9. fejezet Botrány

Taylor Lautner szemszöge

- Azok a paparazzók!! – ordítottam fel mikor megláttam a mai újság címlapját.
- Mi a baj kicsim? – rohant le hirtelen édesanyám, s ijedten meredt rám törölközőbe csavarva.
- Áh már megint megnehezítik az életem… - morogtam, majd még jobban kitörtem amikor megláttam a címet.
- Oh hogy az a….
Kikáromkodtam magam, majd bele néztem mit írtak azok a mocskos írók, és már előre láttam magam előtt az egész jelenetet Daviddal… nem beszélve Alysonról.

Alyson Szemszöge

Mosolyogva keltem fel. A paparazzóknak, akik tegnap nem bújtak bokrok mögé, hanem inkább úgy döntöttek nyilvánosan fotóznak a szemünk előtt tegnap, majdnem odaordítottam, hogy „Jöjjenek csak közelebb!” már csak úgy a poén kedvéért, és ki is mondtam, de úgy hogy azt csak Taylor halhassa, és hát jól szórakozott ezen, míg én fapofát vágtam. Egyáltalán nem volt kedvem mosolyogni amikor megláttam akár egyet is. Sosem akarok sztár lenni! Soha az életbe! És nem is leszek. Színészkedés nem megy, az írói szakmára nincs időm, és szeretem az eddigi munkámat, még ha még suliba is járok. De tegnap aztán komolyan elköteleztem hogy nem megyek híres embernek.
De ezeket leszámítva a tegnap fergeteges volt… még ha égtem is egy óriásit, mivel elejtettem a fagyimat, amit amúgy rutinosan egy nagy hisztivel jutalmaztam… volna, ha azokkal a barátaimmal vagyok, akik úgy mellesleg ezredannyira híresek mint TL. Na de a park tényleg csodálatos volt, és az állatok is valami nagyon édesek voltak.
Nagyon megváltozott ez az állatkert 5 év alatt. Nem is sejtettem volna hogy ennyire bővült az állatvilág, és persze ez a park is…
Nagyot sóhajtottam, s mosolyogva keltem ki az ágyból.
- Szia Kicsim! – kiabált anya, amikor meghallotta hogy lefelé robogok a lépcsőn.
- Szia anya!! – léptem be a konyhába s nyomtam az arcára egy nagy puszit, s már indultam is volna dolgozni, de megállított.
- Biztos hogy be akarsz menni? – kérdezte.
- Igen. Vár a munka, és már amúgy is késésben vagyok. – jelentettem ki, s egyáltalán nem lepődtem meg ezen a kérdésén. Sokszor volt olyan napja, amikor ő is itthon volt, hogy nem akarta hogy elmenjek, mert hát tegnap nem is találkoztunk meg stb…
Kiléptem az ajtón, mélyen beszívtam a friss levegőt, s elfogott a hányinger.
A fenébe. Ma találkozok Mike-al is. Talán mégse kéne bemennem.
Megráztam a fejem, hogy ezt a gondolatot elűzzem.
Egyszer úgy is túl kell esni rajta, és az ma lesz!
Elhatároztam magam, s bátran léptem a következő lépésemet, s meg sem álltam a munkahelyemig.
Reggel 6 óra. Mike már rég bent van, hisz a padló már fel van mosva, a pultok már letörölgetve, és minden készen áll, hogy az étterem fogadja a vendégeket.
- Szia! – kiáltottam neki kedvesen, mint ahogy megszoktam.
- Szia! – köszönt vissza fele annyi megszokott hangnemmel, kissé idegesen, a konyhából.
- Máris jövök csak átöltözök! – mondtam, miközben elhaladtam mellette, és még pillantásra se méltatott, ami kissé rosszul esett, de megértettem.
Gyorsan felvettem a munkaruhám, s közben azon gondolkoztam, mit mondjak, és hogy mondjam neki el a dolgokat.
Félve, kissé idegesen léptem ki az öltöző ajtaján, s ő rögtön a nyakamba borult.
- Annyira sajnálom! – nyöszörögte, és eléggé meglepődtem.
- Ugyan már!! Te sajnálod? Én követtem el bűnt nem te! – jelentettem ki.
- Mégis mit? Te csókoltál meg? Te lettél szerelmes egy olyanba, aki egy szót sem szólt az tényekről?
- Én nem vettem észre azt ami mindig is az orrom előtt volt! – néztem a szemébe sajnálkozva.
- Ugyan! Te mindig is ilyen voltál! – mosolygott végre, s megörültem annak, hogy máris őszintén mosolyog – Legyünk egálba jó? Nem szeretek veled haragban lenni! Nem lehet nélküled meglenni! – bókolt, s bólintottam, majd megint megöleltem, s indulhatott is a munka.

