13. fejezet Ismétlés

Míg elkoslattam a találkozóig sokat gondolkoztam azon, mit mondjak neki.
Megfogalmaztam mindazt, amit mondani fogok, a tudósítástól az okig.
- Szia! - köszöntött Mendy, levéve a szemét Robertről.
- Szia! – üdvözültem, s megakadt a szemem Tayloron, ahogy komoly arccal néz Robertre, ki gúnyosan mosolyog vissza rá.
- Ennyi! – szólalt meg a rendező, nagy sóhaj közepette, s hirtelen rá irányítottam a tekintetem, ő pedig hitetlenkedve nézett vissza rám.
Elég rosszul éreztem magam. Nem akartam elveszíteni egy barátomat sem, de ez a srác veszélyezteti a jövőmet, és tudom, David is így gondolja, csak épp úgy hogy én veszélyeztetem a szívtipró karrierjét.
S bár így gondolja, tudtam, hogy haragudni fog rám, mert gondolom Tay, bár ha kicsit is, meg fogja ütni mindaz, amit most mondani fogok neki.
Egy hatalmas nevetés, s máris a föld alatt akartam érezni magam. Taylornak túl jó kedve volt, én meg elrontom most. Szemem már a földön ragadt, de Mendy nem mondott semmit, csak megsimogatta a vállamat nyugtatásképpen, hisz gondolom tudta ő is az arckifejezésemből, hogy most akarom egy barátomat eltaszítani magamtól, de mindketten tudtuk, ez a helyes, még ha rosszul is érezzük e miatt magunkat.
- Mi a baj? – kérdezte egy ismerős hang mellőlem.
Felkaptam a fejem, s Taylor Lautner állt előttem aggódó tekintettel nézve le rám.
A szavam megakadt, s talán még a lélegzetem is. Éreztem, könnyek gyűlnek a szemembe, s bármennyire is küzdöttem ellenük, utat törtek maguknak. Nem zokogtam, csak hullattam a sós nedvet a szememből, s hagytam, hogy végigpásztázzák az arcom.
Szomorúan néztem rá, Mendy pedig csak figyelte a szomorú eseményt, hisz nem mondhatott semmit, ezt nekem kell elintézni.
- Mi a baj? – ismételte újra a kérdést, s letörölte selymes ujjbegyeivel könnyeimet.
- Sajnálom. – kezdtem bele nyögdécselve – Én… én… - nem bírtam tovább folytatni, levegőhiányban voltam, s a torkomban is éktelenkedett egy hatalmas gombóc.
- Tudom… szerintem is. – hajtotta le a fejét, mintha tudná mit akarnék mondani – Ez így nem megy igaz?
Én csak bólintottam, de csak azt is nehezen, s most már rendesen sírtam. Arcomat a tenyereimbe helyeztem, így eltakarva gyengeségem.
Magához húzott, s átölelt, de ez sajnos túl jól esett, nem akartam azt, hogy ne tudjak elszakadni tőle.
Miért? Miért kell sztárnak lennie? Miért léteznek a paparazzók? Miért kellett mindent elrontani? Ez nem igazság!!
Csak zokogtam hozzá bújva, s szép lassan én is átöleltem őt.
Ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam… túlságosan is megszerettem, nem akartam elengedni, de muszáj.



Egy héttel később

Újból felkelt a nap, s megint a felhőt veszem észre a kék, szinte felhőtlen égbolton.
Kelletlenül, szomorúan keltem ki az ágyból, mert ha ezt nem teszem, újból elnyomna az álom, de sajnos muszáj mennem dolgozni, míg van munkám.
Miután rendbe szedtem magam, lerobogtam a lépcsőn, s a kész szendvics után nyúltam.
- Köszi anya! – nyöszörögtem, s beleharaptam az ételbe, aminek meglepő módon semmi íze nem volt.
- Először vedd le róla a celofánt! – tudósított, s már érthető volt, hogy miért nem érzem.
Bólintottam, s azt tettem amit ő tanácsolt.
Leszaggattam nagy nehezen az utolsó cafatot is, s indultam dolgozni.
Már kiléptem a nagyvilágba, mikor anya megállított.
- Kicsim! – kiabált, s visszafordultam.
- Igen? – kérdeztem kelletlenül, s feltűnően bámult a lábamra.
- Ja igen! – kaptam magamhoz, mikor észrevettem a nyuszis mamuszomat.
Ledobtam a meleg mamuszt, s belebújtam a papucsba.
Felkaptam a kulcsot a polcról, s már indultam is volna, amikor megint megállított.
Kelletlenül fordultam meg, s ő keserves arccal meredt rám.
- Fésülködj meg szerintem! – mondta, s a tükörbe néztem.
Nagyot sóhajtottam, s felszaladtam a saját fürdőszobámba, s megkapartam egyszer kétszer a hajam, hogy elfogadhatónak tűnjek legalább a munkahelyemen.

