinak neveztél el akkor neked is legyen valami neved kandúr!
- Hé! De ha én oroszlán vagyok… akkor mit szólnál, ha te lennél az én báránykám?
Már a gondolattól is rosszul voltam, hogy én játsszam Bellát.
- Akkor legyél inkább farkas! Én meg leszek Piroska, csak ne legyek bárány! – reagáltam rögtön, és mellettem már sírtak a nevetéstől a srácok…
„Ritka pillanatok egyike” – gondoltam magamban, mikor már törölgették a könnyeket a szemükről – „Ennyit a férfiasságról”
Mindeközben, míg a fiúk lenyugodtak, farkasszemet néztem a pult mögött álló helyes fiúval, akinek barna szeme elvarázsolt, és azt kívántam bár ne beszéltem volna vissza neki, s hogy minden nap és este együtt legyünk.
Végül a tekintetünk ellenségesből szerelmessé vált, s ha szárnyaim lennének tuti hogy elrepültem volna.