[17:36]

Taylor nem jött értem. Már egy fél órája itt ülök és nézegetek ki az üvegen, s az ismeretlen személyek, akik észrevettek mint jól megnéztek.
- Még mindig nem jött? – kérdezte Mike mellém lépdelve, most már ő is utcai ruhában, ugyanis a mi munkaidőnk lejárt.
- Aha… de szerintem nem is fog. Majd mikor hazaértem dobok neki egy SMS-t hogy otthon vagyok. – válaszoltam kissé búsan, majd felálltam, s elindultam kifelé.
Barátom jött utánam, s ugyanúgy nem értette miért kell minden mozdulatomat végigbámulni.
A körülöttünk lévők minden szavamat itták, és az egész étterem elég csendes volt egész nap, pedig volt forgalom… talán még nagyobb mint eddig. Sokan pedig olyan félve szólítottak meg… pedig egyáltalán nem harapok, de volt akik úgy lökték a szöveget, mintha valami rabszolga lennék. Nem vettem magamra a hanglejtéseket, de nem is estek jól.
Mikor kiléptem… aki észre vett végignézett rajtam, s aki meg nem annak szóltak hogy ide nézzenek.
Hát ez nagyon jó. Mióta vagyok én ilyen észrevehető?Na mind1…
Annak ellenére hogy végigbámultak, úgy mentem hazafelé, mint minden egyes nap, teljesen természetesen.
Megint el kellett mennem egy forgatási helyszín mellett, és akaratlanul is odapillantottam amerre ő van. A rajongók hadától annyira megrémültem, hogy szabályosan lefagytam, és ijedtembe hátra is léptem.
Mindenki úgy meredt rám, mint még soha senki. Hogy mi volt az arckifejezésekben?
Nos volt harag, kétségbeesés, idegesség, tanácstalanság, tudatlanság, kíváncsiság… és még ki tudja mi. Mindössze csak egy személy meredt rám máshogy, s az nem volt más, mint kétségbeesés, és félelem.
Nem értettem Taylor Lautner most miért néz így rám. Mi történt ami ennyire felzaklatott mindenkit? Mit tettem amitől ennyire híres lettem?
A kérdések csak záporoztak, de hol a válasz? Elkezdtem futni félelmemben, és meg sem álltam hazáig.
Kifulladva estem be az ajtón, hisz rohantam ahogy csak bírtam.
A telefon megcsörrent a fenső szintem a szobámba, amit a mai nap elfelejtettem berakni a táskámba, így még oda is futnom kellett.
- Halló? – kérdeztem levetve magam az ágyra, s Gabi szólt bele a telefonba.
- NA VÉGERE!!! Egész nap hívogatlak, te meg fel se veszed!! – kiabált bele.
- Bocsánat itthon hagytam a telefonomat! – védtem magam, de bevallom… féltem. Ilyen mérgesnek még nem hallottam.
- Hát ne hagyd otthon!!! – vágott vissza, és én erre nem tudtam mit mondani már, mert nem volt hozzászólásom, sem időm – Na ide figyelj Alyoson Roberts!! Jó lenne ha felhívnád a bátyámat, mert egész nap be van zárkózva a szobájába, és azt a hülye gitárt nyúzza!! Dolgozni se ment! Semmit! Egyszer láttam azt is akkor, amikor kitört belőle a nő és egy könnycsepp csordult le arcán! Na de persze ha olyat kívánsz mondani neki, ami csak még jobban szomorítja azt most azonnal lökd mert nagyon nincs türelmem hozzád!! Hogy tehetted ezt?
- Mit tettem? Mi a baja Taylornak? Mi történt? Egész nap mindenki gyűlöl. Miért csináljátok ezt velem?? – kérdeztem, és elkezdtem szabályosan bőgni. Annyira fájt ahogy egy barátnőm beszélt velem ilyen lenézően. És ráadásul életem értelme sincs jól. Mi változhatott meg egy nap alatt?
- Jaj Alyson… - váltott végre gyengédebb hangra, mikor meghallotta a zokogásom – Akkor semmi nem igaz?