Megálltam édesanyám előtt, megpördültem előtte, s kérdőn néztem rá, amire csak valami grimaszféleség, és egy felfelé mutató hüvelykujj volt a válasza.
Bólintottam, s most már végre elindultam oda, ahova el kell vonszolnom magam.
Mire odaértem, már Mike kinyitott, s szép rend volt.
Úgy látszik ezen a héten nem veszik hasznomat… nagyon nem.
- Szia! – köszöntött barátom, mikor elmentem mellette.
- Hello. – köszöntem viszont, jóval kevesebb lelkesedéssel, majd behúztam magam az öltözőbe.
Mikor kinyitottam a szekrényem megcsapta az orrom a frissen mosott ruha illata, ami nagyon kellemes volt számomra, de a kedvemen nem javított semmit.
Felkaptam magamra az étterem emblémájával ellátott inget, és indultam is dolgomra. A nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi. A szokásos vendégek jöttek a megszokott menüjükért, amiket Mike már gondosan kikészített, majd jöttek a szerelmes párok, meg a kisebb csapatok. Amíg ők kikérték, nekem egy örökkévalóságnak számított, mint minden szokásos napon.
De ez a nap mégis más volt.
- Gyerünk emberek kifelé! – kiabált a tetőtől talpig felfegyverkezett izomagyú pasas, aki csak úgy hirtelen rontott be, de azért mindenki inkább hallgatott, rá és seperc alatt kiürült a Burger King.
- Már elnézést de ki maga hogy csak így kitereli a vendégeinket? – ugattam a pasasnak egy fikarcnyi félelem nélkül… most úgy sincs semmi kedvem, nemhogy még tovább rontsák is.
- Engem kiküldtek, hogy zárjam le a területet hölgyem!
- Akkor miért nem inkább az egészségügyiseket küldik vagy kiket, ha valamilyen vírus terjeng. Erre nincs joga! Kérem szépen most távozzon! – ugattam le, s az üvegfalon keresztül láttam, hogy lezárják a területet. – Hurrá! Minket meg hagynak meghalni a vírusban! – morogtam Mikenak, aki csak elhúzta a száját, és keservesen figyelt ki.
- Szerintem… nincs semmilyen vírus. – suttogta, s mikor egy limuzin megállt az étterem előtt…
Könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam őt látni!! Jaj könyörgöm csak ne ő legyen! Legyen inkább az Elnök, vagy valami feltaláló… vagy tudom tudom! Legyen egy asztronauta, vagy akárki csak ne ők!!
Mike megszorította a kezem, mikor kinyílt az ajtó, s bár erősen szorította, mégis jól esett.
Persze ki más szálhatott volna ki leghamarabb mint Taylor Lautner.. minő véletlen.
Komolyan a sors direkt szívatni akar!! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen szerencsés??
Nem várta meg a többieket. Rögtön viharzott be az étterembe, s még pillantásra se méltatott, mindenhova nézett csak nem rám.
- A szokásosat. – lökte hozzám a szöveget és már ült is le a régi helyére.
- Egy Whopper Junior rendel! – mondtam kelletlenül Mikenak, aki már el is engedte a kezem, s futott elkészíteni a friss ételt.
- Hello! Már kiválasztottuk a kocsiban, szóval egy 4 Espresso, és 2 Cappucchino! – mosolygott Alex, én pedig viszonozva mosolyát grimaszoltam valamit bólintva, majd rohantak is helyükre, az eddig magányos farkas mellé.
- Szia! – köszönt kedvesen Ashley, és ugyanazt mondta amit Tay, amire csak bólintottam. Még szép hogy tudom mit kértek akkor!
Leadtam a rendelést a kisszakácsunknak, s nekem már nem kellett mást tennem csak várni hogy kivigyem a dolgokat.
Addig elnézegettem a rajongókat, ahogy mosolyogva sipítoznak, és kinézik a kaját a bennlévő emberek szájából.
Zsebre tettem a kezem, és próbáltam legalább rajtuk mosolyogni, viszont a zsebemben volt valami.
- Áh szóval itt rejtőzöl! Azt hittem elvesztél! Még mázli, hogy a tisztítók nem mostak bele a ruhába! – beszéltem a kis papír cetlihez halkan, hogy csak én és a papír hallja - már komolyan bedilizek! Egy papírhoz beszélek! – s közben kinyitottam a kezdetek kezdetét. - „Nem tudom miért írom ezt, hisz te is csak egy rajongó vagy, s így nem igazán szoktam veletek beszélgetni, de jól éreztem veled magam. Szeretnélek megismerni, de nem tudom, hogy érdekellek e.”
Későn vette észre hogy hangosan olvasok, s minden szem rajtam tapadt.
- Oh csodás! – nyöszörögtem, s inkább elmentem Miket meglátogatni…
Vagyis inkább mögé bújni, és könyörögni neki, hogy vigye ki ő, hisz én most hatalmasat égtem, de megszólalt a csengő a pulton, és sajnos Mike még nem volt kész, így nekem kellett kikecmeregnem.
Nagy levegőt vettem, megmasszíroztam gyorsan az arcizmaimat, hogy tudjak mosolyogni,s elindultam.
Mosollyal lépdeltem, ki búvóhelyem mögül, s mosolyogtam akkor is, mikor megláttam ki kívánkozik velem beszélni.