- Mégis mit tettem? Létrehozott a testem egy új vírust? Vagy tudatomon kívül megöltem valakit? Köröznek? – zokogtam a telefonba, de csak ennyi volt a válasz:
- Szerintem nézd meg a mai újságot ha még megvan. Biztos nem olvastad még. Aztán hívd fel kérlek a bátyámat, és mond el neki az igazat. – mondta bánatosan, s letette.
Persze rögtön fel is álltam az ágyról, és leszaladtam a nappaliba, ahol az asztalon megláttam a friss újságot, majd kihajtottam. S elfogott a düh és a mérhetetlen bánat.
A címlapon megláttam Taylor Lautnert, s magamat, ahogy mosolyogva sétálunk egymás mellett. Ha nem én lennék komolyan elhinném, hogy egy szerelmes pár.
„TAYLOR LAUTNER ÚJ ÁLDOZATA!”
„Taylor egy rajongót fogott ki magának, s mint láthatják, már is dúl a love…
Egy lány, aki ismeri a csajt azt nyilatkozta, „Alyson Robertsnek” most lett új pasija …”
„a folytatást a 18. oldalon olvashatják”
Mondani sem kell, hogy már zokogtam.
Édesanyám bizonyára elment a barátnőjéhez, én pedig itthon szenvedtem.
A telefon újból megcsörrent, s most már kevésbé olyan gyorsan mentem fel érte, hisz szinte csak húztam magam, s közben sírtam, mint akinek az életén múlik, de olyan keservesen is.
- Als? Na végre hogy itt vagy!! Egész nap próbáltalak elérni és… jaj szegénykém. Te aztán ki vagy… - szólalt meg Szirén, majd mikor meghallotta hogy sírok rögtön váltott.
- Út.. utálsz m…m…mi? – akadoztam, majd újból kitörtem.
- Jaj ugyan!! Gondolom Gabi hamarabb hívott azért gondolod ezt! Hát az igaz hogy eléggé ki volt, de most hogy így hallak… láttad már a…
- 5 perce – válaszoltam, még mielőtt megkérdezi.
- Oh akkor azért vagy ilyen pocsékul. Jaj szegénykém.
- Most… bocsi de leteszem nem baj? – hadartam.
- Persze Persze! Sírd ki magad!! Ne feledd mi mindig melletted állunk! – bíztatott, de semmire nem jutotta már tőlem, csak az ujjamat bírtam már mozgatni, és azzal is csak kinyomtam.
Csak feküdtem az ágyon, és sírtam. Nem akarom ezt. Nem akarom elveszíteni a kedvesemet. Nem akarom ilyen hamar elveszíteni azt az álmom, amire annyit vártam. Még csak pár napja kaptam meg, és… és máris…
Na meg Gabi is. Jaj és Mikenak ez most hogy fog esni ha ezt meglátja? Mendy is…
Jaj Mendy. Most olyan szívesen hallgatnám ahogy nyugtat, de nem sózhatok mindent a nyakába, na meg biztos vagyok benne hogy ő ezt már tudta előre. Tudtam én is! Tudtam, hogy ez lesz. Előre láttam. Már akkor tudtam, amikor megbeszéltük ezt a találkát. Miért mentem bele?
Mikor megcsörrent az ajtóba a kulcs, összerezzentem, s próbáltam kicsit halkabban sírni, de nem ment.
Hallottam ahogy egyre gyorsabban veszi a lépteket a lépcsőn majd benyit a szobámba, s ahogy csak tudtam a párnámba kiabáltam, hogy hallja ő is.
- Semmi baj anya! Jól vagyok. Kérlek hagyj magamra! Még van egy csomó dolgom és elrontottam az egész jövőmet szóval kezdhetem újból tervezgetni az egészet. – közöltem, majd újból kifakadtam, s bár alapból az arcom a párnám volt, alá nyúltam, s még jobban belenyomtam a pofámba, hogy tompuljon a bömbölésem hangja.
Nem anya volt, aki a házba jutott.
Nem ő volt, hanem egy sokkal fontosabb személy, akinek most az 1kilóméteres körzetén belül is bűn volt tartózkodnom, még ha nem is volt igaz, ami most „még” ország határain belül terjeng.